12.fejezet családtag, éjjeli zaklatás és a FELVÉTELI!

A fejem még mindig rettenetesen fáj, de ez egyre jobban tompul ahogy az előttem állóra nézek. Kedvesen mosolyogva nyújtja jobb kezét, amit el is fogadok. Hatalmasat rántva húz föl, a nagy lendületnek köszönhetően a mellkasának csapódok. Kótyagos fejjel lépek hátrébb de az ismeretlen magához szorít. Mielőtt reagálni tudnék, elenged és továbbra is mosolyogva távozik. Ki ez?

- Várj! - sietősen utána kaptam, de éles fájdalom szúrt a fejembe. A hirtelen ért fájdalom miatt összerogytam és erősen a fájós pontra szorítottam a kezemet.

- Emina olyan hülye vagy! Mi a fasznak hajtasz olyan gyorsan?! - De hangos vagy baszd meg! Felszisszenek jelezvén, hogy nem éppen az üvöltözésre van most szükségem. - Jól vagy? - Oldalra fordítva a fejemet Toushiro aggódó fejét látom meg közelebbről mint kéne.

- Most kenődtem fel egy fára.......Szóval nem éppen.

- Elnézést kedveském jól van? - jött oda aggódóan egy idős néni. Fájdalmas mosolyra húztam a számat majd bólintottam. Minél többet forgatom a fejem annál inkább fáj. - Hívtam a mentőket hamarosan megérkeznek.

- Óh arra semmi szükség. - hárítottam azonnal. Csinálj úgy mintha nem lenne semmi, előbb engednek. Gondoltam magamba, majd egy erős kezet éreztem a vállamon. Óvatosan hátra pillantottam, Toushiro pedig vicsorításhoz hasonló arckifejezéssel rázta meg a fejét. - M-mi az?

Válasz gyanánt a fejéhez rakta az egyik ujját, és párszor megkocogtatta. Ja tényleg, kedve szerint les be a fejembe. Még mindig nem szoktam meg.

- A biztonság kedvéért itt maradok veled. - komolyodott el az arca, éreztem ahogy enyhe pír szökött az arcomba, majd mintha belevakuztak volna a szemembe. Pislogtam párat a hirtelen ért erős fény miatt. Oldalra nézve az előbbi idő néni a telefonján fotózott minket. Kérdőn meredtünk rá, mire észbe kapva magyarázni kezdett.

- Jaj elnézést kedveskéim, de ritkán látni ilyen jól mutató párokat. - Mi van? Honnan gondolja ő hogy mi egy pár vagyunk? Éppen szólni akartam, hogy nem, mi nem egy pár vagyunk, de egy ölelő kar szorosan magához húzott. Felnézve Toushiro elégedetten vigyorgó fejét láttam, és helyettem is válaszolt.

- Köszönjük szépen, nyugodtan fotózzon. - A nő mintha csak erre várt volna ezerrel fotózni kezdett, az emberek pedig körénk gyűltek, és még többen fotóztak. Próbáltam eltolni, de mintha meg sem érezné továbbra is szorosan tartott magához közel. Zavaromban Shiro mellkasába fúrtam a fejem amit nevetéssel kísért. Megérezve illatát mélyen beszívtam, és a körülményekhez képest egészen megnyugodtam. Érdekes, ez más mint amikor Akirát ölelem. Ez sokkal nagyobb és mélyebb érzés, de vajon.......miért van ez? Mikor látták, hogy nem fogok újra előjönni, egyre kevesebb ember állt körül, végül pedig csak a néni maradt. - Meg nézhetem őket?

A nő mosolyogva mutatta a fotókat, Shiro pedig a kezemnél fogva húzott oda. Kis szemét tudta, hogy simán haza mentem volna. Le pillantva a kijelzőre megállapítottam, hogy tényleg jól mutatunk egymás mellett. De természetesen ezt nem fogom hangosan kimondani. Ha tudni akarja úgy is kiolvassa a fejemből.

A mentősök hangos szirénázására felszisszentem, és azonnal a füleimhez kaptam. Pontosan másfél órát voltunk még ott. Megvizsgáltak, kihallgattak pechemre a helyes mentős fiút Shiro elhajtotta a közelemből, mondván zavarban vagyok férfi orvosok társaságában..... Az ő kérésére egy negyvenes éveit taposó nő nézett meg még egyszer, hogy biztosan rendben van-e minden. Kedves volt a nő meg minden, de azért na. Mielőtt elengedett minket még Toushirohoz fordult, majd félrehívta. Beszélgettek egy ideig, amit én felvont szemöldökkel figyeltem. Mit akarhat tőle az a nő? És engem ez egyáltalán miért zavar? Mert igen, ahogy őket néztem határozottan féltékeny lettem, és ez még jobban idegesített. Miért érzem ezt?! Ez idegesítő.

- Féltékenyek vagyunk? - kérdezte mellőlem egy idegen hang. Felvont szemöldökkel kaptam a hang forrása felé a fejem. Nem nagyon lepődtem meg, hogy az előbbi mentősfiú állt, és mosolyogva rám nézett.

- Mi nem, nem csak....

- Nyugi ez természetes azoknál akik szeretik egymást. - fapofával meredtem rá úgy válaszoltam. Miért hiszi ezt mindenki?

- Mi, nem járunk. - jelentettem ki enyhe határozottsággal a hangomban. Enyhe határozottság? Egyáltalán nem voltam határozott ezzel kapcsolatban, és fogalmam sincs miért.

- Óh, akkor mit szólnál hozzá, ha egyszer elmennénk valahova? - kérdése hallatán felnevettem, majd mosolyogva válaszoltam.

- Sajnálom, de van barátom. - nem sértődött meg, látszott rajta hogy föl akart vidítani és igaz, hogy fogalmam sincs, hogy ki ez de hálás voltam neki. Tényleg az egész beszélgetés fél percig sem tartott, de legalább nagyon picit elterelte a gondolataimat.

Ezután véglegesen elengedtek minket, a motoromat fájó szívvel néztem ahogy elviszik szerelőhöz. Láttam ahogy sír szegénykém.

- Miről beszélgettetek olyan nagyon?

- Semmi különösről, csak időjárás, suli stb. - feleltem mosolyogva, és magamban eldöntöttem, hogy egyáltalán nem fogom neki elmondani. Sőt, nem is fogok rá gondolni és akkor nem tudja kiolvasni.

- És az volt ilyen vicces? - a kis féltékeny, egyem meg......Nem vagyok normális komolyan mondom...

- Ahogy mondod. És mit mondott az a nő? - kérdeztem kíváncsian félre billentve a fejem, közben oda értünk a motorjához.

- Idézem : Neked mint a barátjának vigyáznod kell a barátnődre. Figyelj jól, a lényeg az hogy pihenjen, és ha pár napon belül nem múlik el a fejfájása menjen el egy orvoshoz. Ha lehet pár napig kerülje az aktív testmozgást, remélem érted mire gondolok! - vékonyította el a hangját, a végét pedig furcsa mosollyal az arcán mondta.

- Aktív.......testmozgást? - mond, hogy nem az amire gondolok.

- Ahaaa. - mondta elnyújtva a szót, majd piruló fejemet látva halkan kuncogni kezdett.

- Mi olyan vicces? - kérdeztem idegesen a szemébe nézve.

- Mi az csak nem valami olyan dologra gondoltál? - kérdezte visszafojtott nevetéssel ami elég nehezen jött össze neki. Ha lehet még jobban elpirultam, és lehajtottam a fejem – Hogy a perverz kis éned megnyugodjon az edzésre gondolt.

- Igen tudom, nem is gondoltam másra! - emeltem fel a hangom zavaromban. Mentem a menthetetlent.

- Á, nem.

- Te mondtad kétértelműen! - fújtam föl az arcom, majd felültem Toushiro mögé a motorra.

Haza érve azonnal leszálltam Shiro mögül, majd belépve Nagyival találtam szembe magam, aki azonnal letámadott amitől hátrahőköltem.

- Emina lehetnél sokkal óvatosabb is! Lehetett volna nagyobb bajod is belegondoltál te ebbe?! - a dorgálástól meglepődtem, de kifejezetten jól esett. Régen soha senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. De.....

- Honnan tudsz erről Nagyi?

- Toushiro úrfi hívott és szólt, hogy készítsek elő pár gyógyszert ha esetleg kellene. - Értem, akkor Nagyinak telefonált.

- De mint látod élek és virulok, szóval minden oké. - feleltem mosolyogva, és egy kezet éreztem rá nehezedni a fejemre.

- Igaz, majdnem ott maradtál de szerencsére a fa elutasított. - erre inkább nem reagálok semmit. Sóhajtva elindultam a lépcső irányába, de Shiro a csuklómnál fogva megállított. Hátra nézve Nagyi már eltűnt ő pedig komolyból mosolygóssá csapott át.

- Mi az?

- Csak semmi aktív testmozgás. - kacsintott nekem pedig azonnal vörös lett az arcom. Kirántottam a kezem a szorításából és egész a szobámig futottam.

Ezt nem bírom tovább, valakinek muszáj elmesélnem. Azonnal a telefonom után amit furcsamód az ágyam alatt találtam meg. Azt, hogy mióta van ott fogalmam sincs. A névjegyzékből kikerestem Chizuru számát, és hívtam is.

A harmadik csörgésre fel is vette, és amint bele szólt azonnal mesélni kezdtem. Szegényt egy órán keresztül nem hagytam szóhoz jutni. Furcsa volt még ez a barátkozósdi, de határozottan jó értelemben. Ezenkívül együtt elmélkedtünk a vörös hajú fiúról majd hirtelen remek ötletem támadt. Gyorsan elköszöntem Chizutól majd kifelé vettem az irányt a szobámból. Meglepetésemre már állt valaki az ajtómban, amitől majdnem összeütköztünk.

- Hallom baleseted volt. - kezdte összefont karokkal drága nővérem. - megsérültél?

- Nem.

- Pff... Kár. - még is mi ez? Mostanában nagyon furcsán viselkedik. Kilépve utána szóltam, hogy kérdőre tudjam vonni, de addigra már eltűnt. Na várj csak majd legközelebb.... Bő negyedórás mászkálás, valamint az itt dolgozók eligazításának köszönhetően elértem célomhoz. Az ajtó előtt állva nagy levegőt vettem. Biztosan be akarok én ide menni? Nem várhat holnapig? Nem, Emina ne légy hülye ezt most nem lehet elhalasztani........Talán ezáltal megtudhatok valamit a családomról. Már éppen kopogtam volna amikor nyílott az ajtó, és egy félmeztelen Toushiroval találtam szembe magam.

Szemeim meglepetten elkerekedtek, a szívdobogásom pedig felgyorsult. Azt eddig is tudtam, hogy izmos de póló nélkül még jobban bebizonyosodott. A félig vizes hajából, és pár kósza víz cseppből következtetve gondolom fürdött.

- Ennyire sokkoltalak, hogy oda fagytál? - fel sem fogtam teljesen, hogy hozzám beszélt. A tekintetemet nem tudtam levenni kockás hasáról, és megfeszülő izmairól, ahogy az ajtófélfának támaszkodva nézett le rám. Azért remélem nem folyt ki a nyálam... Arra eszméltem fel, hogy Shiro homlokon pöckölt én meg kelletlenül a szemébe néztem. Nem tagadom, hogy még bámultam volna egy ideig, hisz nő vagyok....Ez meg még nem megcsalás. - Mellesleg miért jöttél?

Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy minek jöttem ide. Toushiro láthatóan elégedett volt magával, amiért ilyen kábulatot okozott. Apró fejrázás után válaszoltam.

