2016. szeptember 18., vasárnap

16. fejezet Senki sem tudta, hogy ez tényleg CSAK te voltál (part 1)

Sziasztok ^^

Jé, mi ez? Csak nem egy fejezet? Két hónap után? igen, sajnálatos módon a tervem, miszerint nyáron befejezem a sztorit meghiúsult. Mivel a 15.fejezet nagyon régen volt, ezért egy kis emlékeztető, hogy mi is történt az előző részben.
 By:Emina ^w^
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Az előző rész tartalmából:  
„A tegnapi csók csak véletlen volt.”Nem a véletlen az, amikor valakik összeütköznek.„A szerződésen kívül semmi nem köt minket össze.”Vérre van szükségem.
- Szóval így találkozunk újra, Sekai?
- Soha nem szabadulok meg tőled?!
  - Az idei év első fellépésének a témája szabadon választott, a kiválasztott emberek csapatba állhatnak, és egyénileg is lenyűgözhetik a többieket
 - Hello szépségem. Mit tervezel holnapra?
-Semmi különöset. Mint mindig most is egy szelet sütivel, és egy jónak tűnő animével fogom tölteni a szülinapomat.
A telefonom folyamatosan villogott, ahogy megállás nélkül nyomtam a „fotózás” gombot, bárgyú vigyorral a képemen.
- Emina, te szerelmes vagy belé?
-Azt mondtad, hogy amikor legutoljára itt járt, Ikoyát kereste, nem?
- Igaz is. Akira nem tudja, hogy tudom.
- Szerinted, nekem jó, ha így látlak?
- Akkor ne engem okolj a következményekért.
A szívünk felvette egymás szapora dobogását, és belé mélyesztettem tűhegyes fogaimat.
Nem akarom elengedni."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 "Ezer hazugsággal,
   És egy jó álcával,
   Üss a szeme közé!
   Amikor elsétálsz nincs mit mondanod már."   

Emina

Meleg van. Hogy lehet novemberben ennyire meleg? Lassan nyitottam ki szemeimet. A szokásos vörös falaim helyett vakítóan fehérek köszöntek vissza. Ez nem az én szobám. Futott át az agyamon, ahogy körbekémleltem a helyiséget. Egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Vigyázva ültem föl, óvatosságom ellenére az ágy rugói megnyikordultak. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, a kezeim megremegtek ahogy megtámaszkodtam rajtuk. Mozgolódást hallottam a jobb oldalam felől, és arra kaptam a tekintetem. A hirtelen mozdulatnak hála a nyakamba nyilallt a fájdalom, a nem várt érzéstől összerezzentem. Eltűnődve néztem a békésen szuszogó vámpírt. Hatalmas idióta voltam, mikor felajánlottam neki a vérem. Eredetileg csak szimplán bocsánatot kérni jöttem, ahogy azt hajnalba, sőt már tegnap megígértem magamnak. Aztán meghallottam, amint a cselédek arról beszélnek, hogy mennyire le van gyengülve, és ha ez így folytatódik ismét Ahhoz kell folyamodni. Fogalmam sincs mire gondoltak, de úgy érzem nem kell mindent feltétlen tudnom. De ha nem teszem meg ezt, biztosan sokáig bántam volna. Toushiro sokszor támogatott mikor szükségem volt rá, Akirával ellentétbe. Mégis összevesztem vele, de azt hiszem, ez így volt jó. Nem tudom miért ilyen közvetlen velem, és nem tudom, hogy miért nem ellenkezek jobban. A szívem mélyén nem akartam, hogy békén hagyjon. Igen is élveztem a társaságát, de amíg nem ismerem a szándékait nem akarok meggondolatlan dolgot tenni. Mellesleg nem olyan vagyok, aki egy fellángolás miatt megcsalná a barátját. Mielőtt kimásztam volna az ágyból még visszapillantottam az alvó fiúra. Az arca már nem volt beesett, és a szemei alatt sem voltak már hatalmas karikák. A színe is visszanyerte eredeti fehérségét, a tegnapi hamuszürke ijesztően hatott. Finoman érintettem az ujjaimat a harapás helyére, mikor tekintetem az ajkaira tévedt. Megráztam a fejem, mielőtt felidézném az emlékeket, és enyhén szédelegve botorkáltam le a lépcsőn, ami Shiro szobájának az alsó részébe vezetett. Egy pillanatra megtámaszkodtam a korlátban, de mielőtt akár egy lépést tehettem volna előre bevillant egy kép. Nem is kép, sokkal inkább egy rövid jelenet.
Egy elsötétített szoba közepén ültem, és valakitől nagyon féltem. Valakitől, akit nem láttam a sötétségben de éreztem, hogy ott van. Egy vörös szempár villant fel, ami egyre közelebb volt hozzám. Beletörődést éreztem, mikor megéreztem az éles fájdalmat a lábamba.
Kiszáradt a torkom, és nagyokat lélegezve próbáltam összpontosítani. Halk mocorgást hallottam fentről, és valamiért a mellkasom megtelt aggódással. Nem értettem, halk szitkozódások szűrődtek le.

