Igen, tudom, hogy sokkal előbbre ígértem ezt a fejezetet. De közbejött egy-két dolog, na meg a tanulás :P Kárpótlásul azonban meghoztam ennek a második részét. Nem tudom ki emlékszik még erre a sztorira. Ezenkívül ennek lesz még egy része, ami nem mos fog jönni :P Szilveszterkor a fogadalmam az volt, hogy soha többet nem ígérek meg semmit, így nem is teszem. Szerencsére most beteg vagyok, így volt időm írni ^^
Mindenesetre jó szórakozást hozzá ;)
By:Emina^w^
Előző
részből:
Az
1600-as évek elején
A
tenguk és a vámpírok mióta a fajuk megjelent a föld felszínén,
hadban állnak egymással.
Egy
fekete hajú, magas férfit láttam. Szárnyai voltak, és egy
színarany korona volt a fején.
Egy
nő volt az. Hosszú, rózsaszínű haja, hófehér bőre volt.
Az
érintésem nyomán keskeny vonalban jégvirágok jelentek meg.
Nem
véletlenül hívtak a gimiben Jégkirálynőnek. Az
erőm kihat a személyiségemre ezért enyhén szólva,
de a szívem úgymond megfagyott.
A
kezeim alatt éreztem ahogy mosolyra húzta száját.
Óvatosan átölelte a derekam, és a reakciómat várta. Mivel nem
ellenkeztem, homlokon csókolt, majd megszólalt.
"Úgy
tűnik az égiektől a napfelkelte nézését kapom szülinapomra"
Ez
a lány, és a csapat lesz a mi megmentőnk!
-
Jenna. Tizenkilenc éves lettél, vagyis felnőtt.
Mindig
utáltam idegenekkel beszélni.
-
Ki volt az?
-
Egy fiú. Engem keresett.
-
Aaron vagyok, és érted jöttem. - nézett kifejezéstelen arccal,
anyám pedig lesápadt.
Mivel
az időpontot nem sikerült megtudni, ezért egy idő
után kezdték őrültségnek tartani...........
Már az autóban ültünk, a magát
Aaronnak nevező fiúval. Anyát hiába kérdeztem, csak sokkolt
állapotba annyit mondott, hogy most nagy feladat vár rám. Semmit
nem értek az egészből, és a mellettem ülő világos barna,
szinte már szőkeség pedig nem hajlandó válaszolni. Mielőtt
elindultunk annyit mondott, hogy csak a legfontosabbakat hozzam, meg
a legvastagabb téli kabátom. Értetlenül néztem rá, hisz nyár
közepén majdnem negyven fokba ki az az őrült aki télikabátba
mászkál. Ennek ellenére bepakoltam azt is. Amikor ruhákat kezdtem
keresni, megtudakolva, hogy mégis meddig leszek távol, azt mondta,
hogy ott úgy is más ruhákat kell majd venni, tehát felesleges.
Hát oké, ha te mondod.
Egy kis idő múlva amikor meg akartam
szólalni, mert szét untam az agyamat, az autó hirtelen megállt.
Semleges arccal fordultam Aaron felé, aki ugyan így tett. Mivel
egyikünk sem szólalt meg, sóhajtva kezdeményeztem.
- Ez az úti célunk, vagy be kell
gyűjteni még valakit?
- Eltaláltad, valakire még szükségünk
van. - mondta majd kiszállt az autóból, és a mellettünk lévő
házhoz ment, és becsengetett.
Egy harmincas éveiben járó nő
nyitott ajtót, és széles mosollyal az arcán beinvitálta a
szőkeséget. Talán ismerik? Fél óra múlva Aaron bőröndökkel
megpakolva jött ki arcán helyet foglaló dühvel együtt. Mögötte
elégedett mosollyal egy hosszú barna hajú, és fekete szemű lány
lépkedett, akiért nagy valószínűséggel jöttünk. Olyan mintha
már láttam volna valahol. De hol is? Mielőtt beszálltak volna,
Aaron a csomagtartóba rakta a három hatalmas bőröndöt. A lány
beült a hátsó ülésre a középen lévő helyre. A
visszapillantóból láttam amint észre vesz, majd kiesik a hatalmas
képernyőjű telefon a kezéből. Unottan hátra fordulok, majd
szemöldök húzogatva nézek a megdöbbent szemeibe.
