2019. november 23., szombat

19.fejezet Váratlan fordulat


Éltél már a mocsokban? Repített már magasan a hírnév? Voltál már mindenki barátja, majd az ellenségük? Elárultad a családod, bíztál a jövőben és kételkedtél már a múltban? Ha nem, az idő elteltével csak egyre biztosabb leszel abban, hogy nem érhetsz fel hozzám.
- De nem kell aggódnod. Biztos lehetsz benne, hogy a legmagasabb pontról fogom végig nézni a bukásod...Toushiro.

Nagyi

Lemondó sóhajjal csaptam be a vaskos könyvet. Ismét a család történetét rejtő falrészben voltam. Mint ahogy időm nagy részében mindig.
- Egyre fájdalmasabb ide lejönnöm. - dörzsöltem ökölbe szorított kezemet a mellkasomhoz. Az utóbbi hetekben, egy nyomasztó érzés költözött a mellkasomba. Ez az érzés pedig tompán felerősödik, mikor ide jövök. - Elizabeth, mond mégis mikor alakultak így a dolgok? -  kérdeztem rekedten könyörgő hangon. De az olajfestékkel készült képen szereplő nő nem válaszolt. Nem mozdult, még csak nem is nézett rám. Igazán nagy butaság volt egy ilyen képet készíteni róla. Így még csak a mosolya sem lehet a képen. Habár egy győzedelmes görbület játszott a fiatal nő ajkán, az nem ugyan az.
- Bárcsak itt lennél még. -  indulatosan ráncoltam össze a szemöldököm, pedig már régen elkellet volna fogadnom a döntését. - Ha nem lettél volna olyan önfejű, hogy az egészet a válladra veszed. Még Annalisse-nak sem kellett volna könyörögnie.

Emina

Sokszor gondolkozom mostanában, úgy nagyjából mindenen. Főleg a mai nap, miután átléptük annak a bizonyos szórakoztatóhelynek a küszöbét. Az biztos, hogy az utóbbi fél órában már a pokolba kívántam mindent és mindenkit. Tudnom kellett volna, hogy végül minden rám marad. Az az idióta Akira, elmehet oda ahova már nem süt be a nap. Már nem érdekel mit művel. 
- Emhiinaa~ - nem mellesleg sokszor megfordul a fejemben, hogy mi lett volna, ha? Például mi lett volna, ha nem megyek be velük oda. Nos biztos vagyok benne, hogy nem nekem kellene haza támogatnom a majdnem két méteres, és részeg Toushirot. - Holű vagh?
Élesen beszívtam a csípős éjszakai levegőt. Csak hogy fölvázoljam a jelenlegi helyzetünket. Shiro a hosszú lábait próbálja ügyetlenül egymás elé pakolgatni, miközben a vállamat átkarolva támaszkodik rám, és akármikor megszólal képtelen normálisan kiejteni a szavakat.
- Itt vagyok, te idióta. - sziszegtem a fogaim között. A jobb kezemmel erősen magamhoz szorítottam a derekánál fogva, nehogy kedve támadjon kicsatangolni az országútra meghalni.
- És tényleg. - rám nézett, vagyis konkrétan belebámult az aurámba. Bárgyú mosoly terült szét az arcán, majd félig nevetve megszólalt. - Szia.
- Ahj, bazdmeg. - csaptam homlokon magam a szabad kezemmel. Shiro a vállamról a derekamra simította kezét.
- Oké. - megállt, és magához szorított. Enyhén megimbolygott a hirtelen mozdulattól. Az alkoholtól ködös zöld szemeivel és a még mindig bárgyú vigyorával egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Ha ezt józan állapotában teszi, biztosan a lábujjamig pirulnék.
- Baakaa~(idióta). - pöcköltem homlokon, és mondani akartam még valamit. De hirtelen kiegyenesedett, és az országútra meredt. Most mi van vele? Aztán meghallottam. Egy autó közeledett, amiből üvöltött az egyik régebbi sláger.  
- Jaj ne. - de már késő volt. Toushiro hangosan kiabálva, énekelni kezdte a refrént.
Beléptél az őrült világomba,
mint egy hideg és nyugtató hullám.
Mielőtt rájöttem volna, mi ütött belém bébi,
te már az ereimben folytál.