- A vörös hajú fiúról a balesetről..... - jutott eszembe, közbe beinvitált a szobájába. Fa padló, fehér falak, és sötétkék szőnyeg. Az ajtóval szemben egy hatalmas író asztal mögötte fekete irodai székkel. Az asztalon több kupac papír, és könyv volt szanaszét. Baloldalt könyvespolcok, jobb oldalt egy minihűtő. Az ajtó mellett két kisebb fotel és egy kávézó asztal kapott helyet. De följebb nézve láttam, hogy a szoba nem csak ennyiből állt. Egy lépcső vezetett az emeletre, ami úgy nézett ki, mint egy belső erkély. Gondolom ott az ágy és egyéb személyes dolog.

- Mi van vele? - kérdezte lazán, és magára kapott egy fehér inget, aminek örültem is, meg nem is.

- Arra gondoltam te talán tudod, hogy ki ő. Nagyon hasonlított küllemre a Crossvel családra, de gondolom az te is észrevetted.

- Hm.....Passz. - felelte erre pedig fölkaptam a fejem. - Fogalmam sincs, hogy kicsoda. Mind két család múltját és egyéb dolgait ismerem, ez a minimum mint az egyik örökös, de......Még csak nem is említik, hogy az elmúlt húsz évben fiú született volna. Sehol.

- Nem lehet, hogy egy unokatestvér vagy valami távolabbi rokon? - kérdeztem kétségbe esve. Hiszen ha nem családtag, akkor kicsoda? Magyarázatot akarok, mégpedig azonnal!

- Hé, nyugi. - lépett elém és nyugtatóan átkarolt. Tényleg éreztem, hogy a kezdeti dühöm enyhül. Eltoltam magamtól, majd hátrébb lépve a szemébe néztem, amik furcsán méregettek. Belenézve semmit nem tudtam kiolvasni, annyira sok érzelem tükröződött bennük. - Mellesleg a távoli rokon kilőve...

- Miért mondod ezt? - kérdeztem a hajamba túrva.

- Túl sok volt köztetek a hasonlóság ahhoz. Csak azt nem tudom miért nem írtak feljegyzéseket róla. - elgondolkodva szuggeráltam a földet, aztán eszembe jutott Nagyi. Ő biztos tudja kicsoda az a fiú. Határozottan emeltem fel a fejem, majd Toushirora nézve bólintottunk. Tudom, hogy megint kutakodott de most nem zavart. Egyszer majd úgy is megtanulom leblokkolni az elmém, ahogy már Hópihe tájékoztatott erről a lehetőségről. Meg kell majd kérnem, hogy tanítsa meg nekem.

Együtt indultunk el Nagyi keresésére. Fogalmam sincs meddig kerestük, de végül a legfelső emeleten találtuk meg Ikoya társaságában. A nővérem összeszűkült szemekkel meredt ránk, amikor oda értünk.

- Hát ti? - kérdezte meglepetten, majd rosszallóan méregetett. - Emina, neked nem pihenned kellene?

- De, majd később. Van itt valami ami nem várhat. - feleltem halálosan komolyan. Nagyi bólintott majd hátra pillantva Iko-ra nézett.

- Ikoya, egy pillanat és jövök. - Iko elsötétült tekintete ellenére megeresztett egy mosolyt, ami grimasznak sokkal jobban illett volna.

- Sejtem miről akartok beszélni. - sóhajtotta Nagyi, egy kis idő múlva. Hátra pillantottam Shirora, aki a gondolataiba mélyedve ballagott mögöttünk. Megérzésből talán de tudtam, hogy most akkor sem lehetne visszatéríteni a valóságba ha valaki neki rontana.

Nem szóltam semmit, csak követtem Nagyit egyre lejjebb és lejjebb. Az idős hölgy hirtelen megállt, és épphogy le tudtam fékezni nehogy nekimenjek. Egy félreeső folyosón álltunk, majdnem a végén, amikor hirtelen hatalmasat dobbantott, ami csak úgy visszhangzott az üres folyosón. A mögöttem álló erre már kérdőn felkapta a fejét, és én is feszült kíváncsisággal figyeltem. Az előttünk lévő folyosó fala egy paránnyit felemelkedett, majd lassan eltolódott. Döbbenetemben kitágult szemekkel néztem végig az elmozdulásokat, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen titkos helyiségek vannak elrejtve a palotán belül. Bár számíthattam volna rá, ha már két ősi családról van szó. Nagyi határozottan elindult, majd valahonnan előhalászott egy doboz gyufát, amivel megvilágította a falon lévő gyertyákat.

- Gyertek hamar! Nem hagyhatom sokáig nyitva. - sürgetett minket. Még mindig ledöbbenve álltam egy helyben, de aztán kapcsoltam. Tényleg nem lenne jó, ha valaki meglátná az „átjárót”. Fogalmam sincs mi lehet ott bent de ha annyira titkos, hogy egy külön helyet építenek ki neki...

Megindulunk befelé enyhén remegő lábakkal. Rettenetesen izgultam vajon most mit fogok megtudni. Hatalmasat szippantottam a levegőből amikor beléptünk, aminek hála az orrom telement porral és prüszköltem párat. Shiro halkan kuncogott párat a hátam mögül, én pedig kérdően felé fordultam de csak legyintett válaszul. Jobban körülnézve a hatalmas teremben még a levegő is tüdőmben rekedt. Egy rövid folyosó, aminek falain fekete-fehér családi képek díszelegtek. Idegen arcok, hasonló vonásokkal mosolyogtak vissza a képekről, majd beljebb haladva egy nagyobb csarnokba értünk. Középen egy kő állványon egy kb. harminc centi vaskos könyv porosodott. Körbepillantottam, és a látványtól elszorult a torkom. Festmények hada sorakozott a falakra fölakasztva szorosan egymás mellé. Mindegyik festményen egy-egy vörös hajú egyén, lila szemekkel.

- Az egész Crossvel családot megtalálod. - köszörülte meg a torkát Nagyi, majd feleszmélve a kisebb sokkból elindultam a legrégebbik kép felé.

„Isaac Crossvel, 1254.”

Továbbhaladva ismerős név után kutattam, amit több száz év után találtam meg. Mindegyiket futólag megnéztem, de egyiknek sem szenteltem különösebb figyelmet. A megtalált személy előtt azonnal leragadtam, majd megkövülten figyeltem.

- Itt annyi idő lehetett, mint ti most. De lehet, hogy idősebb egy-két évvel. - felelt elgondolkodva Nagyi, közben pedig Shiro is mellénk ért. - Hány éves is vagy most, Emina?

- Hamarosan 17. - feleltem kiszáradt torokkal, aztán Shiro szólalt meg.

- Pontosan mikor is? - kérdezte kíváncsian lepillantva rám.

- November 3. Miért kérded? - mosolyogva megrázta a fejét, mire vállat vonva fordítottam vissza tekintetem anyám fiatalkori portéjára. Vörös haja sötétebb mint az enyém, szemei pedig olyan színű mint Ikoyáé. Nemrég már felfedeztem, hogy nem egy árnyalatú a szemszínünk. Hiába vagyunk ikrek, Iko sokkal több vonását örökölte anyának. Ugyan az lebecsülő tekintet, amit egyre többször látok Iko szemében is.

„Analisse Crossvel, 1994”

Ez a kép négy évvel a születésünk előtt készült. Az előzőekre pillantva megláttam nagymamám, és nagypapám képét is. Ők – apámmal együtt – a kitüntettek között volt a másik oldalon. Arnold nagyapa és apa ugyanúgy néztek ki, akár az ikrek. Nagyanyám képét látva ledöbbentem. Kitűnt a többi közül egyéni stílusával, és harcos ruhájával. Őt nézve sokkal több hasonlóságot véltem felfedezni közte és köztem.

„Elizabeth Crosscel, 1958”

- Mielőtt rákérdezel. - szólt hozzám Nagyi, mintha előre tudta volna, hogy mit akarok kérdezni. - Elizabeth utálta a formális megjelenést, és úgy döntött itt sem lesz másképp. Emlékszem, mikor nekem mesélte az apja mennyire szokott üvöltözni vele amikor nem megfelelően jelent meg a hivatalos bálokon. Magát adta mindig, épp ezért tűnt ki mindig a tömegből. - kicsit megállt, majd lágyan a képre tekintett, én addig a válla felett elnézve szemmel Shirot kerestem aki gyorsan mozgatta szemeit, teljesen belemerülve a középen lévő könyvbe. - Tudod, néha amikor eszembe jut kezdem úgy gondolni sokkal jobban hasonlítasz a nagymamádra mint a saját testvéredre. - felelte szomorkásan a szemeimbe nézve. Bátorítóan megöleltem, ami tőlem elég szokatlan volt. Éreztem ahogy Nagyi is meglepődött, de aztán visszaölelt – talán erősebben is mint kellett volna.

- Megvan! - a kiáltásra Toushiro felé fordultunk, aki komolyan nézett a szemeimbe. - megtaláltam. - jelentette ki újra, én pedig futó lépésbe mellé érkeztem. Magamban olvasni kezdtem a kézzel írt szöveget.

Alexander Crossvel, Analisse és Mike elsőszülött fia. A háború veszélyes körülményeinek következtében közös megegyezés alapján, 1995-ben, az az három éves korában külföldön egy apró szigeten bujtatták el. A kastélyban dolgozó szolgák negyede, és a katonaság fele tartott vele. Titokban találkozott családjával a csendesebb időkben. Tökéletes harci, és szellemi képzést kapott és a Crossvel család örököseként tartották számon. Három évvel később ikrek születtek. Név szerint Emina Crossvel, és Ikoya Retter. Analisse megcsalva férjét az idősebbik lányt nem ismerhették el Alexander párjaként. A hagyomány megszűnt, a Ach Daichival kötött alku után, ami szerint békében él a család, amennyiben Emina Crossvel és Ach Toushiro házassága érvényesül a jövőben.

Mondhatni megfordult velem a világ, és szédelegve sétáltam a kijárat felé. Tájékoztattam őket, hogy biztos a baleset, meg a poros levegő miatt forgott velem a világ. Ezt nem hiszem el. Ilyen is csak velem történhet meg, ki mással. Van még egy testvérem, ezt nem hiszem el? De Iko miért nem mondott semmit? Lehet ő sem tud róla? Ikonak egyelőre nem akarok szólni a dologról,vagy megkérdezni bármit is, bár a mostani viszonyunkat nézve kétlem, hogy meghallgatna. Csak tudnám mi baja. Fáradtan dőltem be az ágyba amit most sokkal kényelmesebbnek éreztem mint máskor. Mielőtt még elaludtam volna összegeztem az eddig velem történteket. Na lássuk;

1. Hamis „Felvettek” levél Japánból.

2. Elraboltak, pontosabban önként raboltattam el magam.

3. Megismertem Ikoyát, majd Shirot, aki első találkozásunk alkamából megcsókolt.

4. Elájultam, és már nem tudom meddig voltam kiütve.

5. Találkoztam Nagyival, majd megtudtam a családunk háttértörténetének egy részét.

6. Toushiro találkozott Akirával, visszakaptam a motorom, és tájékoztattak arról, hogy iskolába fogok járni.

7. Első nap a suliban, majdnem késés, megismertem Hópihét, és egy gyors versenyt tartottunk Chizuruval. Ikoyánál bekattant valami ami még mindig nem akaródzik kikattanni.

8. Shiro beült az órámra....

9. Amilyen szerencsés vagyok felkenődtem egy fára, mert valakinek a vörös haja vonzotta a szemem.

10. Később kiderült ez a valaki a bátyám, Alexander Crossvel.

Na ja, hát mindennek mondanám az életem, csak unalmasnak nem... Félig már elaludtam amikor ismerős dallamot hallottam a szobában lévő íróasztalom irányából. Ne már, ki az a barom aki ilyenkor hív? Rá néztem az órámra ami 19:15-öt mutatott. Hm......Azt hittem sokkal több idő van. Na mindegy. Lusta mozdulatokkal tápászkodtam ki a pihe-puha ágyból, majd meg sem nézve ki hív nyűgösen a telefonba szóltam.