- Emina. - hallottam magam mögül Toushiro megkönnyebbült hangját. Óvatosan felé fordultam, és egy gyenge mosollyal intettem neki. A szeme visszanyerte eredeti zöld csillogását, és fáradtan sóhajtott egyet, ahogy a nyakamon lévő két pontra nézett. Tekintetemmel követtem a mozdulatait, ahogy mellettem elsétálva fél méterrel előttem leguggol. Az előbbi aggodalom, nem az én érzésem volt. Hirtelen bevillant a figyelmeztetése, mielőtt belém harapott volna. Azt mondta, ne őt okoljam a következményekért. - Érezted, igaz?

Válaszul csak bólintottam. Nem éreztem elég erőt magamban, a normális válaszhoz.


- A véred bennem van. - bökött a mellkasára, amit most egy fehér trikó takart el. Hűha, micsoda váratlan fordulat. - Mivel te ajánlottad fel nekem, ezért össze vagyunk kapcsolva...Érzelmileg.

- Na várj egy kicsit. - tartottam elé a mutató ujjam. - Szóval te is érzed azt, amit én? - bólintott, és mellém telepedve nézett rám. Fürkészően néztem végig vonásain, és most tényleg hatalmas idiótának éreztem magam. Ennél jobban nem is árulhattam volna el magam. - Szólhattál volna. - suttogtam magam elé halkan. Nevetségesnek éreztem magam, és az egész helyzetet.

- Figyelmeztettelek. - felelte összeszűkült szemekkel. Igaza van, nem hibáztathatom ezért. Ő szólt, csak én hagytam figyelmen kívül. Hangosan sóhajtva hajtottam a fejem a felhúzott térdeimre.

- Meddig fog tartani? - kérdeztem, és a mellkasomat egy új érzés hálózta körbe, mintha a képzeletbeli szálak ólomból lenének. Szúrós szemmel néztem rá. - Nem kell megszánnod, ez úgy is csak átmeneti. Igaz?

- Jah. Amíg nem keveredik össze az én véremmel. - Állt fel lassan, kinyújtóztatva végtagjait. Lenézve rám halványan elmosolyodott, és felém nyújtotta hosszú karját. Elfogadva húztam magam álló helyzetben, és magamban megjegyeztem, hogy milyen aprónak tűnik a kezem az övében.

- Csak, hogy tudd. - néztem egyenesen a szemeibe, amik most kihívóan csillogtak. Boldog voltam, és ez az arcomon is megmutatkozott, egy széles mosolyként. - Nem bántam meg, hogy segítettem neked. Nem foglak elkerülni sem. - mondtam, és megszorítottam a kezét, amit azóta sem engedtem el. Meghatottságot láttam a szemeiben, de csak egy pillanatra. Féloldalas mosolyra húzta ajkait, és elégedetten nézett a kezünkre.

- Reméltem is, hogy nem hagysz magamra. - lehelte halkan, majd egy pillanattal később már a karjaiban tartott. A szívem örült dobogásba kezdett, mint mindig, mikor a közelemben van. A hátát átölelve közelebb bújtam hozzá, magamba szívva bódító illatát. Piroskának éreztem magam, akit elkapott a farkas. De nem bántam. - Köszönöm, és boldog szülinapot. - állát a fejemre támasztotta, majd nagy levegőt véve elhúzódott egy kicsit. Nem nagyon, csak annyira hogy lássa az arcomat. A fejét szégyenlősen oldalra fordította, mikor a kezembe csúsztatott egy kis dobozt. Hitetlenkedve meredtem a lila szalagos, vörös színű tárgyra. Éreztem, hogy ideges. Óvatosan néztem fel rá, és zavartan nézett a négyszögletű dobozkára. Enyhe pír jelezte érzelmeit, és az, hogy nem nézett a szemembe. Enyhén remegő kezekkel nyúltam a szépen megkötött szalag végéhez, közben végig az járt a fejemben, hogy remélem nem rám költötte a fél vagyonát. Mikor megpillantottam az ismerős tárgyat, kellemesen csalódtam

Ikoya

A cselédek szorgosan forognak a konyhában, mint minden nap. Nagyi körbe jár köztük, hogy ellenőrizze, jól végzik-e a feladatukat. Mint minden nap. Minden ugyanolyan, nem változott semmi attól, mert pont ma 17 éve megszülettem. Aztán Emina. Pontosan hat perccel vagyok idősebb, mint ő. Fehér kötényem zsebében megrezdült a mobilom. Ez szakított ki rövid gondolatmenetemből, aminek köszönhetően még mindig egy helyben söpörtem a fekete csempét. Komótosan nyúltam a hófehér mobilomért, a zárat feloldva csak egy rövid mondat fogadott.
„Minden készen áll.”
Elhomályosodott tekintettel csúsztattam vissza a köpenyem zsebébe. Drága húgocskám még nem is sejti, hogy mi vár rá.