- Te......te vagy a – mondja, majd a
kezeit a szájára szorítva próbált elfojtani egy örömteli
sikoltást. - Jeszus úr isten, ez tényleg te vagy?
-Igen, személyesen. Te is te vagy az
személyesen. Meg Aaron is az, személyesen. - böktem az éppen
beszálló fú felé, aki értetlenkedve nézett ránk.
- Jó, de te vagy a példaképem,
kaphatok egy autó-grammot? - nyújtotta felém csillogó szemekkel
az elő varázsolt rózsaszín bolyhos tollát, és a pink papír
lapot. Atyaég, ki ez a lány?
- Autó-gramm? Te valami híresség
vagy? - kérdezte furcsa grimasszal az arcán Aaron, mire ugyanolyan
póker arccal felé fordultam, mint ami eddig uralkodott a képemen.
- Ezek szerint igen, de képzeld, eddig
nem tudtam róla. - mondtam, majd vissza néztem a lányra. - De most
komolyan, ismerlek egyáltalán?
- Nem, de évfolyam társak voltunk a
gimi első évétől kezdve. Tudod, sokan menőnek tartottak téged,
a ridegséged miatt. - lassan bólintottam jelezve, hogy tudok róla
– Ennek örömére rajongói klubokat hoztunk létre. Képzeld, a
legnagyobb fanklubot én alapítottam! - jelentette ki büszkén majd
folytatta - Olyan elképesztő ahogy kezeled a dolgokat. Olyan laza,
és nyugodt vagy. Még képeket is csináltunk. - na jó, ez már
azért beteges. Tudtam, hogy vannak rajongóim, de ez..........
- K-képeket? Mond csak öhm........
- Avery. - segített ki a lány.
- Szóval Avery megkaphatnám azokat a
képeket amik jelenleg vannak nálad? - kérdeztem tőle, mire
kotorni kezdett a táskájában, közbe Aaron kíváncsian hátradugta
a fejét. Nem, igazad van, nem kell elindulnunk.
- Most sajnos csak egy kép van nálam.
- nyújtotta oda a képet lebiggyesztett ajkakkal. A képen „meglepő”
módon én voltam a vasút állomáson. Egy fának támaszkodtam, és
éppen elgondolkodva csücsörítek. Ennél rosszabb pillanatban le
sem fotózhattak volna.
Fújtatva kaptam ki Avery kezéből a
fényképet és gyűrtem be a zsebembe. Avery hitetlenkedve nézte a
műveletemet, ami után csoda lenne, ha a papír ép maradt volna.
- Szerintem ideje lenne indulnunk. -
Szólalt meg Aaron, és beindította a járgányát.
- Ez után biztos, hogy szerzek egy
közös képet kárpótlásul. - motyogta Avery maga elé elszántan.
Na még mit nem. Ha híresség lennék akkor azt mondom oké. Elő
kotortam a telefonom és a fülesem. Inkább azon hallgattam zenét,
még mielőtt valami olyat mondanék, amit én is megbánok. Néha
amikor már elkezdett fájni a fülem ki vettem a kis készüléket,
és hallgattam ahogy Averynek be nem áll a szája. Szegény Aaron.
Próbált engem is belevonni a „beszélgetésbe”. Abba amibe ő
beszél, a többiek meg hallgatnak, mert nem jutnak szóhoz. Ilyenkor
nem reagáltam, és gyorsan becsuktam a szemem, alvást színlelve.
Öt óra utazás, pár perc pisi
szünet, és egy fél órás bevásárlás után, végre oda értünk.