- Mi van?~

- De nyűgös itt valaki. - röhögött a vonal másik feléről fehér hajú barátom.

- Mit akarsz Hópihe? - kérdeztem kötekedően, tudtam hogy utálja ezt a becenevet ezért gyakran szoktam vele piszkálni.

- Ne hívj így~~~ - nyávogott ő is amire kissé felélénkülve felnevettem. - Amúgy minden rendben?

- Aha, csak útban volt egy fa. - mondtam megnevettetve őt – Ki mondta el neked?

- Ch-chizuru. - felelte akadozva, és hallottam a hangján, hogy enyhén zavarban van. Most már biztos, hogy van valami köztük. Egy ideig még elhülyültünk, majd mondtam, hogy megyek mert állva fogok elaludni. Amint kinyomtam, szinte azonnal csörögni kezdett. Ezt nem hiszem! Nem hagyják az embert élni! A kijelzőre pillantva „ismeretlen szám”. Enyhe izgatottság lett úrrá rajtam, mert Akira szokott ismeretlen számokról hívni. Hiába van telefonja valahol mindig elveszti, és ujjat vesz.

- Szia. - köszöntem boldogan, azonban nem az volt akire számítottam. Kínos nevetés hallatszott a túloldalról, kicsit elemeltem a fülemtől a készüléket meglepetésemben. Folyamatos hang jelezte, hogy beszélni kezdett, ezért gyorsan közbeszóltam. - Bocsi, hogy félbeszakítalak, de ki vagy?

- Öhm....Emina Crossvellel beszélek, nem? - félénk fiúhang kérdezte.....Legalábbis nem biztos, hogy fiú a hang tulajdonosa, de.....na mindegy.

- Igen, én vagyok. - feleltem hivatalos hangvitelben. - Te ki vagy, és mit akarsz?

- Tetris (Tetrisz) vagyok. - felelte büszkén, én meg hangosan felnevettem. Hogy ilyen neve legyen valakinek. A szülei biztos kockák lehettek. Miután pár perc után végre sikerült abbahagynom a Tetris nevű emberke türelmetlenül beleszólt. - Befejezted végre?

- Igen, azt hiszem. - nevettem még párat aztán elnézést kértem. - na akkor vissza témához. Mit akarsz? - kérdeztem és a nevetés hatására előjött könnyeimet letöröltem majd leültem az ágyam szélére.

- Meséld el az eddig veled történteket. - felelte egyszerűen. Furcsállva néztem a piros telefonomra, majd egyszerűen kinyomtam. Nem pont egy idegennek fogom elmondani életem történetét, hanem a barátaimnak. Bemásztam az ágyba, a telefont a párnámra helyeztem, és ismét majdnem elaludtam. Milyen meglepő, megint csörgött a telefonom de kinyomtam. Több órán át kétpercenkénti hosszan tartó csörgés után gyilkolási vágyam lett az idegen felé. A lámpát felcsapva idegesen szedtem ki minden alkatrészt, és tettem a szoba különböző pontjaira őket. Szegény telóm a végére úgy nézett ki mint egy összerakásra váró puzzle. De ez, akkor egyáltalán nem érdekelt, ha ez azt jelenti tudok majd aludni. Elégedett vigyorral az arcomon feküdtem vissza az ágyba.

„Baby Let's just dance, dance.... Let's just dance baby, I just wanna dance dance..”

Idegesen pattantak ki a szemeim ahogy meghallottam a csengőhangom, és nagyokat lépkedve hitetlenül meredtem a földön heverő kibelezett készülékre. Mérgesen fölkaptam a még mindig zenélő szerkezetet és megszorítva azt fogadtam a hívást.

- Na kezdheted, hoztam pop-cornt is. - szólt bele boldogan, nekem meg tik-kelt a szemem a dühtől. Az órára pillantottam, ami hajnali három óra negyven öt. Nekem hamarosan fel kell kelnem, hogy gyakorolni tudjak, ráadásul egy játékról elnevezett idióta azzal nyaggat, hogy lelkizzem magam ki neki.

- Elmész te a picsába! - üvöltöttem a telefonba, majd ki sem nyomva az ablakomhoz sétáltam amit hangosan kivágtam, majd egy hatalmas lendülettel kidobtam. Mosolyogva néztem utána, és kicsit lenyugodva botorkáltam vissza és aludtam el.

A telefonomat három nap után kaptam vissza Shirotól, aki furcsállva magyarázta, hogy az udvar közepén találta minden alkatrésztől mentesen. Ellenségesen néztem a kezem között tartott tárgyat, majd megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy lemerült. Nem sokáig foglalkoztam ezzel, mert volt egy sokkal nagyobb feladat, ami rám várt. Igen, a felvételi. Alapjáraton tegnap lett volna, de mivel vasárnap volt és a tanároknak halaszthatatlan dolga akadt – értsd: semmi kedvük nem volt a szabadnapjukon bevánszorogni a munkahelyükre – elnapolták. Nekem ez csak jó volt, hisz a pénteki balesetem napján és az azt követő napon nem próbáltam. Az utóbbi napon azért, mert hála Tetris hívásainak délutánig aludtam. Shiro behozott, mondván amilyen szerencsés vagyok a fa bosszút áll és nekem jön. Hát, kösz. Utána bátorítólag megölelt, amit mindenki máshogy reagált le aki a folyosón állt.

Most pedig itt ülök a suli próbaterme előtt egy utcával lejjebb lévő épületben. Őszintén nem éreztem magam idegesnek, inkább izgatott voltam. Teljesen fel voltam pörögve nem tudtam egy helyben ülni, pedig a fekete műbőr fotelek igen kényelmesek voltak. Egy órája már itt vagyok, de még ne hívtak be. Hát unalmamban már a repedések helyét is megjegyeztem a plafonon, már ott tartottam, hogy megszámolom a hajszálaimat de egy idő után belezavarodtam és hagytam a francba.

Az ajtó csapódására kaptam fel a fejem, ahol egy elégedetten vigyorgó arcot láttam. Tőlem magasabb, nem mondanám túl izmosnak de nem is a gebe kategóriába tartozó srác lépett ki. Hosszú szőke haja a lapockáig ért, tiszta szürke szemeivel egyenesen a szemeimbe nézett. Elég helyes, de nem esetem. Szó nélkül elment, a kijáratnál azonban még visszafordult és újból végig mért. Felvont szemöldökkel néztem majd visszafordultam és azt vettem észre, hogy kint áll egy nő a nevemet szólongatva.

- Emina! Emina Crossvel!

- Igen, én vagyok. - fölálltam majd kényelmes tempóban beléptem a terembe. Még mindig izgatott voltam ideges helyett, de ez csak nekem jó. Shironak igaza volt, tényleg csak három ember várt oda bent. Az igazgató, az igazgató helyettes és az osztály főnököm egy hármas asztal mögött ültek, csak úgy mint a zsűrik. Bal és jobb oldalt hatalmas tükrök voltak végig a falon, a hátam mögött két nagy hangfal, a tanárok asztalánál pedig egy

laptop, amivel össze volt kötve. A tükörbe végig néztem magamon, és megállapítottam, hogy táncoláshoz tökéletes szerelést állítottam össze. Hajamat kiengedve hagytam, egy féloldalas haspólót, ami olyan mintha véres lenne, egy barna rövid nadrágot, és egy piros-fehér sport cipőt húztam fel. Kiegészítőnek egy nyakláncot és ujjatlan kesztyűt vettem fel.

- Nos, Emina Crossvel....- szigorúan végigmért az osztály főnököm, majd rekedtes hangján folytatta – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer személyesen is találkozunk. Gondolom már beavatták iskolánk különös szokásaiba. - tárta ki karjait, mire bólintottam. - Itt a dal szöveg, harminc perc áll rendelkezésére, hogy memorizálja. Egy kérdésem lenne.

- Mi lenne az? - kérdeztem zsebre dugott kezekkel. A másik két tanár folyamatosan méregetett, amolyan „Biztos képes lesz rá?” „Most majd meglátjuk mit tudsz!” szemekkel.

- 2 dalt fogsz elő adni két különböző műfajban. A kérdésem, hogy ismered e őket. - Ideadta a két szöveget, rajta a címekkel. Szégyen szemre egyiket sem ismertem amit jeleztem is egy fejrázással.-Rendben, kint a terem előtt memorizáld mind kettőt, majd hívunk.

Kint a szövegeket többször olvastam fel magamban és rájöttem, hogy nem állnak távol az stílusomtól, bár a második lassú számnak tűnik. Behívtak, nekem pedig kezdett előjönni az idegességem. Ezt nem hiszem el. Pedig már kezdtem örülni, hogy nem leszek ideges de ez sem jött össze.

- Melyikkel kezdjem? - kérdeztem, és éreztem ahogy izzadni kezd a tenyerem.

- Lindsey Stirling - Shatter Me. (https://www.youtube.com/watch?v=LVL67San6IM) - felelte mosolyogva az igazgató helyettes, ami egy picit megnyugtatott. Mély levegőt vettem, és amikor felcsendültek az első dallamok még utoljára felidéztem magamban a szöveget. Lehunytam a szemeimet, majd elképzeltem, hogy senki sincs előttem.

Piruettezek némán a sötétben,

Magamat nézem, s a csillagokat látom

Fárad az ütő a műszívemben,

Míg a zene végleg eltűnik.

Valakiből fény árad,

Ahogy megfagyok a félelemtől.

Valakiből életem árad és összetör.

Kötélen visszarángat, Forgat végtelen, szédítő!

Valakiből életem árad és összetör!

Összetör!

Valakiből életem árad és összetör!

Bárcsak a rugók beszélhetnének,

És nem lennék ilyen egyedül.

Elégetnénk minden mágnest és köteléket,

Míg sorsunk ismeretlenbe pördül.

Valakiből fény árad, ahogy megfagyok a félelemtől.

Valakiből életem árad és összetör.

Kötélen visszarángat, forgat végtelen, szédítő!

Valakiből életem árad és összetör!

Összetör!

Valakiből életem árad és összetör!

Ha eltöröm az üveget, akkor repülnöm kell.

Senki sem nyúl utánam, ha nem merülök fel.

Nem merem, de a napok ugyan olyanok.

A világ szürke csak, de mind tovább forog.

Ha eltöröm az üveget, akkor repülnöm kell.

Senki sem nyúl utánam, ha nem merülök fel.

Nem merem, de a napok ugyanolyanok.

A világ szürke csak, de mind tovább forog.

Valakiből fény árad, ahogy megfagyok a félelemtől.

Valakiből életem árad és összetör.

Kötélen visszarángat, forgat végtelen, szédítő!

Valakiből életem árad és összetör!

Összetör!

Valakiből életem árad és összetör.

Teljes beleéléssel énekeltem, a szívem megtelt boldogsággal, ami az arcomra is kiülhetett, mert amikor a szám közepénél kinyitottam a szemem a tanárok elvarázsolva nézték a táncomat és hallgatták az éneklésem. Amikor a szám véget ért teljesen nyugodt voltam, mosolyogva néztem a az osztályfőnökömre, aki apró fejrázás kíséretében elindította a második számot. Már amikor olvastam a szöveget akkor is megfogott benne valami. Erős érzéseim támadtak ezzel a dallal kapcsolatban, de fogalmam sincs miért. (https://www.youtube.com/watch?v=T5LFW4uAFGM)

Medvetánc, pilleszárny,
Tört az emlék, az ember...
Dallam cseng, hangfoszlány,
Volt egy régi december.

Lágy a kéz, melengető,
Fú a hó, fényes trojka jő,
Páros táncot jár a nép,
Így él a régi kép.