Függök tőled
Fenn akadtam a szerelmeden
Mint egy erős drogon
Amivel nem tudok betelni
Elvesztem a szemeidben
Süllyedek kékjében
Elvesztettem a fejem
Mit tegyek?
Függök tőled!

Ez volt az a pillanat, mikor már megszámlálhatatlanul sokadjára megfordult a fejemben a gondolat. Miért nem léptem le hamarabb?!

- Emina, énekelj velem! - kérte nevetve, majd tovább énekelt, nem törődve azzal, hogy a lakosok bosszankodva kiabálnak rá. Pár másodperccel később, már kezdett elszállni a dühöm. Talán csak most kezd el hatni az a pár pohár alkohol, amit még ott ittam? Előfurdalhat, mert egyre könnyedebbnek és gondtalanabbnak éreztem magam. Olyannyira, hogy már Shiroval énekeltem, aki továbbra is ügyetlenkedett és volt egy halvány sejtésem arról, hogy azt sem tudja mi történik de azért nevet. Fura volt így látni, most olyan mint egy kisgyerek.

Bő fél óra múlva már enyhén berekedve, elcsendesülve ballagtunk tovább. Ugyan úgy mint eddig, én támogatva ő pedig azzal a sajátos járásával, de már jobb volt köztünk a hangulat.
- Tudod egyáltalán nem értelek. - törtem meg ezt a kellemes légkört. A szemöldökét felvonva, nézett rám, szemeiben leplezetlen érdeklődéssel. Kiértünk a belváros nyüzsgő utcáiról, a külvárosban a házak jóval távolabb álltak egymástól sokuk üresen. Nem válaszolt, így folytattam. - Vagyis, jobban mondva nem tudok kiigazodni rajtad. - nem tudom mit vártam, vagy hogy egyáltalán miért most mondom el ezt neki.
- Megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti a másikat. - meglepődve kaptam felé a fejem. A hangja annyira tisztán csengett, mintha egy csepp alkoholt sem ivott volna. De a szemei még mindig ködösek voltak. Talán csak kezd észhez térni.
Ismét megállt, a kezeit ismét szorosan körém fonta. - Ha tudnád hányszor próbáltam kitalálni a gondolataid.
- De hát bele tudsz lesni a fejembe. - mondtam, közben visszaöleltem. Pislogott párat, majd megrázta a fejét.
- Jah, tényleg. Nem is így akartam mondani. - motyogta maga elé, még mindig imbolyogva. Szem forgatva elmosolyodtam, majd hátrébb léptem. Azonnal a derekam után kapott, de automatikusan kitértem előle megfeledkezve arról, hogy most nem a szokott reflexeivel rendelkezik. Helyettem a levegőbe markolt, pár lépés erejéig igencsak elvesztette az egyensúlyát, ezzel a lendülettel közeledett az egyik üresen álló téglaépület felé. Még épp időben kaptam utána, és rántottam rajta. De így is elterült.

Ikoya

„Nem ismerek rád, Ikoya. Azelőtt nem voltál ilyen. Ha ezt folytatod, az emberek végleg elhagynak és nem lesz majd aki támaszt nyújtson neked.”
Még mindig visszhangoztak a fejemben Chizuru szavai.
- Ch, hülye ribanc. - sziszegtem, ahogy végig néztem a ruhámon. - Remek, mégis hogy fogom kimosni ebből a vért?
Halk nyöszörgést hallottam magam mellől. Bosszúsan sóhajtottam, és szemöldök ráncolva guggoltam le mellé.
- Áruld el nekem...mégis mi vagy te? - belemarkoltam dús éjfekete hajába, és annál fogva emeltem meg a fejét. Undorodva néztem, ahogy a szétroncsolódott orrában a csontjai a helyére pattannak. A bőre alatt nyikorogtak a porcok. Fájdalmában összeszorította a fogait, szürke szemei most ködösen bámultak rám. Arcán a vére megszáradt, erősen elütött a fehér bőrétől. - Azt hitted, hogy sokáig titkolhatod még, Chizu? - rosszul lettem a hangomból áradó gúnytól. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom tenni vele. De túlságosan túlfeszült bennem a húr. Feldühített a bátorsága, és összezavart az, hogy képes a gyors regenerálódásra. Jobban belegondolva, mit is tudok én róla? Soha nem találkoztam a szüleivel, nem beszélt a gimi előtti életéről, sem a családjáról. Mintha egyik pillanatról a másikra teremtődött volna. Erőtlenül megremegett az alsó ajka, ahogy beszédre nyitotta azt.
- Dögölj meg. - és leköpött. Erősebben szorítottam rá a hajára, és visszacsaptam a fejét a betonba. Fölálltam, letöröltem a nyálát az arcomról. Végig húztam a nyelvemet a kiélesedett szemfogaimon. Végig néztem az előttem elterülő látványon, a torkomból pedig kiengedtem az előtörő nevetésem. Hangos volt és rekedt, ami visszhangot vert azon a bizonyos folyosón, ahol megállított. Újra bebizonyosodott, ismét megmutattam a világnak, hogy nem érdemes baszakodni egy félvámpírral.