Hogy mégis hova? Azt én is szeretném
tudni. Megálltunk a semmi közepén. Ami elég érdekesen nézett
ki, hiszen mintha csak egy láthatatlan fal választaná el Mokrumot,
és azt ahová belépni készültünk. Míg a mi városkánkban hét
ágra sütött a nap, és majd meg sültünk a melegtől, addig a
másik oldalon az ég be borult fújt a szél, és térdig ért a hó.
Értitek, a HÓ! Nyáron, negyven fokba. Értetlenkedve néztünk
egymásra Averyvel, majd vissza a havas tájra, aztán furcsán
Aaronra. Aztán megvilágosodtam, hogy hová fogunk menni. A tenguk
birodalmába. Akkor ezért kellett a kabát. Na nem mintha szükségem
lenne rá.
- Lányok gyerünk, öltözzetek át! -
adta ki a parancsot Aaron.
- Miért kéne át öltöznünk? -
kérdezte helyettem is a barna hajú lány.
- Gondolom nem nyári ruhácskába, és
toppba meg kantáros nadrágba akartok átmenni a mínusz húsz
fokba. - nézett először Averyre, majd rám.
- Mégis hol kéne át öltöznünk? -
kérdeztem ezúttal én, kissé rekedtes hangon annak hála, hogy
eddig nem beszéltem.
- Az autóban. - mutatott a négy
kerekű tragacsra, ami furcsamód kibírta idáig.
25 perc szűkös öltözködés után
végre elkészültünk, és teljes harci díszben virítottunk az
autó mellett. Addigra már a világos barna hajú fiú is
átöltözött. Még jó, hogy senki nem lakik errefelé. Biztosan
feljelentették volna pucérkodásért. Megfordult, majd végig nézve
rajtunk helyeslően bólogatott volna, azonban csak a művelet feléig
jutott. Háromszor is visszanézett rám, majd hatalmasra nyílt
szemekkel bámult. Elképedve nézett Averyre, miközben rám
mutatott. A lány csak lemondóan sóhajtott, és legyintett egyet
felém.
- Hagyd már szóltam neki ezzel
kapcsolatba, de mint látod nem hallgatott rám.
- Nem igazán lepődök meg ezen. -
ment közelebb Aaron hozzá, majd csevegni kezdtek. Rólam. Igazatok
van, nem kell magatokat zavartatni. Minek is.
- Nem értem mi bajotok van. -
jelentettem ki teljes őszinteséggel, mire Aaronból kirobbant a
nevetés, Avery pedig halványan mosolygott. Végig néztem magamon
és semmi olyan dolgot nem találtam, ami furcsa lenne számomra.
Igaz az ami nekem általában normális, az másnak vagy morbid,
ijesztő és még sorolhatnám. Visszatérve. Egy felül bordó alul
sötétebb, színű vékony nyújtott pólót, és egy barna rövid
farmernadrágot vettem fel. Erre egy fekete törzsig érő cipzáros
bőr dzseki húztam, és egy szintén fekete bakancsot. A hajamat
közben leengedve hagytam
- Szerintem kicsit fázni fogsz. -
Mondta nevetve Avery, és egyetértően bólogatott saját
kijelentéséhez
- Aaron, ahogy hallottam sok mindent
tudsz rólam. - mondtam keresztbe font karokkal, az említett pedig
megkomolyodva bólintott. - Akkor AZT is tudnod kell, nem igaz? - egy
pillanatig elgondolkodva nézett a szemeimbe, majd legyintve
megszólalt.
- Igaz nem kell téged félteni. - Nos
igen, az erőm nem csak az érzéseimre hat ki. Nem érzem a hideget,
hisz a testhőm is majdnem a holtak szintjén van.
- Miről van szó? - dugta be
kíváncsiskodva a fejét Avery az aurámba.
- Tudod Averynek is hasonló képessége
van mint neked. - Nézett rám Aaron, majd a bambuló Averyre. -
Szerintem igazán megmutathatnád neki. Meg nekem is, hisz még én
sem láttam.