Lágy a kéz, melengető,
Fú a hó, fényes trojka jő,
Páros táncot jár a nép,
Így él a régi kép.

Régen volt, réges-rég,
Dőlt a fény a teremben,
Ismerős, bennem él,
Ám fel sejleni sem mer.

Dallam cseng, hangfoszlány...

Volt egy régi december.

Ahogy énekeltem, teljesen átadva magam az érzéseimnek egyre inkább azt éreztem, hogy hallottam már ezt valahol. A dal közepén lejátszódott előttem egy jelenet. Egy hatalmas bálterem, és annak lépcsőjén álltam én és mellettem Ikoya, még kis korunkban. Egy ismerős alakot láttam felénk közeledni, de az arca elhomályosodott. Mosolyogva fogadtuk nővéremmel, de nem tudtam hova tenni. Nem lehettünk többek négy évesnél.

 

Ekkor a dal véget ért, én pedig ki nyitottam a szemeimet. Az igazgatóhelyettes, és az osztályfőnököm szemeiben könnyek csillogtak, és látszólag nem nagyon tudtak volna most megszólalni.

- Nagyon megható volt, Emina. Látom te is elérzékenyültél. - mi a..? Ekkor vettem csak észre, hogy az én arcomon is végig folyt egy-két kósza könnycsepp. Értetlenül töröltem le őket. Nem értem, hisz nem vagyok szomorú se különösebben boldog sem. Talán az emlékkép volt rám ilyen hatással?

- Akkor, én most? - kérdeztem, ők pedig büszkén mosolyogva bólintottak.

- Igen, gratulálok. Tessék. - nyújtotta felém az aláírásomra váró beiratkozási lapot. Remegő kézzel írtam alá, majd boldogan elköszönve léptem ki az ajtón. A mogorva recepciós hölgynek mosolyogva köszöntem, amitől neki s halvány mosolyra húzódott a szája. Amint kiértem nagy levegőt véve rohanni kezdtem a suli felé, hogy elújságoljam sikeres felvételim. Az iskola előtt már Chizuru és Leo vártak, én meg gondolkozás nélkül a nyakukba ugrottam. Mindketten gratuláltak Hópihe még összekócolta a hajam, amit megígértem neki, hogy még visszakapja de addigra már elfutott. Körbekémlelve az udvart nem láttam azt, akinek igazán el akartam mondani. Hiába nyújtogattam a nyakam, Chizurunak viszont ez feltűnt és mosolyogva meglökdösött.

- Ha az égimeszelőt keresed, neki még órája van.

- N-nem mintha őt kerestem volna. - motyogtam lehajtott fejjel. Nem igaz, ezzel mindig zavarba tud hozni. Pedig már meséltem neki Akiráról, de ő azt mondja elmondásom alapján nem lehet túl szórakoztató személyiség. - Mellesleg hogy álltok Leoval? - kérdeztem most már én vigyorogva kíváncsian húzogatva a szemöldökömet.

- Nem tudom miről beszélsz, nincs köztünk semmi. - elkapta a fejét, majd egy random fát kezdett el tanulmányozni, mert az olyan nagyon érdekes. Áh, dehogy. Ti vagytok folyton zavarban egymás társaságában de mindegy. Inkább nem mondtam ki hangosan, a végén még leüt.

- Akira még mindig nem hívott? - kérdezte szemrehányóan. Azt hiszem Chizuru nem igazán fogja kedvelni...

- Nem, még mindig nem. - sóhajtottam lemondóan. Előhalásztam a zsebemből a most már egyben lévő telefonomat, megnyitottam a hívás listát de még mindig semmi. Kezdem azt hinni, hogy teljesen megfeledkezett rólam. Eddig örültem neki, hogy nem hív mert legalább tudtam gyakorolni....De már küldtem neki SMS-t hogy nyugodtan hívhat, nem zavar. Arra sem reagált azóta sem.

- Figy. Bocs, hogy ezt mondom de ez az Akira gyerek egyáltalán nem szimpatikus. - húzta el a száját, közben meg elindultunk haza felé. Chizu egy darabig jött velem, de az egyik saroknál

lekanyarodott. Fú de elszoktam már a gyaloglástól. Hiányzik a motorom, de állítólag még pár nap és vissza is kapom. Nagyon remélem ha már elvették akkor legalább rendbe hozzák. Magamban pufogva mentem tovább, amikor valaki a vállamra tette a kezét.....

Hamarosan!

Sziasztok, kedves olvasóim :D

Nagyon örülök, hogy több mint kétezer oldalmegjelenítést sikerült összehozni.
Ennek örömére készítettem egy bemutató videót a sztoriról, amit feltöltöttem youtubera :D

Itt a link : https://www.youtube.com/watch?v=TZZRNJKnnDE

Írjátok meg kommentbe, hogy kinek hogy tetszik ;)  Akár itt, akár a videó alá is írhattok :D

Mindenki örömére - legfőképpen nekem - kész a 12.fejezet, és holnap már fel is teszem :D

mindenkinek szép -estét,-napot,-délutánt :D

By:Emina ^w^

Különleges fejezet part 2

Sziasztok :D


Igen, tudom, hogy sokkal előbbre ígértem ezt a fejezetet. De közbejött egy-két dolog, na meg a tanulás :P Kárpótlásul azonban meghoztam ennek a második részét. Nem tudom ki emlékszik még erre a sztorira. Ezenkívül ennek lesz még egy része, ami nem mos fog jönni :P Szilveszterkor a fogadalmam az volt, hogy soha többet nem ígérek meg semmit, így nem is teszem. Szerencsére most beteg vagyok, így volt időm írni ^^
Mindenesetre jó szórakozást hozzá ;)




By:Emina^w^

Előző részből:

Az 1600-as évek elején

A tenguk és a vámpírok mióta a fajuk megjelent a föld felszínén, hadban állnak egymással.

Egy fekete hajú, magas férfit láttam. Szárnyai voltak, és egy színarany korona volt a fején.

Egy nő volt az. Hosszú, rózsaszínű haja, hófehér bőre volt.

Az érintésem nyomán keskeny vonalban jégvirágok jelentek meg.

Nem véletlenül hívtak a gimiben Jégkirálynőnek. Az erőm kihat a személyiségemre ezért enyhén szólva, de a szívem úgymond megfagyott.

A kezeim alatt éreztem ahogy mosolyra húzta száját. Óvatosan átölelte a derekam, és a reakciómat várta. Mivel nem ellenkeztem, homlokon csókolt, majd megszólalt.

"Úgy tűnik az égiektől a napfelkelte nézését kapom szülinapomra"

Ez a lány, és a csapat lesz a mi megmentőnk!

- Jenna. Tizenkilenc éves lettél, vagyis felnőtt.

Mindig utáltam idegenekkel beszélni.

- Ki volt az?

- Egy fiú. Engem keresett.

- Aaron vagyok, és érted jöttem. - nézett kifejezéstelen arccal, anyám pedig lesápadt.

Mivel az időpontot nem sikerült megtudni, ezért egy idő után kezdték őrültségnek tartani...........

Már az autóban ültünk, a magát Aaronnak nevező fiúval. Anyát hiába kérdeztem, csak sokkolt állapotba annyit mondott, hogy most nagy feladat vár rám. Semmit nem értek az egészből, és a mellettem ülő világos barna, szinte már szőkeség pedig nem hajlandó válaszolni. Mielőtt elindultunk annyit mondott, hogy csak a legfontosabbakat hozzam, meg a legvastagabb téli kabátom. Értetlenül néztem rá, hisz nyár közepén majdnem negyven fokba ki az az őrült aki télikabátba mászkál. Ennek ellenére bepakoltam azt is. Amikor ruhákat kezdtem keresni, megtudakolva, hogy mégis meddig leszek távol, azt mondta, hogy ott úgy is más ruhákat kell majd venni, tehát felesleges. Hát oké, ha te mondod.

Egy kis idő múlva amikor meg akartam szólalni, mert szét untam az agyamat, az autó hirtelen megállt. Semleges arccal fordultam Aaron felé, aki ugyan így tett. Mivel egyikünk sem szólalt meg, sóhajtva kezdeményeztem.

- Ez az úti célunk, vagy be kell gyűjteni még valakit?

- Eltaláltad, valakire még szükségünk van. - mondta majd kiszállt az autóból, és a mellettünk lévő házhoz ment, és becsengetett.

Egy harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót, és széles mosollyal az arcán beinvitálta a szőkeséget. Talán ismerik? Fél óra múlva Aaron bőröndökkel megpakolva jött ki arcán helyet foglaló dühvel együtt. Mögötte elégedett mosollyal egy hosszú barna hajú, és fekete szemű lány lépkedett, akiért nagy valószínűséggel jöttünk. Olyan mintha már láttam volna valahol. De hol is? Mielőtt beszálltak volna, Aaron a csomagtartóba rakta a három hatalmas bőröndöt. A lány beült a hátsó ülésre a középen lévő helyre. A visszapillantóból láttam amint észre vesz, majd kiesik a hatalmas képernyőjű telefon a kezéből. Unottan hátra fordulok, majd szemöldök húzogatva nézek a megdöbbent szemeibe.

- Te......te vagy a – mondja, majd a kezeit a szájára szorítva próbált elfojtani egy örömteli sikoltást. - Jeszus úr isten, ez tényleg te vagy?

-Igen, személyesen. Te is te vagy az személyesen. Meg Aaron is az, személyesen. - böktem az éppen beszálló fú felé, aki értetlenkedve nézett ránk.

- Jó, de te vagy a példaképem, kaphatok egy autó-grammot? - nyújtotta felém csillogó szemekkel az elő varázsolt rózsaszín bolyhos tollát, és a pink papír lapot. Atyaég, ki ez a lány?

- Autó-gramm? Te valami híresség vagy? - kérdezte furcsa grimasszal az arcán Aaron, mire ugyanolyan póker arccal felé fordultam, mint ami eddig uralkodott a képemen.

- Ezek szerint igen, de képzeld, eddig nem tudtam róla. - mondtam, majd vissza néztem a lányra. - De most komolyan, ismerlek egyáltalán?

- Nem, de évfolyam társak voltunk a gimi első évétől kezdve. Tudod, sokan menőnek tartottak téged, a ridegséged miatt. - lassan bólintottam jelezve, hogy tudok róla – Ennek örömére rajongói klubokat hoztunk létre. Képzeld, a legnagyobb fanklubot én alapítottam! - jelentette ki büszkén majd folytatta - Olyan elképesztő ahogy kezeled a dolgokat. Olyan laza, és nyugodt vagy. Még képeket is csináltunk. - na jó, ez már azért beteges. Tudtam, hogy vannak rajongóim, de ez..........

- K-képeket? Mond csak öhm........

- Avery. - segített ki a lány.

- Szóval Avery megkaphatnám azokat a képeket amik jelenleg vannak nálad? - kérdeztem tőle, mire kotorni kezdett a táskájában, közbe Aaron kíváncsian hátradugta a fejét. Nem, igazad van, nem kell elindulnunk.

- Most sajnos csak egy kép van nálam. - nyújtotta oda a képet lebiggyesztett ajkakkal. A képen „meglepő” módon én voltam a vasút állomáson. Egy fának támaszkodtam, és éppen elgondolkodva csücsörítek. Ennél rosszabb pillanatban le sem fotózhattak volna.

Fújtatva kaptam ki Avery kezéből a fényképet és gyűrtem be a zsebembe. Avery hitetlenkedve nézte a műveletemet, ami után csoda lenne, ha a papír ép maradt volna.

- Szerintem ideje lenne indulnunk. - Szólalt meg Aaron, és beindította a járgányát.