Sekai

   Az alkohol és az emberekből áradó izzadság szaga belengte az egész termet. Fülledt volt a levegő és csak a színes fények villództak.  A tánctéren sűrű tömeg hullámzott egymásnak tapadva. A kezeim közt szorongatott koktéllal ültem az egyik műbőr fotelban. A lábaimat keresztbe raktam, és csak bámultam magam elé. A zene fülrepesztően dübörgött, a mellkasom rezgett a hangerőtől és már átkoztam a pillanatot, mikor felvetettem az ötletet, hogy ide jöjjünk. Mire is gondoltam?! Dupla randi? Sekai, már megint mindent elcsesztél. Talán féltékenységemben akartam megmutatni Eminának, hogy milyen komoly is a kapcsolatom Toushiroval? Valószínűleg igen, ezért történt. De soha nem volt az, és most már csak kapcsolat sem lesz köztünk soha. Éljen újra a szingliség! Kedvetlen grimaszba torzult az arcom, és mélyről jövő sóhaj tört elő a torkomból. Még inkább magába kerített ez a kétségbeesett érzés, mikor kibuggyantak az első könnyeim. Úgy éreztem, hogy majd szétszakad a szívem. Én próbáltam neki mindent megadni, még meg is változtam a kedvéért. Persze hallottam a pletykákat, amik arról szólnak hogyan töri össze a lányok szívét, és ahogyan elcsábítja őket. De nem akartam hinni ezeknek a szóbeszédeknek, próbáltam átverni magam, sikertelenül. Én akartam lenni a kivétel. Pedig mindvégig tudtam, hogy megcsalt.
  Ez az első alkalom, hogy szakítanak velem. Általában én voltam az, aki véget vetett a kapcsolatoknak. Lecsaptam a poharamat a legközelebbi asztalra, és elindultam a kijárat felé. Kissé imbolyogva tettem meg a távolságot, a jobb kezemmel indulatosan töröltem le a könnyeimet és biztos voltam benne, hogy a sminkem teljesen elfolyt. Fortyogtam belülről, és sértett büszkeséggel vonultam ki az épületből. A kabátomat sem gomboltam össze, de nem is volt lényeges. Nem számított a sötét égbolt, sem a csípős hideg ami bekúszott a ruhám alá. Sem a meg-meg bicsakló bokám a magassarkúban, és az sem hogy fogalmam sem volt hogyan is jutok haza. Nem akartam felhívni a szüleimet, szégyen lett volna, ha valamelyikük ilyen állapotban talál. Lassan haladtam és az agyam kótyagos volt a történtektől. Azt terveztem, hogy erős maradok legalább addig amíg a szobámba nem érek. De legszívesebben ott a járda közepén összeestem volna és hangosan zokogtam volna. Rángott a mellkasom az elfojtott sírástól, és élesen beszúrt. Nem bírtam tovább. A saját létezésem is szenvedés volt, az agyam nem volt befogadó képes. Kopottnak éreztem magam, és folyamatosan a történtek kavarogtak a fejemben. Szinte észre sem vettem, hogy megálltam. Égtem belülről, a feszültség a bőröm alatt hullámzott és most azonnal ki akartam adni magamból. A cipőmre néztem, amin megcsillant az éjszakai lámpa sárgás fénye. Lerúgtam magamról, és jó párszor a földhöz vágtam majd elhajítottam jó messzire. Dühödten kapkodtam a levegőt, és néztem az irányt ahová a cipőimet dobtam. Akkora egy hülye vagyok. Hol van ilyenkor a filmekben emlegetett hős, aki kiment ebből a helyzetből?
- Hűha, valaki ideges.
- Mit akarsz? - felmorrantam. Az ismerős hang ami mögülem jött kellemes volt és mély. Ugyan akkor bosszantó is, amiért leheletnyit megnyugodtam tőle. Miért mindig ő jelenik meg ezekben a pillanataimban? Hőst akarok nem őt.
- Csak erre jártam, és megláttalak téged. - nevetséges. Szem forgatva fordultam meg azzal a szándékkal, hogy jól beolvasok neki, de… elállt a lélegzetem, mikor szembe kerültem vele. - Mi az, csak nem belém szerettél?
- Tetris, mi történt veled? - Tőlem alig két lépésnyire állt, lazán maga mellett tartott kezekkel. Hosszú fekete kabát volt rajta, ami kiemelte vállai szélességét. Arcán lusta félmosoly, szürke szemei élesen figyelték az arcom, amint meglátta a könnyeimet ellágyult a tekintete. Szőke haja most rövidebb volt, már nem omlott a vállaira és gondosan be volt állítva.