- Minek? Nem vagyok múzeum! - Mondtam,
és elindultam a területet elválasztó láthatatlan vonal felé.
- Akkor Jenna, neked is van? - kérdezte
kábultan és apró kis cseppekben folyt a verejték a homlokáról.
Mondjuk nem csodálom, hogy melege van. Nagyon jól beöltözött.
Vastag, combközépig érő barna kabátot, fehér cső farmert, és
egy hosszú szárú, magas fűzős bundás, sötétbarna csizmát
vett fel. Hosszú világosbarna haját befonta, és egy világos
kötött sapit is húzott.
Igen, ezt mind abban az apró kocsiban
csinálta és ez miatt vágtam be a fejemet az ablakba.
- Igen, van. - szólaltam meg újra,
amikor már a túl oldalon voltam. Kellemes hideg járta át a
testem, és a tüdőm megtelt friss levegővel. Még mindig sokkal
jobban érzem magam a hidegben. - És van egy olyan érzésem, hogy
hamarosan bemutatót is kell tartanom. - Lestem egy fagyott lombú
fenyő felé, ami mögül mintha elfutottak volna. Követnek. Nem
csodálnám ha lennének olyanok, akik köpnek a vámpíroknak. De
akkor miért jöttek át ide? Hisz ez már nem az ő területük,
akármennyire is szeretnék ezt a helyet. Értelemszerűen sokkal
kedvezőbb ez az idő a vérszívóknak. Kérdőn Aaron felé
fordultam, aki vette a lapot és aprót bólintott. Rendben, akkor
erről még beszélünk.
- Váoh. Soha nem gondoltam volna, hogy
van valami közös bennem, és a Jégkirálynőben. - mondta csillogó
tekintettel őrült rajongóm, és befelé lökdösve Aaront maga is
belépett. A fiú egy „Végre itt” mondatot hallatott, Averynek
pedig egyből lerohadt a mosoly az arcáról. Egy „Azt a rohadt
élet, de kurva hideg van itt!” csata kiáltással akart
visszafutni a negyven fokba. Aarron a derekánál fogva elkapta őt,
és magához húzva akadályozta meg a lány menekülését, amibe
rendesen bele is pirult. Ahogy a nagymamám mondta mindig amikor
hallott káromkodni, míg még élt:
„Úgy van drágám. Ez igazán egy
nőhöz illő mondat volt!” Úgy éreztem ez igazán ideillő
mondat lenne, de ki vagyok én hogy megzavarjam a bimbózó
szerelmüket?
Annak köszönhetően, hogy a telefonom
velem ellentétben egyáltalán nem szereti a hideget, inkább
beraktam a ruháim közé. Amik a kocsiban maradtak, nehogy lassítsák
a tempónkat a bőröndök. Aaron azt mondta, hogy majd valaki úgy
is érte jön, nem kell miatta aggódnunk. Hirtelen egy éles
sikoltást hallottam magam mögül, Aaronék irányából. Megálltam,
de nem fordultam hátra. Avery biztosan megint meglátott valami
szerinte ijesztőt, mint minden öt percben. Később mindig
kiderült, hogy egy fa, vagy éppenséggel egy bokor volt a „bűnös”.
Most azonban más volt, hisz egy eddig idegen hang szólalt meg.
- Aaron, biztosan megint elbasztál
valamit, mint mindig! - mondta egy fenyegető női hang. Továbbra
sem fordultam, meg. Ha támadásra készülne pislogásnyi időt sem
fogok hagyni neki.- Ez a csaj egyáltalán nem úgy néz ki, mint
ahogy leírták nekünk!
- Ez egyáltalán nem igaz, te szoktad
rám kenni a balhét! - feleselt Aaron, mire felkaptam a fejem.
Rendben, nem hiszem, hogy ellenség lenne ha így beszélnek
egymással.
