7.rész Meseidő part2

Immár négyen ültünk a fűben. Mi hárman, és Nagyi.

- Kezdjük az elejétől. A Crossvel család már a kezdetektől fogva nemes család volt, ebből kifolyólag nagyon régi is. Egyszer született két nagyon tehetséges gyermek. Ők voltak a ti nagy szüleitek. Elizabeth, és Arnold Crossvel. Annak érdekében, hogy megőrizzék a vérvonalat, a testvéreknek kellett házasodniuk. Elizabeth nagyon gyönyörű volt, ahogy a család többi tagja is. Mindenki vérvörös hajjal, hófehér bőrrel, és nagy lila szemekkel született.
Elizabeth, és Arnold különösen kiemelkedő tehetséggel bírtak. Mindenkinek egy olyan tulajdonsága volt, amiben jeleskedhettek. Ennek ellenére nekik több is volt. Például mindketten kiválóan harcoltak, rettentő okosak voltak. A mai tesztek szerint 160-as volt az IQ-juk. Emellett erős, és elbűvölő személyiségük volt. Bátrak voltak, és kedvesek, ugyan akkor nagyon óvatosak is. Elizabeth csodaszép énekhanggal született, és a tánc tudása is tökéletes volt. Arnold a legjobb volt a harcosok közül. A testalkatukra is egyszerűen nem lehet mást mondani, mint hogy tökéletesek voltak. Nagyon boldogok voltak, amikor kiderült, gyermekük lesz. Pontosabban kettő. Utóbb kiderült, ikrek voltak. Egy kisfiú, és egy kislány. A lány neve Analisse Crossvel (Enelisz Krosszvel), a fiú neve Mike Crossvel (Májk Krosszvel) lett.
Mike - vagyis apád, Emina -  ugyan olyan kiemelkedő tehetség volt, akárcsak a szülei. Viszont anyátok Analisse pont az ellentéte. Nem tudott harcolni, nem volt különösebben okos sem, és gyáva is volt. De mivel a kinézete, és a jellegzetes gyönyörű ének hang tagadhatatlanul Crossvel, szó sem lehetett házasságtörésről. De ez még nem a legnagyobb baj. Analisse gonosz volt. - a hangja hirtelen elkeseredetté vált. - Nem tudom mi vezérelte,talán egyszerű dacból, amiért hozzá kényszerűlt menni testvéréhez.........de megcsalta apátokat, egy bizonyos Florian Retter (Florián Ritör) nevű férfival. Nem gondolta hogy kiderül. Az buktatta le, hogy az egyik lányának nem eggyezik a haj színe. - nézett szomorúan Ikora, mire nekem meglepetten elkerekedtek a szemeim.

- Akkor.........mi......féltestvérek vagyunk? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen.
- De akkor hogy jön ide egy házasság az Ach családdal? - kérdeztem értetlenül, Toushiro felé bökve, aki még mindig maga elé meredt. Elég ijesztően fest.
- Abban az időben, amikor anyátok még terhes volt, rengeteg vámpír támadás érte a falut. A Crossvel család, - vámpír vadászok lévén - ezt nem nézték jó szemmel, tehát harcba szálltak velük. A csatában rengetegen haltak meg, mind a vámpírok, mind a vadászok seregéből. A vámpírok feje, mindig is az Ach család volt. Ha egy rangsort kellene ábrázolni a vámpír fajon belül, akkor a sorrend így lenne a mai napig is: Ach család, Vének tanácsa, Tanács, tiszta vérűek, stb. - itt egy kis szünetet hagyott, majd óvatosan Toushiróra sandított, aki beleegyezően bólintott - A harc során Elizabeth, és Arnold is részt vett. Mindketten súlyosan megsérültek. Mint mondtam, Analisse gonosz volt, de a szüleit nagyon szerette, ahogy titeket is. - Nem tudom melyiküknek tűnt fel, de én láttam ahogy Nagyi szemébe könnyek szöktek. - Ezért, hogy megmentse őket elment a vámpírok kastélyába, hogy beszéljen az akkori királlyal, Toushiro nagyapjával Ach Daichival (Akk Dajcsi).