 
Toushiro

-Na Toushiro, gyere már. - Sekai nyávogós hangja sértette a fülemet. Az utóbbi időben egyre jobban irritál az, ha a közelemben van. Az eddig elfogyasztott alkoholtól sokkal jobban érzem magam. Kissé oldotta a bennem lévő feszültséget, amit Emina és Akira bugyuta párosa okozott. Olyan mintha valami végig hullámzana a mellkasomban, amikor rájuk nézek, és elfog a düh. A legrosszabb az, hogy tudom mitől van. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is féltékeny leszek.
- Sekai. - a hangom halkan szólt, a dübörgő zenétől szinte nem is hallatszott. Sekai megtorpant, rászorított a kezemre majd lassan megfordult. A szemeibe nézve csak még biztosabbnak éreztem magam. Nem ezeket a tekinteteket keresem. Nem ez a szempár az, amiben elveszek. Nem belé vagyok szerelmes. - Szakítsunk.
- Miért? - az arca merevvé vált, és csak állt előttem. - Miért pont most mondod ezt?
- Az hogy miért most, annak nincs jelentősége. Egyszerűen nem akarok már veled lenni.
- Még hogy nincs jelentősége? - lehajtotta fejét, a haja előre hullott és a szemei élesen villantak ki mögüle. - Tudod egyáltalán, hogy hányadika van ma?
- Mit számít az? - nincs energiám már hozzá. Csak túl akarok lenni ezen a kellemetlen helyzeten aztán lelépni Eminával együtt.
- Pontosan négy hónapja annak, hogy járni kezdtünk! - Lenézve Sekaira, megemelt szemöldökkel folytattam.
- Na és? Ez pont azt mutatja, hogy ami egyszer elkezdődik az véget is ér. - Hihetetlenül nagy tapló vagyok, tudom. Éreztette velem az a csípős csattanás is amit az arcomon éreztem. Más esetben felháborodnék, főleg hogy pont ő ütött meg. De most csak hagytam. Minél előbb kitombolja magát, annál előbb szabadulok.
- Egy idióta vagyok, igaz? Gyerünk, mond ki! - teljesen kikelt magából, de fáradt voltam hozzá. Az agyam folyamatosan tompult, és a türelmem is gyorsan vesztett a mennyiségéből. - Miért nem mondod?!
- Nem szeretnélek ennél is jobban a földbe döngölni. -  mondtam, majd ott hagytam. Részemről lezártnak tekintem ezt az egészet, de tudom, hogy úgy is keresni fog még. A tekintetemet végig futtattam a táncoló tömegen, Emina után kutatva. Közben folyamatosan mentem előre, de sehol nem találtam. A zene dübörgött, a fények villództak ebben a fülledt helységben. Megálltam, és lehunytam a szemem. Elengedtem magam, közben az alkohol által nyújtott bódultság egyre jobban szétterjed. Önkénytelenül is mosolyra állt a szám. Éreztem ahogy néhány lány hozzám dörgölik magukat, de mivel nem tulajdonítottam nekik túl sok figyelmet így tovább mentek. A maradék koncentrációmat összeszedve összpontosítani kezdtem Rá. Élesen beszívtam a levegőm, ahogy a vérem felforrt bennem. Még nem ürült ki teljesen a szervezetemből a vére, így könnyebb volt azonosítani, hogy hol van. Tompa fájdalom hullámzott a mellkasomba, majd valami dübörögni kezdett. A mellkasomra helyeztem a tenyerem ott ahol a szívem sejtettem. Erősen és gyorsan vert, életemben talán másodszorra.