- Miről beszéltek? Pontosabban hogy
is kéne kinéznem? - kérdezte hisztérikusan Avery. Szerintem már
ő is unta ezt a sok titkolózást, ahogy én is. Szeretném már
tudni, mi is folyik itt.
- Neked kuss van! - intette le gorombán
az idegen. Mire kezeim ökölbe szorultak és éreztem, ahogy
megkeményedik a tenyerem, amint kezdett befagyni. Ez akkor szokott
lenni mielőtt támadnék, vagy ha felmérgesítenek. Még én is
inkább csendben maradok, pedig lelkiismeret-furdalás nélkül
tudnék megsérteni másokat. - Ne szólj a nagyok dolgába, kislány!
- elhangzott egy csattanást, ami egyértelműen egy pofon volt.
- Akane! - emelte meg a hangját Aaron
– Avery, jól vagy? - szólította, mire pár szipogást hallatott.
Lassan megfordultam, és fölmértem a
kialakuló helyzetet. Avery a bevörösödött arcát fogta és
halkan sírt, Aaron vigasztalóan átkarolta, és éppen szóra
nyitotta a száját. De a fekete hajú idegen lány beelőzte.
- Most mi van?! Nincs rá szükségünk,
akár meg is ölhetjük. - mondta kegyetlenül, és felnevetett.
Nálam pedig betelt a pohár. Jobban mondva befagyott. Éreztem,
ahogy végig áramlik az ereimben a kellemes hideg. A nagyszájú
idegen háttal állt nekem, egyik kezét csípőre téve a másikkal
pedig mutogatott. A külsejét nem nézve indultam el felé a lehető
leghalkabban. A havat elsöpörtem a talpam körül, így segítve a
hangtalan lépkedésemet. Amikor már csak két méterre volt tőlem
megálltam. Avery félve felnézett, biztosan megérezte, hogy
közelebb jöttem. Kitágult szemekkel, és remegő ajkakkal nézett
rám, mire Aaron is érdeklődve felém pillantott majd a szeme
rajtam is maradt. Eléggé ijesztő lehettem. A hajam lebegett, a
szemeimben pedig apró vonalak kezdtek kirajzolódni, ami egy betört
üveg hatását keltette. A két kezemen a könyökömig felfutottak
a fagyott jégvirágok, a lábaimon pedig a térdemig. A lánynak
megfordulni sem volt ideje, amikor felfedezte a hirtelen háta mögé
kerülő figyelmet. Villám gyorsan megmarkoltam a hajánál fogva,
és földhöz vágtam. Fájdalmas nyikkanás hagyta el az ajkait, és
meglepetten nézett rám, amikor fölé álltam. A hasára lépve
tartottam a földön, és akármennyire próbált kiszabadulni,
lehetetlen volt.
- Tudod, néha neked sem kellene
feleslegesen jártatni a szádat. - mondtam színtelen hangon, majd
hangosan nyelt egyet. - Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem örülnék
annak ha Avery egy kicsit csendben maradna.
- Ak-kor még sz-ívességet s tet-tem
neked. - préselte ki magából a szavakat.
A páros felé néztem, azon belül is
Averyre, aki ijedten összerezzent. A szemei még mindig könnyesek
voltak, az arcán pedig hatalmas piros folt éktelenkedett. Ez még
nekem is fájt volna, az biztos. A térdemre támaszkodtam, még
jobban belemélyesztve a talpam a gyomrába. Veszélyesen néztem le
a lányra, aki összeszorított szemekkel viselte a fájdalmat.
- De hé, tudod mi a különbség
kettőnk között? - vallottam lehajtott fejjel,
- Hé, Jenna most már elég lesz! -
mondta remegő hangon Avery, és oda akart futni hozzám, hogy
leszedjen róla. Aaron szerencsére lefogta. Tudta, hogy ilyenkor nem
biztonságos a közelemben. Senkinek. Még saját magamnak sem
biztonságos, de hát ez van.
Lassan megrázta a fejét, mire
közelebb hajoltam hozzá, és úgy közöltem vele a tényt.