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~VISSZATEKINTÉS~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


- Kérlek.......Mentsd meg a szüleimet. - zokogta a vörös hajú nő, a fekete csempén állva. Várandós volt. Állapotát elnézve egy hónap van hátra a szülésig, és ezt Daichi is észrevette, aki kényelmesen terpeszkedett trónján.  - Bármit megteszek.
- Hmmm........ Bármit? - kérdezte gonoszul vigyorogva a vámpírok királya. A tekintetén látszott, hogy éppen egy tervet szövöget. Zöld szemében megcsillant valami, ahogy elkészűlt terve minden egyes darabkája. Fekete haját hátrasimítva nevetett fel, miközben a reszkető nő elé lépdelt. A férfi úgy tornyosult Analisse fölé, mintha egy éhes ragadozó lenne az áldozatával. A király meglepően gyengéden tette kezeit a nő hasára. - Ha jól tudom, éppen terhes vagy.
-Ne....a gyermekeimet nem adom! - mondta remegő ajkakkal, de annál határozottabban.
-Ó! Szóval ikrek lesznek? - kérdezte tettetett meglepődéssel Daichi, mire Analisse a szája elé kapta kezeit, és szemét csípték könnyei. A nő reakcióját elnézve ha lehet, még gonoszabbul kezdett vigyorogni. - Ha jól érzem, akkor az egyik törvénytelen gyermek lesz.
- Te..... te ezt honnan tudod? -kérdezte Analisse, és próbálta össze szedni a maradék erejét, hogy legalább válaszolni tudjon. Fogalma sem volt honnan tudhat erről az ellensége, amikor senkinek sem beszélt a dologról. Miért is beszélt volna? Hiszen ha tudomást szereznek erről száműzhetik őt. De akkor mégis honnan?
- Tudod, egy madárka csiripelte. Egy zöld tollú madár. - gonoszul össze húzva szemeit sétált vissza a trónjához, és várta Anelisse reakcióját. Tudniillik, Florian Retterről beszélt a sátán utánzat. Valóban az ő alkalmazottja volt, akinek feladata elcsábítani egy bizonyos Crossvel utódot. Mint minden vámpírnak, Daichinek is volt egy képessége. Pontosabban kettő. Az egyik a jövőbe látás, a második az érzelem olvasás volt. Tudta, hogy ikrei lesznek, már csak úgy kellett alakítani a történteket, hogy az neki kedvezzen.
- De azt....azt mondta hogy szeret! - fakadt ki Analisse. Daichi látta hogy nem sokára megtörik, és ha minden "jól" alakul, akár mindkét gyermekét felajánlja.
- Hazudott. - mondta ki a kegyetlen igazságot a vámpír - Természetesen a megbízottam volt. És kitudja, talán mindkét gyerekeden látszani fognak Florian nyomai. - a nő fejét a föld felé hajtva hullatta könnyeit. - De talán tudok segíteni. A szüleidet is megmenthetem. Sőt, hogy még jobb legyen, lezárom a háborút.
-M-mhi  lehne azh? - kérdezte
- Mivel ikreid lesznek,és ahogy látom mindkettő lány.....Ha jól tudom nálatok is, -mint ahogy nálunk is - a testvérek házasodnak. Viszont.....két lány nem tud gyermeket nemzeni, tehát nektek kell egy férj. Tudod, a gyerekeimnek sajnos csak egy fiúk lett. Most egy éves. A neve Toushiro. - hangsúlyozta ki a "fiú" szót miközben várta, hogy Analisse megvilágosodjon. Viszont ő még mindig ugyan olyan zavaros tekintettel állt előtte, mint a mondandója elején. - Magyarul, miután megszülettek a lányaid, utána három évvel később, a születésnapjukon ellátogatunk hozzátok. Csak én, és az unokám. Azzal fog össze házasodni, akivel barátokká válnak. - mosolygott szenvtelenül Daichi.
- De-
- Nincs de! Meg akarod menteni a szüleidet, nem!? Meg akarod menteni magadat, és a gyermekeidet nem?! Azt akarod, hogy tüntessem el Florian nyomait nem?! - kérdezte idegesen a vámpírok királya. Analisse csendben bólintott, mire Daichi önelégülten elvigyorodott. - Rendben. Most menj! Három év múlva találkozunk.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~VISSZATEKINTÉSVÉGE~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Még mindig ott ültünk négyen a fűben. Engem lesokkoltak a hallottak. Még kérdezni szeretnék pár dolgot Nagyitól.
- Lehetne pár kérdésem? - mondtam meg köszörülve a torkom, ami a sok hallgatás miatt berekedt.
- Persze drága. Mi lenne az? - kérdezte mosolyogva.