- Épp ideje volt már. - suttogtam magam elé, és belemarkoltam a pólómba. Bizsergett az egész lényem, és elnehezülve lendültem abba az irányba amelyről az energiáját éreztem. Most már nem kellett átverekednem magam a tömegen, az emberek mintha önkényesen engedtek volna utat. Próbáltam minél egyenesebben menni, de a hirtelen neki indulás és a felesek hatására megszédülve és kissé imbolyogva lépkedtem. Elkeskenyedett a folyosó, a falak fehérek voltak és a lámpa is normálisan égett. Kellett egy kis idő amíg hozzá szoktam az új fényviszonyokhoz. Most teljesen úgy érzem magam, mint egy fura emberi lény. Neki támaszkodtam a falnak, és megdörzsöltem a halántékom. Az újjáéledő szívem – vagy nevezzük akárhogy is – hatalmasat dobbant, éles fájdalmat hagyva maga után, majd összeszorult. Rövid életem eddigi legszomorúbb látványa tárult elém. A hosszú és világos folyosó végében ült, a fal tövében a női wc félig kinyílt ajtajának árnyékában. Formás lábai enyhén behajlítva, jobb keze ökölben pihent a bal tenyerében. A csuklóján lévő kötések meglazultak és kicsit átvéreztek. Hosszú haja most kócos volt, a földet súrolta, és sötétsége elnyelte a lámpa fényét. Nem szeretem az új hajszínét. Nem illik hozzá. Ő túlságosan ragyogó ahhoz, hogy sötétségbe burkolja magát. Csak bámult maga elé, lila szemeiben dúlt az érzelmi háború és úgy csillogott mint két drágakő. Arca továbbra is sápadt volt, amik még inkább kiemelték a lila karikákat a szemei alatt amik az utóbbi napok vég termékei.
- Most már megnyugodhatsz. - nem mozdult, a tekintete sem rebbent. - A megmentőd megérkezett. - oda vánszorogtam, és ledobtam magam mellé. A nagy lendület hatására, rendesen bevágtam a fejem, amit egy rendes káromkodás követett. Emina csak egy gyenge mosollyal nyugtázta szerencsétlenségemet. Percekig nem történt semmi. Lehunyt szemekkel hallgattam a saját szívverésem és a kintről beáramló zene keveredésének hangját. Furcsa lesz hozzá szoknom ehhez az ütemes hanghoz. Úgy érzem elkel neki mondanom, hogy szakítottam Sekai-val. Nem akarom, hogy a későbbiekben ez akadály legyen.
- Szakítottunk. - a hangunk egyszerre szólalt meg és ütközött. Résnyire felnyitottam a szemeim, és oldalról néztem le rá. Olyan apró és törékeny.
- Erre nem számítottam. - folytatta kissé rekedtes hangon.
- Mondanám, hogy én sem, de akkor hazudnék. - féloldalas mosolyra húztam a számat, és közelebb húzódtam hozzá. Bizseregni kezdett a bőröm ott ahol összeértek a karjaink. Végre rám emelte tekintetét, amibe most a csodálkozás is vegyült. - Ne nézz így, csak közel akarlak tudni magamhoz.
- Erre nem tudok mit mondani… - mivel nem ellenkezett, felemeltem a karom a vállait átölelve ismét közelebb húztam magamhoz. - Minden férfi ekkora fasz?
- Hé, azért vannak kivételek. - szemöldök ráncolva néztem rá, a nyelvem megakadt és már nem tűnt olyan hitelesnek ez a kijelentés mint szerettem volna.
- Ó, igen? Nagyon remélem, hogy nem magadra gondoltál. - Mivel hallgattam folytatta. - Hány lánynak is törted össze eddig a szívét, mert csak kihasználtad őket, hm? Akira is pont ilyen. Beszélni akartam vele a kapcsolatunkról, ami eléggé tönkrement. De ő nem akart és ott hagyott, hogy egy másik lánnyal táncoljon és igyon. Utána láttam ahogy csókolóznak és kis híján ott helyben megfektette a csajt. Amikor kérdőre vontam elküldött és azt mondta, hogy talált mást akit szerethet.
- Hm, azt hiszem most már te sem bánod, hogy akkor kibasztam az ablakon. - halkan felnevetett és hitetlenkedve megrázta a fejét. Elhallgatott és egész testében megrázkódott. - Csss ne sírj.