- Te megsebeztél vele másokat... -
suttogtam vészjóslóan. Azonban a várt félelem helyett
felnevetett. Furcsállva néztem rá, majd tekintetemet hátra
fordítottam Aaron felé, aki unottan nézett az alattam levőre. Mi
van?
- Jenna Forks. pont olyan vagy, mint
amilyennek elképzeltelek. Köszönöm, nem okoztál csalódást. -
valami itt nem stimmel. Ilyenkor meg kéne rémülnie, az életéért
könyörögnie, amit egyébként is meghagytam volna. Lehet, hogy
megbolondult?
- Ki vagy, és honnan tudod a nevemet?
- kérdeztem rögtön, az esetleges elmeállapotát figyelmen kívül
hagyva.
- Elmondom, amint elengedsz. -
ajánlotta mosolyogva.
Pislogás nélkül meredtem rá, majd
le vettem a talpam róla. Miután feltápászkodott, és leporolta
magát, alaposan szemügyre vettem.
Nálam alacsonyabb, rövid fekete haj,
fehéren vakító szemek. A stílusa eléggé egyedi. Fekete ujjatlan
felső, a két vállánál különböző színű masnikkal. Középen
egy halvány lila szem, ami előtt egy fekete madár száll, alatta
még három apróbb szemgolyó foglal helyet. Fekete csőfarmert, és
különböző színű fűzős cipőt viselt, kiegészítőként pedig
egy színes csíkos kéz melegítőt.
Még színpatikus is lehetne, ha az
előbb nem támadott volna rá Averyre. De ki tudja lehet, hogy csak
tesztelni akart.
- Ki vagy te, és nekünk miért kell
itt lenünk? - tértem rögtön a lényegre. Ha már volt oka valakit
megtámadni, akkor biztosan nem véletlen főleg, hogy a jelek
szerint Aaront is ismeri.
- Látom nem szarozol, egyből a
lényegre térsz. - lépett közelebb hozzám és a kezét nyújtotta.
Erősen megszorítva ráztam meg jelezve, hogy nem lett a szívem
csücske. Egy pillanatra fájdalom suhant át az arcán.
Visszaszorított, de meg sem éreztem. Elégedett mosollyal néztem,
ahogy próbálkozott, majd egy idő után feladta. - Gyertek,
elkísérlek titeket egy helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélni. Itt
bármikor leellenőrizhetnek minket.
Idegesen kaptam a fejem Aaron felé.
Leellenőriznek? Egyáltalán kik, és miért?!
- Ha követjük őt, akkor mindent
megtudtok. - mondta sóhajtva. Szerintem lelkileg most készül fel
igazán, hogy mit jelent két dühös tizenkilenc éves lány. De ha
valami olyat fognak mesélni, ami egyáltalán nem tetszik akkor
beverek egyet annak, aki ezt az egészet kitalálta. Lenne jobb
dolgom is, mint a havas tájban bóklászni három agyamenttel.
Már erősen sötétedett, amikor egy
takaros kis faházhoz értünk. Bent teljes sötétség honolt. A
házat majdnem teljesen belepte a hó. Bejutva megtudtuk, hogy ez
Akane háza. Belépve arra számítottam, hogy régies bútorok,
könyvek tömkelege fogad majd. Kellemeset csalódtam. Régi bútorok
helyett modern barna műbőr kanapé, könyvek helyett rengeteg
lemez, és videó játék sorakozott a polcon.
- Akkor dalolj madárka. - szólalt meg
Avery ahogy lehuppant a puha kanapéra. Akane a szemben lévő
fotelbe ült, mi Aaronnal a hátunkat a falnak vetve figyeltünk.
- De bátor lettél hirtelen –
motyogta szájhuzogatva Akane, majd hátradőlve magyarázni kezdett.
-
Tömören annyi, hogy szükségünk van
az erőtökre ahhoz, hogy megnyerjük a háborút.