- Ikoya! - hallottam meg az ismerős hangot magam mögül. - De jó, hogy megtaláltalak.

- Mit akarsz? - néztem fagyosan a lihegő lányra. Felegyenesedve nézett a szemembe, és egyáltalán nem látszott meglepettnek a hangnemem miatt. Biztos megszokta már.

- Tessék. - nyújtott át egy tenyér nagyságú hófehér dobozt. Felvont szemöldökkel meredtem az ajándékra. - Boldog szülinapot, Iko.

Megrökönyödve néztem fel rá, és próbáltam el nyomni egy fintort. Lila szemeiben izgatottság csillogott mikor óvatosan nyúltam az ajándék felé, hosszú vörös haja a futástól csapzottan hullott a hátára. Nem éreztem boldognak magam, sőt kifejezetten idegenül hatott, hogy valaki megajándékoz. Nem akartam semmit. Főleg nem tőle. De az ajándékot illik elfogadni. Üres mosollyal az ajkaimon hirtelen ragadtam meg a fehér dobozt, amit egyáltalán nem éreztem hozzám illőnek. Olyan tiszta érzést keltett bennem, és még jobban idegesített mikor Ena kezében angyalinak hatott. Soha nem lehetek olyan ártatlan mint ő. A kezdeti remény, amely felragyogott az arcán olyan gyorsan tűnt el, mint a doboz, ami kitörve az üveget a sáros kertben landolt. Tágra nyílt szemekkel dolgozta fel magában az eseményeket, a kinyújtott kezemet bámulva. Kint tombolt a vihar, az ablak üvegen beáramlott a hideg levegő, hatalmas esőcseppeket kísérve amik halkan estek a csempére. Megunva a folyamatos hallgatást elindultam mellette. Mielőtt kikerültem volna a látómezejéből hirtelen markolta meg a vállam, és lökött vissza maga elé. Meglepődtem az erejét érezve, és kis híján el is estem. Rá akartam kiabálni, hogy még is mit képzel, de tekintetét meglátva a szavak a torkomra forrtak. Lila íriszei tökéletesen érzelemmentesek voltak. Ijesztően hatottak a sok érzelem után, amiket bennük láttam. Megborzongtam a gondolatra, hogy miattam lettek ennyire üresek. Miattam ilyenek. Miattam. Felfogva a szavak jelentését igazán elégedettnek éreztem magam, és ez ki ült az arcomra is.

- Mással akartam kezdeni, de a képedet látva a lényegre térek, hátha nem előttem őrülsz meg. - unottan megforgattam a szemeimet, frappánsabb beszólást vártam tőle. - Miért jó ez neked? Többre tartod magad az alázásomtól?

Mielőtt megszólalhattam volna, a hangomat elzárta egy laza legyintéssel, bosszankodva meredtem a fáradsággal teli szemeibe. Még mindig a tudatán kívül irányítja az embereket. Az arcába akartam ordítani, hogy igen, nekem ez kibaszottúl jó érzés, de a hangszálaim mintha eltűntek volna azzal a laza kézmozdulattal együtt, belém fojtva a szavakat.

- Tudod, mit? Nem érdekel. El fogom érni, hogy az emberek újra megkülönböztessenek minket!


