"CSAK EGYEDÜL AKAROK LENNI, OLYAN NEHÉZ
EZT MEGÉRTENI?!
Tompán visszhangzott a hangom a suli
tágas folyosóján. Ne. Megint. Mindig ez történik, ha nem
kontrollálom magam. Lendületesen fordultam immár teljes testtel az
idegen felé. Megbántam. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy idegen,
aki leszólított. Én meg leüvöltöttem. Egészen magányos érzés
bontakozott ki bennem. Nem szeretem. Olyat teszek és mondok amiket
nem is igazán gondolok komolyan. Ezt nagyon nem szeretem. Szégyenpír
terjedt szét az arcomon, tekintetem lejjebb evickélt a padlóra.
- Sajnálom. - hangom alig volt több
egy hangosabb suttogásnál. Ekkor döbbentem rá saját magamra.
Mégis...Mit művelek? Bocsánatot kérni egy idegentől? Ez
egyáltalán nem vall rám. Az előttem álló mintha csak kitalálta
volna a gondolataimat, megszólalt."
"Hezitált. Ott állt előttem, ki
mondta a szavakat, láttam ahogy mozog a szája, a mondanivalójának
jelentését az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni. Eltűnt.
Emina. Emina eltűnt. Igazából nem is emlékszem már, hogy ki
mondta ezt nekem. Chizuru, talán?
„Ki volt az a kibaszott bátor, aki
elrabolta?”
Ez volt az első gondolat, ami átfutott
az agyamon. Az eszembe se jutott, hogy magától ment volna el.
Lehetetlennek tartottam, de most jobban átgondolva nem lett volna
akkora hülyeség. Végtére is mi oka lett volna maradni? Semmi nem
köti ide. Csodálkozom, hogy még nem próbálkozott a szökéssel.
A helyében én már fejvesztve rohantam volna el, mikor megtudtam,
hogy kényszer házasságban kell majd élnem."
"- Nem tudom. - felelte, nekem pedig
erősen gondolkodnom kellett, hogy mire is válaszolta ezt. - Nem
tudom megmondani, hogy miért maradtam. DE talán ha több időt
hagysz az átgondolására, talán rájövök. - a mondat végén
elmosolyodott, amitől a szívem forrón dobbant. Ismét éreztem azt
a sürgető érzést, ami mindig előjön ha a közelemben van."