- Végül eltüntette a nyomokat?
- Nem. Sajnos Daichi már előre látta az egészet. Tudta, hogy Ikoya a Retter családra fog hasonlítani, épp ezért nem is nagyon törődött vele. Ahogy azt is, hogy egy vérbeli Crossvel sokkal, ahogy Ő mondta hasznosabb számára. Mindig amikor jöttek, veled foglalkozott.
- Mi? Nem úgy volt hogy csak egyszer jönnek? - kérdeztem meglepetten.
- De igen. De ahogy Toushiro úrfi egyre jobban megkedvelt téged, úgy Daichi is egyre jobban ragaszkodott hozzád. A végén te is nagyon megkedvelted.
- Toushiro, kérdezhetek valamit? - kérdeztem felé fordulva, mire unottan rám emelte gyönyörű zöld szemeit.
- Kérdezz.
- Miért engem választottál? - azta, elpirult! Ha nagyon halványan is, de én észrevettem. zavartan kapta el tekintetét az enyémről, majd Ikoyáéba fúrta.
- Nem szeretem a szerény lányokat. - mondta ki kegyetlenül, mire nekem a földet súrolta az állam. Ez nagyon rosszul eshetett Ikonak.
Igaz eddig elfelejtettem megemlíteni, de én észrevettem, hogy milyen csillogással nézte Toushirot, amikor a kertbe jöttünk. Szerintem a nővérem szerelmes. Persze erről majd még alaposabban kifaggatom.
- Elnézést! De nekem most mennem kell! - állt föl hirtelen Iko, majd sírva elrohant a kastély felé.
- Ikoya! - már álltam volna föl, hogy utána rohanjak, amikor egy kezet éreztem a csuklómra fonódva.
- Ne menj el! Majd Nagyi utána megy! Igaz? - nézett rá Nagyira jelentőségteljesen, mire teljesen elsápadt, amit nem értettem miért, hiszen mosolygott a fekete hajú fiú. Aztán rá néztem a szemeire, és mindent meg értettem. A szeme olyan szinten átváltozott, hogy inkább a vörös, és a fekete között ingázott. Mégis valahogy vonzott ez a tekintet. Nem fogok hazudni, meglepődtem. De túloznék ha azt mondanám, hogy meg ijedtem tőle.
- Igen is! A-ahogy kívánja Toushiro úrfi. - mondta, és egy meghajlás után már Iko után iramodott. Amint eltűnt az alakja, egy rántást éreztem, majd a következő pillanatban már Shiro karjaiban voltam. Még sikítani is elfelejtettem, annyira váratlanul ért. Toushiro terpeszben ült, engem a lábai közé ültetve. Úgy ölelt magához, hogy a hátam szorosan hozzá simuljon a mellkasához. Hallottam a szívverését,ami gyorsabban vert az átlagnál. Bár nem tudom mi a normális a vámpíroknál. De az igaz, hogy az enyém is gyorsabb tempóra váltott.
- Miért csináltad? - kérdeztem
- Mit?
- Miért bántottad meg Iko-t?! - kérdeztem most már kicsit dühösen, miközben hátra fordultam hozzá.
- Mert nem szeretem. - jelentette ki egyszerűen, miközben a szeme már visszatért a normális színére.
- Attól még nem kell megbántani!
- Miért? Talán emlékszel már a gyerekkorodra? - hallottam a hangján hogy feldühítettem.
- Hogy jön ez most ide? - ráncoltam a homlokomat értetlenül. Tényleg nem értettem ezt az egészet. Valahogy érzem, hogy valami fontos kimaradt. Mármint most nem arra értem, hogy a kiskoromból. Hanem hogy a jelenből olyan érzésem van, mintha elfelejtkeztem volna valamiről. Vagy inkább valakiről? Meg van! - Jézusom! - csaptam a homlokomra, amint eszembe jutott. - Mennem kell! - éreztem ahogy a karjait erősebben fonja körém.
- Hova? - kérdezte értetlenül, miközben maga felé fordított.
- Valaki vár rám. - elmosolyodtam ahogy eszembe jutott az a bizonyos személy.
- Nem mehetsz! - hirtelen megkeményedett a hangja amitől a hideg is kirázott.
- Miért is nem? - kérdeztem miközben felvontam az egyik szemöldököm.
- Mert nem engedlek el. - mondta, és az arca egyre közelebb, és közelebb ért az enyémhez. Nem! Én ezt nem akarom!

- Ne! Ezt nem lehet! - mondtam amikor már csak két centi választotta el az ajkainkat egymástól.
- Miért is nem lehetne?
- Mert----
Nem tudtam folytatni, mert az előbb még előttem ülő Toushiro, most méterekkel arrébb repült. Valahogy olyan ismerős ez a helyzet.
- Mert barátja van! - mondta az ismeretlen, aki felrántott magához, és szorosan át karolta a derekam. Nos igen. Ő az én barátom.