Leo

Ena egy igazán őrült ötlettel állt elő ma reggel. Utólag felköszöntöttem, szigorúan ajándék nélkül. Persze ő a visszakapott motorjával villogott. Nem volt hajlandó elmondani, hogy ki lepte meg vele. Toushiro, természetesen. Éreztem rajta a fekete hajú szagát, és utána úgy voltam vele, hogy nem akarom megtudni a történetét annak, hogy miért van bekötözve a nyaka. Chizuru persze egész addig részletekre éhes szemekkel hallgatta a messiásként funkcionáló Eminát. Hogy kerültem én ide? Futott át az agyamon e rövid kérdés, mikor megérkeztünk a … fodrászhoz. Megrökönyödve néztem a két lányra, akik továbbra is mosolyogva lépkedtek be. Szégyen pírral léptem be szorosan utánuk, életemben nem égtem még ennyire, mint most. Ha egy haverom meglátna! Csodálkozó pillantások kereszttüzében próbáltam nem túl messze kerülni tőlük. Kellett nekem eljönni! Lóghatnák a haverokkal, vagy akár otthon is fetrenghetnék, de még a tanulást is bevállalnám e-helyett. Na jó azért a tanulást nem, de a gyakorlást már igen. Egy hét, és fellépés. Novemberben, pedig a suli bő két hónapja tart, de gondolom az új igazgató miatt csúsztak a programok. Igaz ez után meg sűrűsödnek az ilyen események. Én a mostani szereplést nem vállaltam. Mikor ismét felnéztem, észre sem vettem, hogy a két lány eltűnt. Nemááár. Nyűgösen huppantam le az undorítóan rózsaszín szőrmés fotelre, ami... meglepően kényelmes volt. Mind két oldalamon még 4-5 ilyen fotel volt szorosan egymás mellé pakolva. A bejárati ajtó velem szemben, két cserepes növénnyel az oldalán. Jobb oldalt a recepciós pult, ami mögött egy telefonáló nő ült. Unalmamban felálltam, és jobban szemügyre vettem a falakon lógó képeket, a fodrászatot hirdető plakátokat. Fogalmam sincs mennyi ideje állhattam a falnál egyetlen egy pókot szuggerálva, - amit időközben vettem észre – mikor az L alakú barna ajtós helyiség ajtaja nyílott. Chizuru lépett ki rajta és szép vonásait elcsúfította egy savanyú grimasz. Kérdő pillantásomat látva, enyhén rózsaszínűbb árnyalattal intett a háta mögé, ahonnan Emina büszkén mosolyogva lépett elő. Biztos vagyok benne, hogy a szemeim kistányér nagyságúra kerekedtek, mikor megláttam, hogy feltűnő vörös loboncát egyszínű feketére cserélte. Derékig érő sötét hajzuhatagán a lámpa fénye nem csillant meg, sokkal inkább elnyelte. Hófehér bőrét még jobban kiemelte, nagy lila szemei pedig egészen üveg szerűvé váltak. Nem az érzelmek hiányában, inkább mint a legszebb drágakő, úgy csillogtak. Nem állt neki rosszul, de sokkal ijesztőbbnek hat, főleg hogy stílust is váltott. Nem nagyon, továbbra is a fekete dominál, csak viktoriánus stílusban.

- Mint a halál hír hozója. - néztem rajta végig még egyszer, ő pedig a mondandóm után elegánsan pukedlizett egyet. - Nem fizetsz? - Kérdeztem mikor nyugisan megindult a kijárat felé. Mellette Chizuru engem bámult, és amikor rákaptam a tekintetem a falon lógó posztert elemezgette. A bőröm bizseregni kezdett, de most nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Emina felé tettem egy lépést, aki egy vállrándítás után válaszolt.

- Azt mondták nem kell, mert a Crossvel családból származom.

- Ja, így könnyen megy. - feleltem vicces kedve, és a bambuló Chizurut magam után húzva kiléptünk a hideg levegőre. Amint a járdát érte a talpam elengedtem a fekete hajút, aki az érintésem miatt meglehetősen zavarban volt. Én pedig a reakciójától vettem fel a piros egy halványabb árnyalatát, tehát mondhatjuk, hogy egálban vagyunk.

„ -Akkor sem engedem meg! Soha nem lehettek együtt! SOHA! -Egy üveg pohár hangosan csapódott a fejem melletti falon. Anyám a szemközti kanapén ült, szigorú tekintetében fellángolt a harag, szoros kontya alól kiszabadult pár tincs. Az üvöltözés miatt a feje egészen elvörösödött, az erek a nyakán vastagon dudorodtak ki. Honnan? Mégis honnan tudhatta meg? ”

- Basszus ott egy őz! - What? Össz. reakció Ena felkiáltására, de legalább az emléket maradéktalanul kiűzte a fejemből. Azt hittem megbolondult, vagy csak rájött a szokásos öt perc, mikor fogja magát és agyatlankodik egy sort, de most nem. Az út kellős közepén egy fiatal őz állt, és kicsit sem zavarta, hogy mekkora dugót okozott ezzel.

Emina

Szokatlan. Az első szó ami eszembe jut, mikor belenézek a tükörbe. Még nem sikerült hozzá szoknom az új hajszínemhez, és úgy érzem nem is fogok. Tetszik, hogy egész más kisugárzást kölcsönöz, de talán pont ez az... Hogy annyira más. Valahogy sikerült kiválasztanom azt a színt, amit szeretek magamon, de nem illik hozzám. Furcsa meglátás, igaz? Voltaképpen én sem tudom pontosan miért nem választottam valami mást, mondjuk barnát? De azzal túlságosan elvegyülnék. Na nem mintha ezzel nem. De talán majd megszokom. Mondjuk az biztos, hogy nem fogom megtartani ezt a színt. Igen, és hol jutnak ezek eszembe? Nem, egyáltalán nem otthon. A suli lány mosdójában elemezgetem magam, de az óráknak már vége, én meg ráérek. Vagyis nem érek rá, mert éppenséggel gyakorolnom kellene a közelgő fellépésre. De még azt sem tudom mit énekeljek, nem, hogy gyakoroljak! Mondjuk az a plusz öt perc amíg kikommentálom a ruhámat, nem számít már. Szóval! Ezt az „Akkor is elérem, hogy megkülönböztessenek” dolgot olyannyira komolyan vettem, hogy konkrétan a ruhatáram felét lecseréltem. Hogy is mondjam, sokkal lányosabb ruhákra. Ami nálam kitesz annyit, hogy már szoknyák is találhatók benne. Ma például egy kék és fekete ruhakombinációt vettem fel. Magassarkú fűzős cipővel, a kastélyban pedig mindenhova abban mászkáltam, hogy viszonylag normálisan tudjak benne járni. Ez nagyon idegenül hangzott az én számból.