- Nem sírok. - mondta összeszorított ajkakkal így elsőre nehéz volt leszűrni, hogy mit is mondott. Bizonyításképp felkapta a fejét és felém mutatta. Igaza volt a szemei teljesen szárazok voltak. - Meglepődtél? Kevés ember miatt tudok sírni.
- Ez nem teljesen egészséges, remélem tudod. - Összevont szemöldökkel néztem le rá. Tekintetem végig vezettem az arcvonásain, és megállt a száján. Nagyon szép alakja van és édesen rózsaszín, habár most kivan száradva.
- Eszedbe se jusson! - Emina figyelmeztető hangja rántott vissza a valóságba. Észre sem vettem, hogy már csak pár centi választotta el a szánkat egymástól. Hihetetlenül vágytam az ajkai érintésére.
- Már késő. - Leheltem halkan és még közelebb hajoltam hozzá. A szabad kezemmel beletúrtam a hajába és puha csókot nyomtam az emlegetett testrészre, óvatosan végig nyaltam rajta. Éreztem ahogy a mellkasomnak feszíti apró kezeit, és én engedtem neki.
- Ne aggódj, ma nem fogok erőltetni semmit. - Mondtam egy laza mosollyal, és igazán jó kedvem lett mikor megláttam az elpirult arcát, és a rég megszokott harciasságot a szemében.
- Nem aggódok, ugyanis több ilyen lehetőséged nem lesz. - Túlzott elhatározottsággal nézett a szemembe, ami egy kicsit szíven ütött. Ohh istenem ilyet se mondtam még soha.
- Fogadjunk?
- Kihagyom, egy életre elegem volt a kötöttségekből. - egy hatalmas sóhajjal eltolt magától, majd összeráncolt szemöldökkel felém fordult. - Most kapcsolok. Te miért is szakítottál Sekai-val?
- Mert nem őt szeretem. - feleltem egy vállrándítás kíséretében. Részemről ennyi volt a magyarázkodás.Tudom, hogy félre fogja érteni. De ki vagyok én, hogy megakadályozzam azokat a szórakoztató pillanatokat, amiket a jövőnk tartogat? - Emina, menjünk és igyunk még, ünnepeljük meg a szinglisségünket. - fordultam felé egy széles vigyorral, és szemmel láthatólag nem nagyon értette az újonnan mutatott élénkségem okát.
- Ezt miért is kéne ünnepelni? - nevetett fel hitetlenkedve, de láttam rajta, hogy kezdi visszanyerni a jókedvét. Olyan régen láttam már ezt az arcát, bár most kicsit szomorkás és meggyötörtebb. De érzem, hogy vissza fog térni az erőssége. - Vagy tudod mit? Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Gyere! - meglepően gyorsan felpattant, és kihívó tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon. - Nézzük meg melyikünk tud többet inni részegség nélkül.
- Elég egyértelmű, hogy én fogom tovább bírni. - én is nehézkesen felálltam a kezét elfogadva, és kis híján visszarántottam a földre. - Bocs.
- Persze-persze. - barátságosan hátba veregetett, rajtam felejtve a kezét végighúzta az ujjait a gerincem vonalán, és kínzóan sok időbe telt mire abba hagyta a molesztálásom. Az érintése nyomán végig futott rajtam egy erős bizsergés, ami az alhasamban gyűlt össze. Nem nem, ez így nem lesz jó hosszú távon. 
- Emina, te túl nagy veszélyes vagy nekem. - a nyelvem szintén megakadt a mondatom elején, közepén és azt hiszem, hogy a végén is. Nem mellesleg erősen kételkedem abban, hogy helyesen beszélem az anyanyelvem.
- Mit pofázol? - egy pillanatra megállt, és megrökönyödött tekintettel tartotta vissza a röhögését, majd kilépett az ajtón, így ismételten visszakerültünk a lüktető ember áradatba.