- Ez után biztos, hogy szerzek egy közös képet kárpótlásul. - motyogta Avery maga elé elszántan. Na még mit nem. Ha híresség lennék akkor azt mondom oké. Elő kotortam a telefonom és a fülesem. Inkább azon hallgattam zenét, még mielőtt valami olyat mondanék, amit én is megbánok. Néha amikor már elkezdett fájni a fülem ki vettem a kis készüléket, és hallgattam ahogy Averynek be nem áll a szája. Szegény Aaron. Próbált engem is belevonni a „beszélgetésbe”. Abba amibe ő beszél, a többiek meg hallgatnak, mert nem jutnak szóhoz. Ilyenkor nem reagáltam, és gyorsan becsuktam a szemem, alvást színlelve.

Öt óra utazás, pár perc pisi szünet, és egy fél órás bevásárlás után, végre oda értünk.

Hogy mégis hova? Azt én is szeretném tudni. Megálltunk a semmi közepén. Ami elég érdekesen nézett ki, hiszen mintha csak egy láthatatlan fal választaná el Mokrumot, és azt ahová belépni készültünk. Míg a mi városkánkban hét ágra sütött a nap, és majd meg sültünk a melegtől, addig a másik oldalon az ég be borult fújt a szél, és térdig ért a hó. Értitek, a HÓ! Nyáron, negyven fokba. Értetlenkedve néztünk egymásra Averyvel, majd vissza a havas tájra, aztán furcsán Aaronra. Aztán megvilágosodtam, hogy hová fogunk menni. A tenguk birodalmába. Akkor ezért kellett a kabát. Na nem mintha szükségem lenne rá.

- Lányok gyerünk, öltözzetek át! - adta ki a parancsot Aaron.

- Miért kéne át öltöznünk? - kérdezte helyettem is a barna hajú lány.

- Gondolom nem nyári ruhácskába, és toppba meg kantáros nadrágba akartok átmenni a mínusz húsz fokba. - nézett először Averyre, majd rám.

- Mégis hol kéne át öltöznünk? - kérdeztem ezúttal én, kissé rekedtes hangon annak hála, hogy eddig nem beszéltem.

- Az autóban. - mutatott a négy kerekű tragacsra, ami furcsamód kibírta idáig.

25 perc szűkös öltözködés után végre elkészültünk, és teljes harci díszben virítottunk az autó mellett. Addigra már a világos barna hajú fiú is átöltözött. Még jó, hogy senki nem lakik errefelé. Biztosan feljelentették volna pucérkodásért. Megfordult, majd végig nézve rajtunk helyeslően bólogatott volna, azonban csak a művelet feléig jutott. Háromszor is visszanézett rám, majd hatalmasra nyílt szemekkel bámult. Elképedve nézett Averyre, miközben rám mutatott. A lány csak lemondóan sóhajtott, és legyintett egyet felém.

- Hagyd már szóltam neki ezzel kapcsolatba, de mint látod nem hallgatott rám.

- Nem igazán lepődök meg ezen. - ment közelebb Aaron hozzá, majd csevegni kezdtek. Rólam. Igazatok van, nem kell magatokat zavartatni. Minek is.

- Nem értem mi bajotok van. - jelentettem ki teljes őszinteséggel, mire Aaronból kirobbant a nevetés, Avery pedig halványan mosolygott. Végig néztem magamon és semmi olyan dolgot nem találtam, ami furcsa lenne számomra. Igaz az ami nekem általában normális, az másnak vagy morbid, ijesztő és még sorolhatnám. Visszatérve. Egy felül bordó alul sötétebb, színű vékony nyújtott pólót, és egy barna rövid farmernadrágot vettem fel. Erre egy fekete törzsig érő cipzáros bőr dzseki húztam, és egy szintén fekete bakancsot. A hajamat közben leengedve hagytam

- Szerintem kicsit fázni fogsz. - Mondta nevetve Avery, és egyetértően bólogatott saját kijelentéséhez

- Aaron, ahogy hallottam sok mindent tudsz rólam. - mondtam keresztbe font karokkal, az említett pedig megkomolyodva bólintott. - Akkor AZT is tudnod kell, nem igaz? - egy pillanatig elgondolkodva nézett a szemeimbe, majd legyintve megszólalt.

- Igaz nem kell téged félteni. - Nos igen, az erőm nem csak az érzéseimre hat ki. Nem érzem a hideget, hisz a testhőm is majdnem a holtak szintjén van.

- Miről van szó? - dugta be kíváncsiskodva a fejét Avery az aurámba.

- Tudod Averynek is hasonló képessége van mint neked. - Nézett rám Aaron, majd a bambuló Averyre. - Szerintem igazán megmutathatnád neki. Meg nekem is, hisz még én sem láttam.

- Minek? Nem vagyok múzeum! - Mondtam, és elindultam a területet elválasztó láthatatlan vonal felé.

- Akkor Jenna, neked is van? - kérdezte kábultan és apró kis cseppekben folyt a verejték a homlokáról. Mondjuk nem csodálom, hogy melege van. Nagyon jól beöltözött. Vastag, combközépig érő barna kabátot, fehér cső farmert, és egy hosszú szárú, magas fűzős bundás, sötétbarna csizmát vett fel. Hosszú világosbarna haját befonta, és egy világos kötött sapit is húzott.

Igen, ezt mind abban az apró kocsiban csinálta és ez miatt vágtam be a fejemet az ablakba.

- Igen, van. - szólaltam meg újra, amikor már a túl oldalon voltam. Kellemes hideg járta át a testem, és a tüdőm megtelt friss levegővel. Még mindig sokkal jobban érzem magam a hidegben. - És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan bemutatót is kell tartanom. - Lestem egy fagyott lombú fenyő felé, ami mögül mintha elfutottak volna. Követnek. Nem csodálnám ha lennének olyanok, akik köpnek a vámpíroknak. De akkor miért jöttek át ide? Hisz ez már nem az ő területük, akármennyire is szeretnék ezt a helyet. Értelemszerűen sokkal kedvezőbb ez az idő a vérszívóknak. Kérdőn Aaron felé fordultam, aki vette a lapot és aprót bólintott. Rendben, akkor erről még beszélünk.

- Váoh. Soha nem gondoltam volna, hogy van valami közös bennem, és a Jégkirálynőben. - mondta csillogó tekintettel őrült rajongóm, és befelé lökdösve Aaront maga is belépett. A fiú egy „Végre itt” mondatot hallatott, Averynek pedig egyből lerohadt a mosoly az arcáról. Egy „Azt a rohadt élet, de kurva hideg van itt!” csata kiáltással akart visszafutni a negyven fokba. Aarron a derekánál fogva elkapta őt, és magához húzva akadályozta meg a lány menekülését, amibe rendesen bele is pirult. Ahogy a nagymamám mondta mindig amikor hallott káromkodni, míg még élt:

„Úgy van drágám. Ez igazán egy nőhöz illő mondat volt!” Úgy éreztem ez igazán ideillő mondat lenne, de ki vagyok én hogy megzavarjam a bimbózó szerelmüket?

Annak köszönhetően, hogy a telefonom velem ellentétben egyáltalán nem szereti a hideget, inkább beraktam a ruháim közé. Amik a kocsiban maradtak, nehogy lassítsák a tempónkat a bőröndök. Aaron azt mondta, hogy majd valaki úgy is érte jön, nem kell miatta aggódnunk. Hirtelen egy éles sikoltást hallottam magam mögül, Aaronék irányából. Megálltam, de nem fordultam hátra. Avery biztosan megint meglátott valami szerinte ijesztőt, mint minden öt percben. Később mindig kiderült, hogy egy fa, vagy éppenséggel egy bokor volt a „bűnös”. Most azonban más volt, hisz egy eddig idegen hang szólalt meg.

- Aaron, biztosan megint elbasztál valamit, mint mindig! - mondta egy fenyegető női hang. Továbbra sem fordultam, meg. Ha támadásra készülne pislogásnyi időt sem fogok hagyni neki.- Ez a csaj egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy leírták nekünk!

- Ez egyáltalán nem igaz, te szoktad rám kenni a balhét! - feleselt Aaron, mire felkaptam a fejem. Rendben, nem hiszem, hogy ellenség lenne ha így beszélnek egymással.

- Miről beszéltek? Pontosabban hogy is kéne kinéznem? - kérdezte hisztérikusan Avery. Szerintem már ő is unta ezt a sok titkolózást, ahogy én is. Szeretném már tudni, mi is folyik itt.

- Neked kuss van! - intette le gorombán az idegen. Mire kezeim ökölbe szorultak és éreztem, ahogy megkeményedik a tenyerem, amint kezdett befagyni. Ez akkor szokott lenni mielőtt támadnék, vagy ha felmérgesítenek. Még én is inkább csendben maradok, pedig lelkiismeret-furdalás nélkül tudnék megsérteni másokat. - Ne szólj a nagyok dolgába, kislány! - elhangzott egy csattanást, ami egyértelműen egy pofon volt.

- Akane! - emelte meg a hangját Aaron – Avery, jól vagy? - szólította, mire pár szipogást hallatott.

Lassan megfordultam, és fölmértem a kialakuló helyzetet. Avery a bevörösödött arcát fogta és halkan sírt, Aaron vigasztalóan átkarolta, és éppen szóra nyitotta a száját. De a fekete hajú idegen lány beelőzte.

- Most mi van?! Nincs rá szükségünk, akár meg is ölhetjük. - mondta kegyetlenül, és felnevetett. Nálam pedig betelt a pohár. Jobban mondva befagyott. Éreztem, ahogy végig áramlik az ereimben a kellemes hideg. A nagyszájú idegen háttal állt nekem, egyik kezét csípőre téve a másikkal pedig mutogatott. A külsejét nem nézve indultam el felé a lehető leghalkabban. A havat elsöpörtem a talpam körül, így segítve a hangtalan lépkedésemet. Amikor már csak két méterre volt tőlem megálltam. Avery félve felnézett, biztosan megérezte, hogy közelebb jöttem. Kitágult szemekkel, és remegő ajkakkal nézett rám, mire Aaron is érdeklődve felém pillantott majd a szeme rajtam is maradt. Eléggé ijesztő lehettem. A hajam lebegett, a szemeimben pedig apró vonalak kezdtek kirajzolódni, ami egy betört üveg hatását keltette. A két kezemen a könyökömig felfutottak a fagyott jégvirágok, a lábaimon pedig a térdemig. A lánynak megfordulni sem volt ideje, amikor felfedezte a hirtelen háta mögé kerülő figyelmet. Villám gyorsan megmarkoltam a hajánál fogva, és földhöz vágtam. Fájdalmas nyikkanás hagyta el az ajkait, és meglepetten nézett rám, amikor fölé álltam. A hasára lépve tartottam a földön, és akármennyire próbált kiszabadulni, lehetetlen volt.

- Tudod, néha neked sem kellene feleslegesen jártatni a szádat. - mondtam színtelen hangon, majd hangosan nyelt egyet. - Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem örülnék annak ha Avery egy kicsit csendben maradna.

- Ak-kor még sz-ívességet s tet-tem neked. - préselte ki magából a szavakat.

A páros felé néztem, azon belül is Averyre, aki ijedten összerezzent. A szemei még mindig könnyesek voltak, az arcán pedig hatalmas piros folt éktelenkedett. Ez még nekem is fájt volna, az biztos. A térdemre támaszkodtam, még jobban belemélyesztve a talpam a gyomrába. Veszélyesen néztem le a lányra, aki összeszorított szemekkel viselte a fájdalmat.

- De hé, tudod mi a különbség kettőnk között? - vallottam lehajtott fejjel,

- Hé, Jenna most már elég lesz! - mondta remegő hangon Avery, és oda akart futni hozzám, hogy leszedjen róla. Aaron szerencsére lefogta. Tudta, hogy ilyenkor nem biztonságos a közelemben. Senkinek. Még saját magamnak sem biztonságos, de hát ez van.