Gondolom fölösleges megemlítenem, hogy a lábamat föltörte, nekem pedig egy villanásnyi időre átfutott az agyamon, hogy „Megéri ez nekem?”. Aztán jött a válasz „Naná, hogy!”. Az eredmény pedig meg is lett. Ma senki nem jött oda hozzám, hogy lehordjon mindennek, cserébe viszont meglepődött tekintetekkel bombáztak. De ez a fáslival takart nyakam miatt is lehet. Meglazítottam a fehér anyagot, hogy láthassam a nemrég szerzett sebemet. A két vöröslő pont ugyanott díszelgett, mint két nappal ezelőtt. Elég gyorsan gyógyul, és már alig látszik.

„Mivel te ajánlottad fel nekem, ezért össze vagyunk kapcsolva...Érzelmileg.”
Visszhangoztak a fejemben Toushiro szavai. Ahogy megígértem neki, nem kerültem el, és az összekapcsolódásnak hála éreztem mikor fáradt, mikor boldog, mérges...és mikor gondol rám. Olykor kellemes bizsergést érzek a tarkómtól, egész a gerincem vonalán. Mint az első találkozásunkkor.

Összerezzentem, mikor csattanást hallottam, amit visszavertek a fehér, csempézett falak. Teljesen elgondolkodtam, úgy éreztem magam mint akit az ébresztő szakít ki a legédesebb álmából. Óvatosan körbenéztem, és miután tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok bent, lepergett előttem az összes eddig látott tükrös, illetve mosdós horror film. Bizsergett a fülem az újabb hangokra kiéleződve, és lehet gyerekesen hangzik, de enyhén elkezdtem parázni, így amikor megpillantottam a piros telefonomat a padlón, megkönnyebbültem. Aztán jött az újabb hullámvasút, mikor lehajolva észrevettem, hogy hátlappal fölfelé esett. Kibírnám telefon nélkül, hisz a szobámban úgy is ott a laptop, de nem akarok pókháló mintázatú kijelzőt. Mikor a kezemben éreztem a készülék bizsergető rezgésbe kezdett. Biztosan Akira az. Meghívtam a fellépésemre, és majd hívjon, hogy egyeztessünk. Gyorsan fordítottam meg, ahol legnagyobb megdöbbenésemre Ikoya neve villogott. Mégis mióta van meg a száma? Föl kellene egyáltalán vennem? Végül fogadtam a hívást.

- Igen? - halk zokogás, majd suttogva megszólalt.

- Emina...Segíts! - A szívverésem megugrott, és azonnal fölpattantam.

- Ikoya! Mi történt? Hol vagy most?! - szinte futva tettem meg az utat a szekrényemig, ahol csak a táskámat kaptam a vállamra. A szorító érzés sokadik fajtája telepedett a mellkasomra, mint már oly' sokszor.

- Elhurcoltak! Kérlek... - hangosan felzokogott, az aggódás a torkomig felkúszott, a látásom pedig égető könnyek homályosították el. - ...Segíts! Egy épületben vagyok. A..A sulitól nem messze.

A gimi elé érve körbe néztem. A motorom a parkolóban volt, ha nincs messze akkor nem lesz rá szükségem. A túl oldalon egy szürke három emeletes elhanyagolt házhoz éppen egy fekete furgon parkolt le. Egy fekete, hosszú kabátos és kalapos férfi szállt ki, és mikor észrevette, hogy bámulom undorítóan elmosolyodott, amitől a hányinger kerülgetett. A kalapja eltakarta a fél arcát, és úgy döntöttem nem bámulom tovább, mikor eszembe jutott valami. Gondolatban felpofoztam magam, hogy miért csak most esett le.

- Ikoya... - szinte suttogva beszéltem, és közben a táskámban kezdtem matatni, hogy ne legyek túlságosan feltűnő. Közben fél szemmel követtem a férfit, és társát aki időközben jött ki a házból. - Van a közeledben egy ablak?