Emina


- Szeretlek.
- Beteg vagy? - a kérdésem fájdalmasan reflexszerű volt. Kis tányér nagyságúra nyíltak a szemeim. A keményre dermedt földön tengettem pillanataimat, Shironak hála, aki szemmel láthatólag egyedül nem tud szerencsétlenkedni, így magával rántott a földre. A részegségtől továbbra is ködös tekintettel meredt rám, az arca pedig veszélyesen komoly volt. Sokadjára fordul meg a fejemben, hogy valóban részeg-e. Ez is egy olyan pillanat. Nem tudok hazudni magamnak. A vérem az arcomba tódult, és nem jöttek szavak a számra. Ebben a momentumban azt sem tudnám megmondani, hogy élek-e. Döbbenetemben nem tudtam mást nézni, csak a szemeit. Azokat a fénylő zöld pontokat, amik annyiszor átláttak rajtam. Amik mindig megtaláltak a tömegben, amik veszélyesen fénylenek, és számító árnyék ül bennük. És amikben valami édes árnyalat kezd elhatalmasodni. Pislogtam párat, hogy valamennyire észhez térítsem magam. Mit kellene most mondanom? Hihetetlen módon vonz magához, még ha ezt magamnak sem akartam eddig bevallani. Sok lánnyal volt már dolga. Túl sokkal. Ott van a kényszer-házasságunk is, ami semmilyen téren nincs bizalommal alapozva. Az csak egy szükség hozta „megoldás”. Valószínűleg csak az alkohol beszél belőle. Na meg a tudat, hogy most már szabadok vagyunk. Nem mintha eddig nagyon akadályozott volna Akira bármiben is. Belátom, nincs túl sok jogom kiakadni rá, mikor én...voltaképp megcsaltam őt. Édes istenem, egy cafka vagyok. Mondjuk az önmarcangolás nagy eséllyel rá ér később is.
  Nagy levegőt vettem, és összébb húztam a szemöldökeim. Megköszörültem a torkom, és neki kezdtem a felvilágosító beszédemnek.
- Figyelj ide, Toushiro. Te nem szeretsz engem, érted? Az alkohol beszél belőled, és biztos vagyok benne, hogy holnap vagy akár tíz perc múlva erre már nem is fogsz emlékezni. Sőt mi több ha neked jó úgy, akkor én is elfelejtem ezt a kis botlásod.
- Szóval nem hiszel nekem. - mormogta maga elé, majd az alkarjaira támaszkodott és lenézett rám.
- Persze, hogy nem. - suttogtam, magam sem tudom miért halkultam le.
- Pedig jobban tennéd.
- Mióta teszem azt ami jó nekem? - laza félmosolyra húztam a számat. Ezt a szócsatát, úgy érzem megnyertem. - Na tápászkodj föl, még ma haza akarok érni. - a vállainál próbáltam eltolni, de semmit nem értem el vele.
- Nem akarok haza menni a válaszod nélkül. - Oh bazd meg. Szem forgatva homlokon csaptam magam.
- Akkor maradj itt, nekem úgy is jó, de engem engedj. - válaszoltam és elkezdtem kikúszni alóla. A vállaimnál fogva visszanyomott a földre.
- Nem, itt maradsz. Tudom, hogy te is érzel irántam valamit, csak mond ki. - egyre halkuló hangjával szinkronban közeledett az arcomhoz. A folyamatosan csökkenő távolság mintha csak összepréselte volna az energiákat, amik a bőrömet bizsergetve adták tudtomra mivoltukat.
- A semmit nem lehet kimondani. - kötözködő mosollyal pillantottam fel rá, amire a válasz egy játékos szemöldök emelés volt.
- A meghódításod amúgy is tervben van. - halkan kuncogva hajolt közelebb az ajkaimhoz.
- Megtartani nehezebb, mint meghódítani. - suttogtam az ajkaira, és engedtem magam elcsábítani. Gyengéden ajkaira haraptam, amitől érezhetően meglepődött.
- Te most komolyan megharaptál? - távolodott el, és a szeme élénkebben fénylett mint valaha.
- Te most komolyan szerelmet vallottál? - kérdeztem hasonló hangsúllyal, és elnevettem magam kisfiús ábrázatát látva.

Chizuru

Lenge aura ölelt körbe, a vakító semmibe. Nem haltam meg, a tudat alattim felismerte a mély regenerálódásom. Meglepett Ikoya agresszivitása, de akármennyire is próbálja elhitetni velem, nem gyűlölet árad belőle, hanem zavartság.
Valahonnan a semmi messzeségéből egy régi és halk dal hálózott be. Ösztönösen énekeltem a szövegét, ahogy lebegtem.

Mikor még csak
Egy kicsi lány voltam,
Anyukám mindig az ágyba küldött
S olvasott nekem mesét.