Lassan megrázta a fejét, mire közelebb hajoltam hozzá, és úgy közöltem vele a tényt.

- Te megsebeztél vele másokat... - suttogtam vészjóslóan. Azonban a várt félelem helyett felnevetett. Furcsállva néztem rá, majd tekintetemet hátra fordítottam Aaron felé, aki unottan nézett az alattam levőre. Mi van?

- Jenna Forks. pont olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek. Köszönöm, nem okoztál csalódást. - valami itt nem stimmel. Ilyenkor meg kéne rémülnie, az életéért könyörögnie, amit egyébként is meghagytam volna. Lehet, hogy megbolondult?

- Ki vagy, és honnan tudod a nevemet? - kérdeztem rögtön, az esetleges elmeállapotát figyelmen kívül hagyva.

- Elmondom, amint elengedsz. - ajánlotta mosolyogva.

Pislogás nélkül meredtem rá, majd le vettem a talpam róla. Miután feltápászkodott, és leporolta magát, alaposan szemügyre vettem.

Nálam alacsonyabb, rövid fekete haj, fehéren vakító szemek. A stílusa eléggé egyedi. Fekete ujjatlan felső, a két vállánál különböző színű masnikkal. Középen egy halvány lila szem, ami előtt egy fekete madár száll, alatta még három apróbb szemgolyó foglal helyet. Fekete csőfarmert, és különböző színű fűzős cipőt viselt, kiegészítőként pedig egy színes csíkos kéz melegítőt.

Még színpatikus is lehetne, ha az előbb nem támadott volna rá Averyre. De ki tudja lehet, hogy csak tesztelni akart.

- Ki vagy te, és nekünk miért kell itt lenünk? - tértem rögtön a lényegre. Ha már volt oka valakit megtámadni, akkor biztosan nem véletlen főleg, hogy a jelek szerint Aaront is ismeri.

- Látom nem szarozol, egyből a lényegre térsz. - lépett közelebb hozzám és a kezét nyújtotta. Erősen megszorítva ráztam meg jelezve, hogy nem lett a szívem csücske. Egy pillanatra fájdalom suhant át az arcán. Visszaszorított, de meg sem éreztem. Elégedett mosollyal néztem, ahogy próbálkozott, majd egy idő után feladta. - Gyertek, elkísérlek titeket egy helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélni. Itt bármikor leellenőrizhetnek minket.

Idegesen kaptam a fejem Aaron felé. Leellenőriznek? Egyáltalán kik, és miért?!

- Ha követjük őt, akkor mindent megtudtok. - mondta sóhajtva. Szerintem lelkileg most készül fel igazán, hogy mit jelent két dühös tizenkilenc éves lány. De ha valami olyat fognak mesélni, ami egyáltalán nem tetszik akkor beverek egyet annak, aki ezt az egészet kitalálta. Lenne jobb dolgom is, mint a havas tájban bóklászni három agyamenttel.

Már erősen sötétedett, amikor egy takaros kis faházhoz értünk. Bent teljes sötétség honolt. A házat majdnem teljesen belepte a hó. Bejutva megtudtuk, hogy ez Akane háza. Belépve arra számítottam, hogy régies bútorok, könyvek tömkelege fogad majd. Kellemeset csalódtam. Régi bútorok helyett modern barna műbőr kanapé, könyvek helyett rengeteg lemez, és videó játék sorakozott a polcon.

- Akkor dalolj madárka. - szólalt meg Avery ahogy lehuppant a puha kanapéra. Akane a szemben lévő fotelbe ült, mi Aaronnal a hátunkat a falnak vetve figyeltünk.

- De bátor lettél hirtelen – motyogta szájhuzogatva Akane, majd hátradőlve magyarázni kezdett. -

Tömören annyi, hogy szükségünk van az erőtökre ahhoz, hogy megnyerjük a háborút.

- Mi jó származna nekünk abból, ha a átpártolnánk hozzátok, a tengukhoz? - kérdeztem én, mert ahogy láttam Avery a gondolataiba mélyedt.

- Ha nyerünk, nem kell visszatérnetek oda. Soha. - hajolt előre és össze kulcsolt kezeire fektette az állát. Fel váltva nézett hol rám, hol Averyre. Tudta, hogy minél előbb el akarunk onnan menni, ahogy mindenki más is. Ugyan ki akarna élni egy olyan helyen, ahol a Nagy Főnök utasítására végzik ki az ártatlan embereket, vagy éppen törlik az emlékeiket? Senki. - A lakásotokat természetesen mi elintézzük és ha netán mégis visszamennétek, csak nyugodtan. Ti jártok rosszul.

Mérlegelve a hallottakat nem tűnik olyan rossznak. De, mi lesz akkor ha veszítünk?

- És ha.....ha veszítünk? - kérdezte bátortalanul Avery, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat.

- Akkor itt kell maradnotok, mint állandó katonák. - Szólt mellőlem Aaron. - Jobb ha beleegyeztek. Ha most vissza mennétek, haza árulás vádjával azonnali kivégzésben lenne részetek. - tájékoztatott, és be kellett látnom, hogy igaza van. Nem egyszer hallottam hasonló esetről.

- Rendben, részemről mehet. - emelte fel magabiztosan a fejét Avery, amin meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen határozott is tud lenni. Egyszerre kapták felém a tekintetüket, és feszült kíváncsisággal várták a válaszom.

- Ha nincs más választásom – márpedig nincs - akkor benne vagyok.

- Akkor holnap korán kelünk, hogy időben oda érjünk. - mondta Akane, és örömittasan tapsolt.

- Oda? De mégis hova, Oda? - kérdeztük egyszerre Averyvel.

- A királyhoz. - haha, na de jó. Gyalogolhatunk tovább.

Aztán szép lassan, helyesbítve rohadt gyorsan eljött a másnap reggel. Elég szűkösen aludtunk, mert hiába a nagy ház több szobával, ha kevés az ágy. Így aztán Averyvel kellett nyomorognunk egy ágyon. Pontosabban én nyomorogtam, ő meg terpeszkedett. Próbáltam lelökni, vagy arrébb tuszkolni, de egyszerűen mintha odaragasztották volna. Ennek következtében karikákkal a szemem alatt, és gyűrött arccal ébredtem. Mellesleg mindenki megjegyezte a házban lévők közül, hogy milyen „remekül” festek. Kedves....... Aztán őrült rajongómnak támadt egy „zseniális” ötlete.

- Jenna! Ki sminkellek! - kiáltotta, majd az Akanétól kölcsönkért sminkes paletákkal, és egyébb kínzóeszköznek kinéző tárgyakkal tért vissza a szobánkba.

- Mit csinálsz?! - meredtem rá pislogás nélkül. Na még mit nem! - Nem bízom benned.

- Pedig de, és olyan széppé varázsollak, mint amilyen én vagyok. - mondta bűszke mosollyal, majd elinúlt felém.

- Ha olyan szép leszek mint te, akkor inkább kihagyom. - erre a kijelentésemre elkomorult, majd leengedte a kezeit. Talán túl durva voltam?

- Kérlek Jenna. Máshogy nem tudom megköszönni neked azt, hogy kiálltál mellettem tegnap. - törölt le egy apró könnycseppet nekem pedig furcsa érzésem lett.

Szó nélkül húztam magam alá egy széket, és ültem le elé. Meglepődve nézett rám, majd egy fejrázás kíséretében hozzá is kezdett.

Meglepődtem a végeredményen, hisz a sminkem szolid lett, de jól is állt. Megköszöntem, és lementünk a többiekhez, akik már türelmetlenül álltak a nappaliba.

- Tessék, ezt vegyétek fel! - dobott felém, és Avery felé egy hosszú kapucnis köpenyt Aaron, majd ő is felhúzta a sajátját. Gondolom azért kell, hogy ne lepleződjünk le. Mert nem fog feltűnni senkinek négy köpenyes emberke a vakító hóban.

Minden fehér, amerre a szem ellát. Térdig érő hóban gázolunk, ki tudja mióta. Rajtam hosszú, fekete csuklya van, ami elég vékony mégis melegen tart. Na nem mintha érezném, de a többiek ezt mondják. Én középen megyek jobb oldalamon Avery, baloldalamon pedig Aaron caplat előre. Az arcukat nem látom, mert a fejükön van a kapucni. Mögöttem Akane lépked fedezve a kis társaságunkat. Fel támad a szél, nekem pedig lefújja a kapucnit fejemről, és kiszabadul hosszú vattacukor színű loboncom. Most veszem csak észre, hogy előttünk egy hatalmas kastély terül el, és nagy valószínűséggel oda megyünk. Az ablakból valaki figyel minket. Fekete haja van, és felemás szemei. A jobb oldali vörös, míg a bal oldali tengerkék. Hatalmas fekete szárnyai vannak ami arról árulkodik, hogy egy tengu. A palotát, meg az öltözékét nézve Ő itt a Király. Gyűlölettel néztem a szemeibe. Nem tudod miért érzem ezt de egyszerre taszít mint a kosz, bár tudom ez nem a legjobb hasonlat, és vonz mint a mágnes. Ez pedig idegesít. Az egész épületet körbelengi az a bizonyos titokzatosság, amit valahol már éreztem. Ismerős a helyzet, nemrégiben ugyancsak megálmodtam ezt a jelenetet. Most azonban élőben. Gondoltam, majd a kapucnit visszahúztam a fejemre. Körbe tízméteres falak vették körül az épületet, amin egy felvonó segítségével jutottunk át. Közben odaértünk a hatalmas faajtók elé, amik lassan nyikorogva nyíltak ki.......Most azonban meg is tudom, hogy mi fog történni ez után. Bizalmatlanul mértem végig még egyszer a rideg épületet, de a bátor kis csapatom haladt tovább, így én sem maradhattam le. Amikor beléptünk egy idős inas már várt minket, majd alázatosan meghajolt.

- Erre tessék, a Vezetőnk már vár rátok. - szólt kimérten, majd elvezetett minket ahhoz a bizonyos királyhoz. Aaron és Akane magabiztosan lépkedtek folyosóról-folyosóra, és már kezdtem azt hinni, hogy inkább ők kísérnek minket, a kopaszodó bácsi helyett. Egyszerű faajtó, a címeren kívül semmi dísz nincs rajta. Ám mielőtt a komornyik bekopogott volna, Akane megállította a műveletben, és hozzánk fordult.

- Avery, Jenna. Ne vegyétek le a kapucnitokat addig, amíg nem szólok.

- Miért? - tudakolta Avery, és én is kíváncsi lettem.

- Azt beszélik, hogy uralkodónak van egy fétise a titokzatosság felé. - magyarázta Aaron, az inas pedig aprókat bólintott hozzá.

- Vagyis? - kérdeztem ezúttal én, beelőzve Averyt.

- Szereti, ha valaki nem fedi fel magát azonnal. - mielőtt rákérdezhettem volna arra, hogy „És akkor ennek mi értelme is van?”, Akane mintha csak tudta volna válaszolt. - Így nagyobb szimpátiával kezdesz nála. Kacsintott válaszához, majd folytatta. - Olyan, mint amikor tepersz a tanárnál a jobb jegyért. Csak a Királynak nem szabad tudni erről.

- Igazad van, mert így aztán nem hallja! - mondtam, majd második átgondolás nélkül, a kopogást hanyagolva nyitottam szélesre, és invitáltam be magamat az ajtón. Magabiztosan megálltam a szoba közepén, de az illetőt nem láttam a szemembe lógó kapucnimtól. Mielőtt bárki is megkérdezné, hogy miért csináltam ezt, számtalan kifogást fel tudnék sorolni, de nem teszem. Minél előbb túl akartam már lenni ezen, és folytatni tovább az életem.