- Mi?..Hát. Oh!Igen, itt van egy. - megkönnyebbülten felsóhajtottam. A két férfi eltűnt, feltehetőleg bementek a házba. Abbahagytam a táskámban való turkálást, és az udvaron lévő egyik padra dobtam, hogy később ne akadályozzon. Mielőtt még ki mondtam volna az utasítást kotorászást hallottam a telefonból átszűrődni. Feszülten vizslattam mind a négy ablakot, amíg a legfelsőnél meg nem mozdult a függöny, és egy fehér kéz óvatosan integetni kezdett. Szó nélkül kinyomtam a telefonom, és a ház felé sétáltam. A szívem ezerrel dobogott, és egyre az járt a fejemben, hogy valami nem oké. Rossz előérzetem egyre inkább növekedett, ahogy közelebb és közelebb értem a házhoz. Egy gyors sprinttel a ház oldalához simultam, és az udvar felé kezdtem araszolni. Hirtelen kiabálásokat hallottam belülről, én pedig teljesen megmerevedtem. A bejárati ajtó hangosan csattant a ház omladozó falához, ezzel egy időben a szívem fájdalmasan nagyot dobbant. A következő pillanatban pedig a kalapos férfi rohan felém, és közben mutogat. Az adrenalinom megugrott, mikor futásnak eredtem. Legalábbis eredtem volna, ha egy két méteres két ajtós szekrény szélességű emberke ki nem lép elém. A jó reakció időmnek hála épp időben kaptam el a csuklóját, és emeltem a fejem fölé. Egy pillanatra meghökkenve nézett rám. Az utóbbi öt évben végig azon voltam, hogy fejlesszem a harc technikámat. Az általánosban sokszor verekednem kellett, azóta pedig már egész megszokottá vált. Mióta itt vagyok egyáltalán nem gyakoroltam, de úgy látszik ez a véremben van. A társa léptei egyre közelebbről hallatszottak, az aggodalmamat pedig mintha elfújták volna. Egymást követték a lépéseim, mikor egy határozott mozdulattal minden erőmmel a kétméteres óriás hasába bokszoltam. Nem tudom, hogy fájdalmában, vagy a hirtelen mozdulat miatt, de felnyögött, és kicsit meggörnyedt. Félig a hátam mögött lévő kalapos ürge felé fordítottam a fejem, és egyenesen a szemeibe néztem, amit most nem takart el a fekete fejfedő. Láthatóan ő is megdöbbent, de engem egyáltalán nem érdekelt. A Crossvel családra nem hozhatok szégyent! Nagyot rántva az égimeszelő vastag csuklóján, és erőteljesen kirúgva az egyik remegő lábát a földre küldtem.

- Hol van a nővérem? - kérdeztem teljes testtel az ismeretlen felé fordulva, aki már rendezte arcvonásait.

- Pontosan tudod te azt. - felelte szemrehányóan meglepően kellemes mély hangján, és gúnyosan végigmérte a házat. Megráztam az öklöm, ami az ütéstől még mindig zsibbadt, majd újra erősen összeszorítottam, ahogy elé léptem és egyenesen behúztam neki. A lendülettől hátra tántorodott, és egész a ház faláig hátrált. A kalapja az egész arcát eltakarta, annyira előre csúszott, a bal kezével azonnal a fájó ponthoz kapott.
- Te mocskos r*banc. Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod! - félig felvont szemöldökkel hallgattam a fenyegetését, mikor egy csípő érzés belenyilallt a tarkómba, és szét áradt az egész testemben. Nem kiáltottam fel fájdalmamba, az nem az én stílusom lenne, de jó pár szítok szó elhagyta az ajkaimat, amik teljesen kiszáradtak. Ez az érzés egyre elviselhetetlenebbé vált, egész addig, míg el nem lepte a tudatomat a sötétség.
Mondhatnám, hogy kellemesen ébredtem, és mindez csak egy álom volt, de... Miután láttam, hogy egy régi fa székhez vagyok kötözve valahogy nem volt kedvem ezt a kijelentést tenni. Úgy éreztem magam, mint a filmekben a mentálisan beteg emberek, akiket oda szíjaznak a gépekhez. Enyhén elmosolyodtam ezen a hasonlatomon, de ez az arcomra fagyott, mikor a velem szemben lévő egyetlen kijáraton a nővérem, és még két ismeretlen belépett. Ikoya elégedett vicsorgással az arcán méregetett, tökéletesen sértetlenül. Az oldalain álló két férfi kaján vigyorral az arcukon váltogatták tekintetüket köztem, és Iko között.

- Elmagyaráznád ezt?! - csattantam föl, mikor már felment bennem a pumpa. A szék is arrébb ment egy kicsit ahogy a kezeimet rángattam. Ikoya arcáról a maró gúnyon kívül semmit nem lehetett leolvasni. Ahogy oda lépkedett hozzám, abban a másfél méterben úgy rázta a csípőjét, hogy azt hittem menten kiakad. Persze ezt a mögötte állók eléggé díjazták, de engem a hányinger kerülgetett. Megállt előttem, és egy olyan saller csattant az arcomon, hogy oldalra billent a fejem. Meglepettségemben köpni nyelni nem tudtam, a szemeim minimum kistányér nagyságúra nyíltak, úgy néztem föl rá. Most kifejezetten irritált, hogy magasabb volt mint én. Olyan érzésem lett, mintha a kutyája lennék, vagy valami mocskos szolga, akit meg akar büntetni. Szánalmasnak éreztem a szituációt, amibe kerültem.