Mindig egy bajba került
Hercegnőről szólt,
S arról, hogy a srác hogyan
Menti meg, s boldogan
Végződik a történet.

Én csak feküdtem az ágyban,
És azon gondolkodtam
Ki is akarok lenni.
Aztán egy nap rájöttem,
A tündérmesebeli élet,
Nem nekem való.
 
A hajam úgy úszott a levegőben, mintha a víz játszana vele. Fémes húzódást éreztem az ereimben, mintha végig minden porcikámat. Csukot szemmel, mintha csak aludnék összehúztam magam és a karjaimmal átöleltem a térdeim. Nem szabad idegesítenem magam, mert annál tovább fogok itt maradni.

Nem akarok olyan lenni,
Mint Hamupipőke,
Egész nap egy sötét,
Öreg pincében ülni,
S várni valakit, aki majd felszabadít!

 Nem akarok olyan lenni,
Aki csak arra vár,
Hogy jöjjön a jóképű herceg,
S megmentse!

Túl fogom élni!
Anélkül, hogy bárki is
Mellettem állna,
Nem fogok senkitől se függeni,
Én inkább megmentem magam!

 Énekeltem tovább, a dal pedig ezek után az énekhangommal folytatódott. Ez a dal erősítően hat öreg lelkemre, valószínűleg ezért is megy ez szüntelen. A nyugalmi állapotom fokozatosan éri el a megszokottat, a béke érzete egyre határozottabban tölti ki a mellkasom.
„Akkor nemsokára az üzenet is megérkezik.”
Mint a meditációnál, a látáshoz ki kell üríteni az emberi elmét. Az ismerős nyomás a fejem körül, a hullámzó látkép, mind megszokott volt már.
Egy vércsepp ami végig folyt egy idegen ajkán. Az arctalan idegen lenyalta azt, majd elmosolyodott. Az idegen olyan volt mind egy fehér próbababa, a személyek így jelennek meg. A férfi próbababa összekulcsolta kezeit egy nőével, egymásra néztek, majd helyet cseréltek. A fehér testükön halványan kirajzolódtak az erek és az a bizonyos vércsepp mindkettejükön végig ment. Majd a „történet” véget ért.
Hát akkor, nincs más hátra, mint megvalósítani a jövőt. Sajnálom Emina, ez most egy kellemetlen fordulat lesz.
Koncentrálni kezdtem, minden izomszálam megfeszítve olyan erősen, hogy fehér pontok táncoltak a szemhéjaim alatt. Úgy érzem ennek hála több ideig fog tartani a regenerálásom, mint általában.

Emina

Soha nem éreztem magam ennyire furán mint most. Alaposan megfigyeltem mindent, kicsit deja vum is lett. A szemeim ijesztően nagynak tűntek az elmúlt napok fáradalmai miatt. A hajam a fekete festék miatt elnyelte a legtöbb fényt, és egy alapos hajmosás sem ártott volna neki. Az arcom a szokottnál is sápadtabb szinte már átlátszó és halványan kivehetőek az ereim. Sűrűn pislogok, nem is tudtam hogy ilyen hosszúak a szempilláim. Elkerekedett szemekkel nézek szembe magammal, látom a mozdulatokat amiket nem én teszek meg. Most én is lehunyom a szemem, hosszan kifújva a levegőt és próbálok megnyugodni. Mi a franc történt este? A teljes hazaút homályos, annyit tudok hogy Nagyi segített be támogatni minket és az egyik vendég szobában vagyunk jelenleg. Arra is emlékszek hogy habár mérges volt nem kiabált velünk. Mintha valami olyasmit is mondott hogy az ajtó zárható belülről is. Bár nem tudom ez miért maradt meg ennyire. Ismét kinyitottam a szemem, az előttem lévő én addigra már meredten bámult engem, olyan ábrázattal amit magamon soha nem láttam...Csak annál aki most én vagyok.
-Emina – kezdte, bántotta a fülem hogy a hangomon szólalt meg. - Mi történt tegnap? - Fogalmam sincs. - a hangom rekedtes volt és mély. És más. És nem akartam többet ezen a hangon megszólalni. - Hogy miért cseréltünk testet.
Üveges szemekkel meredtünk magunk elé mind a ketten. Előttem lepörgött így az egész életem, és folyamatosan kirázott a kellemetlen hideg. Nem nem nem. Ez nem maradhat így.