- Hé, mit művelsz?! - kérdezte halkan, és dühösen Aaron. Amikor rá néztem egészen „ Most mind meg fogunk halni!” fejet vágott. Akane a fejét fogva jött közelebb, Avery pedig elismerően nézett rám, majd mosolyogva ért mellém.

- Bejöttem. - válaszoltam kimérten a tömör választ. Egyszer csak ismerős nevetést hallottam magunk elől. Hol hallottam én már ezt a hangot?

- Ti lennétek azok a bizonyos „megmentők”? - kérdezte gúnyos hangon, én pedig akaratlanul kihúztam magam. Azért ilyen kedvesnek nem kell lenni. - Vegyétek le a csuklyátokat. - adta ki a parancsot. Óvatosan oldalra sandítottam Avery felé, aki ugyancsak tanácstalanul nézett rám. Valami itt nem stimmel. Ha olyan lenne, aki a titokzatosság megszállottja, akkor miért kérné ezt tőlünk? Vagy csak már én vagyok ilyen paranoiás? Igen, biztosan te vagy az Jenna.

Óvatosan lehúztam majd megpillantottam a Királyt, akitől elállt a lélegzetem. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el, de kellemeset csalódtam. Igaz, láttam már az ablakból, de közelről nézve egészen más. Sőt, egészen ismerős is. 

 

Aztán bevillant. Az a bizonyos idegen nem olyan régről a szobámban. Ő volt az! Ugyan az a kék szem – amit akkor nem tudtam, hogy a másik vörös – na meg az a titokzatosság. Igaz is, meg kell kérdeznem valamit, ha már itt vagyok.

- Mit kerestél a szobámban? - kérdeztem durván, ő pedig felvonta az egyik szemöldökét, majd halvány mosolyra húzta az ajkait.

- Ó szóval felismertél? Hálás vagyok, legalább nem kell külön emlékeztetnem téged.

- Nincs mit, azonban nem szeretnék ilyesfajta szívességet tenni a jövőben. - szúrtam oda. Nem mintha nem élveztem akkor azt az érzést, de számomra eléggé ijesztő volt. Egy ismeretlen érzés. Hm...- Szóval?

- Fölmértelek. Kíváncsi voltam, milyen is a mi kis hősünk. - mondta, majd mosolyogva hozzátette. - Nem okoztál csalódást, Jenna.

Ó értem...........Szóval csak fölmért.... Ez valahogy csalódottá tesz. De miért is érdekel ez engem? Pont engem? A Jégkirálynőt? Nevetséges.

- Mikor veszi kezdetét a háború? - kérdeztem halkan. A hatalmas helyiségben még így is visszhangzott.

- Meglepetés szerűen fogunk támadni, addig is a stratégián fogunk dolgozni, és a képességeiteket fejleszteni. - könyökölt az előtte lévő író asztalra, és onnan méregette végig a csapatunkat. - Legalább egy hónapig várni kell rá, ha minden rendben megy.

- Értem. - válaszoltam színtelen hangon, majd komótos léptekkel indúltam a kijárat felé, de a tengu hangja megállított.

- Egy szobában lesztek Averyvel és Akanével a 215-ösben. - tájékoztatott, és végre kiszabadultam abból a helyiségből. Hangosan becsapva magam mögött az ajtót lépkedtem céltalanul. Már mentem egy ideje, amikor valaki erélyesen kiáltotta a nevem. Hátrafordulva Akanét pillantottam meg, ahogy sietősen közeledik. Pont vele nem akartam találkozni. Sőt igazából senkihez nincs most hangulatom.

- Mit akarsz? - kérdeztem mogorván amikor elém ért.

- Történt valami? - kérdezte komolyan, közben pedig elindúltunk.

- Hol van Avery, és Aaron? - tereltem a szót, semmi kedvem lelkizni, pláne nem vele.

- Ne terelj! Komolyan kérdeztem.

- Majd pont veled fogom megbeszélni, nem!? - emeltem meg a hangom, és oldalasan rá néztem.

- Figyelj, volt egy kis nézeteltérésünk.... - ha te azt kicsinek hívod, hát legyen. - De most komoly dologról van szó, és nem biztonságos a háború alatt szét robbantani a csapatmunkát. - Áh, értem....Szóval nem is azért kérdezte, hogy minden oké-e mert annyira érdekelte. Mit is vártam? Hisz ez nem a barátságról szól, akármennyire is szeretnéd. De miért is akarnám azt, hogy a barátságról szóljon? Akanénak igaza van. Itt vagyunk a háború előtt, és én min problémázok?! Felesleges dolgokon, amik egész életemben hidegen hagytak. Ezt én sem gondoltam komolyan, ugye?! Viszont teljesen felesleges lenne itt elmondani minden bajom, hisz attól még nem szűnnek meg.

- Nincs semmi. Igazad van, felejtsük el egy időre a nézeteltéréseinket. Utána úgy sem találkozunk soha többé. - De miért is legyek őszinte? Itt minden csupa látszat, én pedig nem fogok csak ezért megváltozni.

- Ennek örülök. - felelte gunyorosan, majd hozzá tette. - Nem is vártam mást tőled, Jégkirálynő. Amúgy meg a kérdésedre a válasz. A gerlepár éppen terepszemlét tart.

Bólintottam , és lekanyarodtam egy folyosón. Akane értetlenkedve nézett egy ideig, majd legyintve tovább ment. Legalább Averynek jól alakulnak a dolgai. Fogalmam sincs merre megyek, de nem is nagyon érdekel. Egyedül akarok lenni és gondolkodni. Megálltam az egyik hatalmas ablaknál, majd a homlokomat a hűvös üvegnek támasztottam. Kellemes hidegség árasztott el, azonban a kinti hőmérséklettel halk suttogások is szűrődtek be. Hegyeztem a fülem, és próbáltam kivenni a szavakat.

- Sikeresen beépült, igaz? - kérdezte halkan egy magas női hang.

- Úgy tűnik. Mikor kezdődik a megszállás? - válaszolta kimérten egy recés férfi hang.

- Hamarosan.

Résznyire kinyitottam szemeimet, és a hangok alapján próbáltam beazonosítani a tartózkodásuk helyét. Nem lehetnek messze. Tíz méterre talán de lehet hogy közelebb. Hirtelen fölcsaptam az ablakot , amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam majd egy vastag faágban megkapaszkodtam . Ahogy reméltem, az aplak vissza is csapódott, majd bezárult. Megláttam őket, ahogy idegesen az ablakot pásztázzák, és próbálnak rájönni arra, hogy most nem-e képzelődtek. Hangtalanul ugráltam egyik fáról a másikra, egy percre sem szem elöl tévesztve őket. Folyamatosan beszélgettek, de ez engem annyira nem érdekelt. Mindketten felszolgáló ruhában voltak, egy-egy köpennyel a hátukon. Tudtam én, hogy lesznek beépített emberek is. A fölöttük lévő hatalmas fenyőnek az utolsó előtti ágán álltam, tökéletes takarásban.

- Szükséges lesz megölni Eliotot, a tenguk királyát. - Mondta még mindig halkan a nő óvatosan körbepillantva. Aha, szóval így hívják. Rá gondolva megint furcsa érzés kerített hatalmába, amitől dühös lettem. Leguggolva gonosz mosolyra húztam ajkaim, ahogy újabb szórakozásomra gondoltam. Miért is ne ijesszek rá ezekre? Megérdemlik.

Tenyeremet ráhelyeztem a fa törzsére, mire az egészet jég borította. Mielőtt azonban felnéztek volna szélsebesen átugrottam a fejük felett egy másik ágra. Furcsállva méregették a megfagyott fát, én pedig újra akcióba lendültem. A tenyeremből kinőtt jégtőrt a férfi felé dobtam, akit a ruhájánál fogva föl is szögeltem. Sápadtan nézett a nőre, aki ledermedve állt egy helyben. A még mindig rajtam lévő kapucnit a fejemre húztam, majd leugrottam eléjük. Ahogy lassan feléjük lépkedtem a férfi eszeveszett rángatózásba kezdett, így próbálta kiszabadítani magát. Segítségért kiáltott a nő felé, aki gyáva módon futásnak eredt. Tetetett nevetéssel néztem a jelenetet, majd egy pillanat alatt a foglyom előtt termettem. Az arcomat nem mutatva álltam előtte egészen közel hajolva. Remegett a félelemtől, hatalmasat nyelve próbálkozott tovább a szabadulással. Természetesen sikertelenül.

- Mit akarsz tőlem!? - üvöltötte remegő hangon.

- Ne üvölts, beszakad a dobhártyám. - feleltem halál nyugodt hangon, majd jégfegyverem felemelve folytattam. - Mit akartok itt, vámpírok?

- Amit mindenki, a földet. - felelte egyszerűen, azonban a félelem szikrája ott csillogott a szemében. - A királyunk küldött kémkedni mint három szegény koldust, akiknek szükségük van a pénzre. A feladatunk a beszivárgás volt és a stratégia elsajátítása. Emellett a helyet is fel kellett derítenünk. - hadarta gyorsan, minden mozdulásomat követve.

- Milyen szánalmas. - mondtam unottan, mire hátrahőkölt. Ellépve tőle hátat fordítottam neki, majd tettem pár lépést előre. - meg sem próbálod védeni a hazádat, és annak becsületét. Legalább egy kis tartás lenne benned! - perdültem meg hirtelen, és a tőrömet pontosan a feje mellé dobtam. Ijedségében reagálni sem tudott, egy másodperc múlva pedig sárga színű folyadék gyülekezett alatta át színezve ezzel a havat. Fúj. Akkor nekem itt nincs más dolgom. Szép kényelmesen indultam vissza ugyan azon az útvonalon, ahol jöttem.

E/3

Eliot, a tanguk hatalmas vezére, egy hatalmas sziklának támaszkodva figyelte az eseményeket. Mosolyogva nyugtázta, hogy a jóslat igazat írt. Ahogy az Avery nevezetű leányzót látta nem, azt nem nagyon érdekelte a háború. Kettejük közül akármelyik lehetett volna az igazi megmentő, és úgy látszik, hogy ez Jennára hárult. A felemás szeműt, igazán érdekelni kezdte a fagyos szívű vattacukor hajú lányka. Magában már akkor eltervezte, hogy meghódítja amikor elsőnek belógott a szobájába. De érezte, hogy ez nem csak holmifellángolás. Más szavakkal hívhatnánk a szerelem hírnökének is ezt a frissítő légkört a szíve körül. Biztosra vette, hogy nem közömbös a másik fél számára sem, ennek hála még boldogabb lett. Jelenleg az áruló sem foglalkoztatta annyira, azért is hagyta „szabadon” annak ellenére, hogy kiszemeltje nem is olyan régen felszögezte. Mialatt visszaért az épületbe többször végig pörgette magában a jelenetet, és még mindig lenyűgözte Jenna ereje.

Jenna

A besúgót biztosan seperc alatt megtalálják, így felesleges szólnom bárkinek is. 215. Ez lenne a szobánk száma, igaz? A gondolataimba mélyedve léptem be a helységbe. Beérve reagálni sem maradt időm, Avery rögtön a nyakamba ugrott. Azért nem vagyunk ennyire közeli barátok. El akartam magamtól lökni, de nem tudtam, annyira görcsösen kapaszkodott a vállaimba. Rossz érzés fogott el amikor meg éreztem, hogy remeg.

- Avery, minden rendben? - válaszul csak megrázta a fejét, majd még lejjebb hajtotta, hogy még egy pillanatra se láthassam az arcát. - Hé szólalj már meg! - kiabáltam és a vállainál erősen megragadva toltam el magamtól. Ahogy sejtettem, valami hatalmas nagy baj van. A szemei üvegesek voltak, eltűnt belőlük a jól megszokott csillogás. Igaz, még nem egész két napja ismerem, de eléggé megkedveltem. Nem is értem mit depiztem én eddig. Miért fölöslegesek a barátok? Tényleg nem vagyok normális. Ezért gondolatban már százszor felpofoztam magam, és majdnem valóságban is. - Avery. Mi történt? - kérdeztem komolyan, és próbáltam a szemébe nézni. - Aaron csinált valamit?