- Nem tartozom magyarázattal, és a helyedben befognám a pofámat! - hajolt le annyira, hogy egy szintben legyen az arcunk, mutató újával fenyegetően a vállamba bökött. Harciasan néztem a dühödt szempárba, és rájöttem, hogy az enyémben is valami hasonló tombolhat. Soha nem alázkodtam meg senkinek az életem során, és ez alól a testvérem sem lesz kivétel. Gúnyosan elmosolyodtam, majd közelebb hajolva suttogtam a szavakat.

- Igaz is, ha a helyemben lettél volna, és igazából elrabolnak már rég megöltek volna. - másoknál a testvérek összeverekednek egymással, ha összekapnak. Nálunk elraboltatják egymást. Végül is, tök normális, nem?
Ikoya egy pillanatra lehunyta szemeit, felemelkedve lemondóan megrázta fejét, mintha csak egy kisgyereknek magyarázná, hogy mi az a tv. Pár másodpercig még nézett rám, mintha mondani akarna még valamit, de aztán meggondolta magát, és az ajtó felé indult. Egy pillanatra azonban mégis megállt, az egyik „emberéhez” hajolt majd halkan de úgy hogy én is halljam ki adta az utasítást.

- Ha küldöm a jelet, AZONNAL...öljétek meg. - ereimben megfagyott a vér. Lassan emeltem tekintetem az övére. Félig hátra fordulva nézett egyenesen a szemeimbe, ajkain szórakozott mosoly ült, lila íriszeiben a téboly halvány szikrái csillogtak. A könnyeim maró savként csípték a szemeimet. Nem, nem fogok sírni! Már csak azért sem! Ökölbe szorítottam kezeimet, a csuklóimat vágták a vastag, koszos kötelek. Minden egyes szívdobbanásomnál éreztem, ahogy az ereimben folyik a vér. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, a távozását jelezve. Ütemes kopogások helyett hangos, majd halkuló nevetése biztosított arról, hogy távolodik. Távolodik, ő a testvérem. Összeszorítottam a fogaimat, mikor a könnyek egyre jobban homályosították a látásom. Felemeltem a fejem, és próbáltam pislogni, hogy eltüntessem a gyengeségem jeleit. Utáltam sírni, utáltam, ha mások is látják. Mégis, mióta itt vagyok megszegtem néma eskümet. Az ideiglenes őrökre néztem, akik szilárd tekintettel meredtek előre.

- Milyen unalmas alakok. - szipogtam, mire az alacsonyabb felvonva egyik szemöldökét rám villantotta hideg barna szemeit. A másik, a magasabb nem volt ennyire csöndes.

- Mit pofázol, hülye ribi? Hah? - kérdezte belepofátlankodva az aurámba. A sértést elengedtem a fülem mellett, és a könnyeim maradékát, jobban mondva kezdetét a vállamba töröltem, és nem érdekelt hogy a szempillaspirálom fekete pacát hagyott ott. Ellenségesen néztem világos kék szemeibe. Vállig érő sötét haja volt, alig lehetett több 25-nél. Fölényesen állt meg előttem, a szemeiben nyers düh honolt. De volt benne valami furcsa. Mintha tartana valamitől. Már csak meg kell találnom, és kijátszanom. Újonnan feltörekvő mosolyomat nem fojtottam el, és nem is lepleztem.

- Unalmasak vagytok ember! Komolyan, még egy fenyegetést se kapok? Milyen gáz. - a helyzet ellenére hangosan felnevettem, minden jókedvet, és boldogságot mellőzve. Az ürességtől csengett, mégis kihívóan néztem az idegbajos szemébe. Sírógörcsben kellene megfulladnom mostanra már, mégis felbátorodva feleselek talán a jövendőbeli gyilkosommal.

- Nem egy kibaszott filmben vagy, fogd már fel! - kiabálta, a vállait kihúzta, hogy még hatalmasabbnak tűnjön, bennem pedig egyre erősödött az érzés, hogy valami nincs rendben ezzel a fazonnal. Akárhogy próbáltam elkapni a tekintetét soha nem nézett a szemeimbe, így nem tudtam ki olvasni belőle semmit. Várjunk csak...

- Bűntudatod van? - kérdeztem rá egyenesen, fürkészve végig mérve őt. A szemem sarkából láttam, ahogy a társa továbbra is figyel. Az előttem hadováló egyén megdermedve nézett rám.

- Ugyan mitől lenne? - erőltetetten felnevetett, szemei pedig idegesen jártat körbe a szobán. A társa is ránézett időnként, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy jobb lenne-e orvost hívnia. Jobban átgondoltam a viselkedését, azt ahogy reagál a kijelentésemre.
Ideges, nem néz a szemeimbe, mikor ránézek, jól láthatóan ledermed. Fiatalabbnak tűnik, mint a társa, aki szoborként áll az ajtó bal oldalán. Ha bűntudata lenne, valószínűleg jobban leplezné, már csak a büszkesége miatt is. De vajon mi lehet az, amitől ennyire kiveri a víz? Hülye vagy Emina? Miért nem jössz már rá? Gondolkozz már, te agyatlan. Nem néz a szemembe. Te mikor nem nézel valahova? Ahha! Megvan!
Ismét próbáltam a tekintetem az övéibe fúrni, de mikor újra máshová kezdett nézni, rákérdeztem sejtésemre. Jobban mondva kijelentettem, mint egy tényt.

- Megijesztenek a szemeim. - Kijelentésemre meglepődött, majd idegességtől eltorzult arccal lépett közelebb.

- Azt hiszed, olyan nagyon okos vagy, igaz? - szemei megvillantak, ahogy minden második szónál közelebb lépett hozzám. Farkasokat megszégyenítő vadság sugárzott belőle, hangja alig volt több suttogásnál, mégis végig futott a fagyos borzongás a gerincem vonalán. - Igen! A hideg ráz tőled! - hirtelen egyenesedett fel, széttárva karjait majd hangosan felnevetett. Tanácstalanul pillantottam a társára, aki szemöldök ráncolva bámulta a fiatalabb érzelmi kitörését. A szívem gyorsabban dobogott, a szemeimet legszívesebben szorosan összezártam volna, hogy elhitessem magammal, ez csak egy álom. Persze megint magamat kevertem ilyen helyzetbe. Ha befogom a pofámat, ha csak egyszer, nem mondom ki a véleményemet. - Néztél már tükörbe?

Hirtelen ismét az aurám határain belül köszönt vissza az undorral teli arca. Kék szemei, amiket ha nem szánalommal telve látnék, talán még azt is mondanám, hogy elbűvölőek.

- Kibaszott abnormális! Lila? Hogy nem vittek még el kivizsgálásra? - őszintén? Megijesztett, az előbbi kirohanásával. És most? Lerombolta az az előbbi képet, amit magamban már kialakítottam róla, mind ezt egy béna oltással. Nem tudom, ha más lenne a helyemben, mit reagálna. Megsértődne, elsírná magát, és évekig sorolhatnám még a különböző reakciókat. De jelen esetbe a kérdés az, hogy én mit érzek, és csinálok. Akkor pont nem éreztem belül semmit. Kiskoromban rengetegszer mondták nekem ezt. Aztán már kiálltam magamért, és ez most sem volt másként. Üresnek éreztem a mellkasomat legbelül, az agyam szép lassan kikapcsolt. Nagyon régen nem éreztem már ezt. Szokatlan volt ahogy régi énem átvette az irányítást felettem. Elértem azt, mikor nem érdekelt semmi és senki.

- Tudod. - szólaltam meg először halkan. Nekidőlve a szék korhadt támlájának próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire a megkötözött végtagjaim engedték. - Ezt nem pont attól akarom hallani, aki ilyen fiatalon egy ekkora szar alak. - minden érzelmet mellőzve néztem a szemeibe. Úgy tűnik meglepődött, hogy ennyire nem hatott meg a válasza. A mögötte lévő emberke inkább ellazította az arc izmait, és inkább a hátát a falnak vetve unottan nézett ránk, amolyan „ez hosszú lesz” arckifejezéssel. Vagy valami hasonlóval.

- Tudood. - szólalt meg ő is, elnyújtva a szót. - Én a helyedben olyan szinten befognám azt a pici számat, hogy ez a „szar alak” a parancs előtt meg ne öljön, hogy csak na.

Idegesen a hajába túrt, és lezárta a témát az ő részéről, amin meg lepődtem. Azt hittem majd ordibálni fog, vagy valami, de nem. A félhomályban lévő asztalhoz lépkedett, amit egész eddig észre sem vettem. A kezébe vett egy ismerős tárgyat, majd mikor megfordult, kárörvendő vigyor terült el az arcán. Két lépésnyire megállt előttem, és felém tartotta a tárgyat, ami egyébként Ikoya telefonja volt. Feloldotta a képernyő zárat, majd a képgalériába kezdett kutakodni a megfelelő képet keresve. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy ez most mégis hogy jött? Aztán megláttam azt, amit soha nem akartam. Amitől ledermedtem, és a szívem összefacsarodott. Amitől nagyobb késztetéssel fogott el a sírógörcs, mint mikor idekerültem. Ennek ellenére a szemeim szárazak maradtak, a torkomba pedig gombóc keletkezett. Próbáltam közönyös arcot vágni, de a fiú egyre szélesedő vigyorából ítélve nem ment. Az agyam lüktetett, és a csalódottságom savként hullámzott végig a bőröm alatt. Közben mégis az járt a fejemben, hogy nem lehetek féltéken, hisz Sekai mégis csak a barátnője. Sekai, és Toushiro egy egész intim kapcsolatot bonyolítanak le az író asztalon. De hisz ez normális egy kapcsolatban. Ők is egy kapcsolatban vannak. Akkor miért érzem ilyen megsemmisülten magam?