Újabb fejrázás, de ezúttal felnézett rám.

- Anyám bajban van. - jelentette ki halkan. - Meg kell őt mentenem. - csuklott el a hangja. A válla rázkódott a sírástól, nyugtatóan végig simítottam a hátán. Amikor valamennyire lenyugodott, faggatni kezdtem.

- Mi történt pontosan? - felemelte a mobilját, majd elindította az egyik hangüzenetet. A készülékből recsegő hangok szűrődtek ki, majd egy rekedtes hang szólalt meg.

- Drága Avery. Ha jól tudom te vagy az, igaz?...... - összeráncolt szemöldökkel hallgattam, és sehonnan sem volt ismerős a hang. - Mokrumból hívlak....Tudod, ahonnan az áruló kis barátaiddal leléptél, hogy a tenguknak segíts a háborúban. - itt elhallgatott és egy pillanat múlva hátra kiáltott valami egészen más nyelven. Még soha nem hallottam, létezik ilyen egyáltalán? Utána már ismét az anyanyelvünkön szólalt meg. - De ez nem volt szép, ez bosszút követel. Tudod ki van itt mellettem? - kérdezte sunyi hangsúllyal, majd újabb motoszkálás után, amit női hangok kísértek megszólalt. - Úgy van, ő itt az anyukád igaz? Nem köszönsz neki, Hilary? - újabb csönd majd őrűlten megszólalt. - Mi lenne , ha játszanánk egy kicsit, hm? El engedjük őt, ha te a kis vattacukor barátnőddel együtt idevonszoljátok a pofátokat!

- Avery, ne! Ne hallgass erre az emberre! - hallatszott Avery anyukájának kétségbeesett kiáltása. Futólag Averyre pillantottam, aki remegett a dühtől, és elképesztően nagy elhatározást láttam a szemeiben.

- Óh, hát nem aranyos ahogy védeni próbál? Hahahha! Ne felejtsd el, ma éjfélig adok időt. Ne késs különben soha nem látod többet a drága anyucikádat.

- Avery, kislányom ne gyere!!! - megszakadt a vonal.

Ez nem vicc! Ez az újabb háború konkrét előjeleit jelentette.

- Jenna. - kezdte sírós hangon Avery. - Ha nem sietünk.....Anyát......

- Nem! Ez nem fog megtörténni! - szakítottam félbe. - Most kell erősnek maradnod! Nem adhatod fel! Hisz megakarod menteni, nem igaz? - kérdeztem kedvesen, ami tőlem egyáltalán nem megszokott, de nem érdekel. - Képesek vagyunk rá Avery.

- Hé, minket ki ne hagyj! - hallottam meg Aaron hangját a hátam mögül. Hátra néztem, és meglepődve láttam, hogy Akane, és Eliot is mellette állt.

- Tudom, hallgatózni nem jó tulajdonság, de jelen esetben muszáj volt. - Magyarázta mosolyogva Eliot, engem pedig ismét furcsa érzés járt át. Mintha valami csiklandozná a gyomromat, vagy ahhoz hasonló.

- Mi mind meg foglyuk menteni az anyukádat! - jelentettük ki egyszerre határozottan. Avery meghatódva nézett ránk, majd sírásban tört ki.

- Ne sírj, Avery. Szárítsd fel a könnyeidet, rendben? - bólintott, én pedig folytattam a nyugtatónak szánt monológom. - Nincs időnk erre, hisz éjfélig van időnk, nemde? - Halványan rámosolyogtam, ami egyáltalán nem megszokott tőlem.

- Wow, Jenna...........Te most tényleg elmosolyodtál?

- Persze. Akárhogy is próbálom tagadni, mióta találkoztam veletek úgy érzem változásra van szükségem – automatikusan Eliot felé sandítottam, aki halvány pírral az arcán nézett rám. Amint észrevette, hogy nézem az arcát eltakarva fordult el.

- Viszont erre most nincs időnk – hangos tapssal rázta fel a „bandánkat” a tengu király, mi pedig ismét visszatértünk a lényegre. Avery anyját meg kell menteni, és csak éjfélig van időnk, ami valljuk be, elég kevés. - Kell egy stratégia, nem engedhetünk csak kettőtöket menni, viszont ha mind megyünk biztosan nem kegyelmeznek.

- Nekem.......lenne egy tervem – lépett elő Akane, aki természetéhez képest eddig egész csendben volt.

Visszatérve Mokrumba, 23:58

E/3

Közel a hatalmas, és fényűző kastélyhoz, aminek vezetőjét még soha nem látta senki egy teljesen elkülönített út végén egy nagyobb raktárépület fekszik. Bent apró fény pislákol minden feltűnéstől mentesen. A poros úton két alak sebesen közelít ehhez az épülethez. Az egyik, talán a bátrabb...... ki tudja, határozottan bekopogott. Pár másodperc elteltével az ajtó lassan nyikorogva nyílt ki, az érkezők azonban indulatosan belökték a mögötte állóval egyetemben. A kívülről üresnek tűnő ház belül annál tömöttebb volt. Bosszúvágyó vámpír csapatok kapták fejüket a kijárati ajtó felé. Gonosz vigyorral az arcukon fogadták a kifáradt érkezőket. Még az előző utazástól kifáradtan vissza kellett térniük oda, ahova senki nem akar.

- Hol van az anyám?! - kiáltotta vöröslő fejjel az egyik, kapucniját szinte szét égette haragjában. Fortyogott benne a düh, a tűz mardosta belülről. Az ő képessége ez volt. Irányítani a tüzet, a forróságot. Tökéletesen kiegészítette csapattársa, ki neki tökéletes ellentéte.

Az előttük álló tömeg szétnyílni látszott, a végén pedig egy elégedett férfi ült egy vasszéken, oldalán egy ájult nő feküdt. Az Avery névre hallgató lány előre lódúlt, ám a mögötte álló lefogta. A fülébe súgott valamit, amitől megnyugodni látszott.

- Nem gondoltam volna, hogy időben ideértek. - kezdte lealacsonyítóan a foglyul ejtő.

- Ne nézz le minket, vérszívó. - sziszegte Jenna, és elengedte Averyt. - Add vissza az anyját. Most.

- Óh, szóval te is megmutatkoztál végre Jenna. - döntötte oldalra fejét, így kivillantva agyarait.

- Igen, mint látod, itt vagyunk betartva az alku ránk eső részét. - folytatta Avery kíhúzott háttal – most te jössz!

- Hm, valóban. Gyertek közelebb – intette magához a lányokat. Mikor oda értek az ájult nőt a hajánál fogva felhúzta földről.

- Avery.........Hát eljöttél? - nyöszörögte – Pedig mondtam, hogy ne tedd..... Soha nem hallgattál rám.

- Anya... - vállai remegtek a visszatartott érzelmektől. De nem mutathatta ki könnyeit...Az ellenségei előtt legalábbis. - Azonnal ereszd el!

Az ismeretlen beleszippantott a levegőbe, és óvatosan körbepillantott. A lányokban rossz érzés keletkezett, valamit biztos észre vett.

- Mondjátok csak.............. - a vámpír komótosan felállt, épp mielőtt Akane egy kardott döfött volna a hátába. - ti komolyan ennyire hülyének néztek?!

Jenna

- Őszintén? - kérdeztem merészen a vámpír kilátszódó vörös szemébe nézve – Reménykedtünk abban, hogy nem vagy normális.

- Hogy mersz így beszélni velem?! Tudod te egyáltalán ki vagyok?! - ordtította az arcunkba, szinte éreztem ahogy lebeg a hajam. Mögé lesve Akanét éppen elkapták, és egy vas ketrecbe zárták.

- Igen, tudom, hogy ki vagy. - a válaszomat hallva enyhén hátrahőkölt. Avery kihasználva a pillanatot az anyjához szaladt. - Solon Tepes (Szólon) a vámpírok halott uralkodójának vérszomjas kis öcsikéje.

- Mi-miről beszélsz? - nevetett kínosan, mintha minden rendben lenne. Nem tud átverni, tudom, hogy hazudni fog. - Az uralkodó igenis él.

Közelebb léptem hozzá annyira, hogy csak ő hallja. Senkinek nem lenne most az jó, hogyha az emberei elkezdenének lázongani.

- Az információim szerint a király legalább kétszáz éve halott. Ne is próbáld tagadni, mindent tudok. Te, aki túl problémásnak találtad az uralkodói pozíciót, inkább a halott testvéredre bíztad, ám a döntéseket te hoztad meg. - tartottam egy kis szünetet, a reakcióját figyelve. Barna haja szemébe lógott, fiatalos arca teljesen eltorzul a dühtől. A telefonban biztosan nem ő beszélt, hanem egy alárendeltje talán. Még mielőtt azonban folytatni tudtam volna ellökött magától. Hirtelen ért egy pillanatra meginogtam, de szerencsére visszanyertem az egyensúlyom.

- Nem tudsz te semmit! - a hangja remegett, biztos vagyok benne, hogy nem volt benne a számításaiban ez a kis meglepetés. Akane felé pillantottam, ahol Eliot is megjelent és éppen a lakatot próbálta feltörni. A hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy hamarosan megvan. Averyt és az anyját Aaron próbálta kijuttatni kevés sikerrel. A vámpírok körbe állták őket, és nem tudtak kiszabadulni.

- Nem is a magán életedre vagyok kíváncsi. - feleltem unottan, és tényleg úgy éreztem, ha ez itt elkezdi ecsetelni a gyerekkorát, és hogy milyen kapcsolata volt a testvérével elfogok aludni.

- Milyen kis szemtelen lettél hirtelen. Ennyire nyeregben érzed magad? - a gúnyos mosolya, ami megjelent az arcán semmi jót nem ígért. Egy szempillantás alatt ért elém, és húzta le a csuklyámat. - Tényleg olyan vagy mint ahogy azt pletykálják. Tudod szívesen látnálak a hadseregemben, és egyéb helyeken – húzogatta kétértelműen a szemöldökét. Kifejezéstelen arccal bámultam rá, és próbáltam megfejteni a hirtelen hangulat változását. A háttérben hangokat hallottam, a kis csapatom felől így oda pillantva mértem fel a helyzetet. Meglepődve láttam, hogy a dühöngő Eliotot Akane és Aaron fogják két oldalról. A szemei mintha világítottak volna, ellenségesen nézte. Feleszmélve abból, hogy mennyire jól néz ki így kapcsoltam, hogy válaszolni kéne.

- Bocs, de nem fogok csatlakozni a hadseregedhez, mellesleg nem vagy az esetem, és hogy ki ne felejtsem nekem Eliot tetszik. - jelentettem ki mire kikerekedett szemekkel nézett rám. Végig gondolva, hogy mit mondtam. Én, tényleg kimondtam?! Ezt nem hiszem el.

- Óh, mik ki nem derülnek. Sajnálatodra engem ezek egyáltalán nem érdekelnek. Ha nem csatlakozol hozzánk, akkor hazaárulás vádjával........Halj meg! - égető fájdalom hasított a hátamba, a lábaim elgyengülve rogytak össze. A látásom itt-ott elhomályosult, és ennek az elégedetten vigyorgó vámpír hülye fejét kellett bámulnom. Most tényleg meg fogok halni? Úgy, hogy szinte semmit sem értem el? Ezekre gondolva éreztem ahogy szemeimből valami lefolyik. Könnyek. Kiáltozásokat hallottam, majd valaki félre lökte Solont. Egy barna hajzuhatag, majd egy fekete. Az agyam kezd tompulni, de nem adhatom még fel! Most nem.....