- Mi jó származna nekünk abból, ha
a átpártolnánk hozzátok, a tengukhoz? - kérdeztem én, mert
ahogy láttam Avery a gondolataiba mélyedt.
- Ha nyerünk, nem kell visszatérnetek
oda. Soha. - hajolt előre és össze kulcsolt kezeire fektette az
állát. Fel váltva nézett hol rám, hol Averyre. Tudta, hogy
minél előbb el akarunk onnan menni, ahogy mindenki más is. Ugyan
ki akarna élni egy olyan helyen, ahol a Nagy Főnök utasítására
végzik ki az ártatlan embereket, vagy éppen törlik az emlékeiket?
Senki. - A lakásotokat természetesen mi elintézzük és ha netán
mégis visszamennétek, csak nyugodtan. Ti jártok rosszul.
Mérlegelve a hallottakat nem tűnik
olyan rossznak. De, mi lesz akkor ha veszítünk?
- És ha.....ha veszítünk? - kérdezte
bátortalanul Avery, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat.
- Akkor itt kell maradnotok, mint
állandó katonák. - Szólt mellőlem Aaron. - Jobb ha beleegyeztek.
Ha most vissza mennétek, haza árulás vádjával azonnali
kivégzésben lenne részetek. - tájékoztatott, és be kellett
látnom, hogy igaza van. Nem egyszer hallottam hasonló esetről.
- Rendben, részemről mehet. - emelte
fel magabiztosan a fejét Avery, amin meglepődtem. Nem gondoltam
volna, hogy ilyen határozott is tud lenni. Egyszerre kapták felém
a tekintetüket, és feszült kíváncsisággal várták a válaszom.
- Ha nincs más választásom –
márpedig nincs - akkor benne vagyok.
- Akkor holnap korán kelünk, hogy
időben oda érjünk. - mondta Akane, és örömittasan tapsolt.
- Oda? De mégis hova, Oda? - kérdeztük
egyszerre Averyvel.
- A királyhoz. - haha, na de jó.
Gyalogolhatunk tovább.
Aztán szép lassan, helyesbítve
rohadt gyorsan eljött a másnap reggel. Elég szűkösen aludtunk,
mert hiába a nagy ház több szobával, ha kevés az ágy. Így
aztán Averyvel kellett nyomorognunk egy ágyon. Pontosabban én
nyomorogtam, ő meg terpeszkedett. Próbáltam lelökni, vagy arrébb
tuszkolni, de egyszerűen mintha odaragasztották volna. Ennek
következtében karikákkal a szemem alatt, és gyűrött arccal
ébredtem. Mellesleg mindenki megjegyezte a házban lévők közül,
hogy milyen „remekül” festek. Kedves....... Aztán őrült
rajongómnak támadt egy „zseniális” ötlete.
- Jenna! Ki sminkellek! - kiáltotta,
majd az Akanétól kölcsönkért sminkes paletákkal, és egyébb
kínzóeszköznek kinéző tárgyakkal tért vissza a szobánkba.
- Mit csinálsz?! - meredtem rá
pislogás nélkül. Na még mit nem! - Nem bízom benned.
- Pedig de, és olyan széppé
varázsollak, mint amilyen én vagyok. - mondta bűszke mosollyal,
majd elinúlt felém.
- Ha olyan szép leszek mint te, akkor
inkább kihagyom. - erre a kijelentésemre elkomorult, majd leengedte
a kezeit. Talán túl durva voltam?
- Kérlek Jenna. Máshogy nem tudom
megköszönni neked azt, hogy kiálltál mellettem tegnap. - törölt
le egy apró könnycseppet nekem pedig furcsa érzésem lett.
Szó nélkül húztam magam alá egy
széket, és ültem le elé. Meglepődve nézett rám, majd egy
fejrázás kíséretében hozzá is kezdett.
Meglepődtem a végeredményen, hisz a
sminkem szolid lett, de jól is állt. Megköszöntem, és lementünk
a többiekhez, akik már türelmetlenül álltak a nappaliba.
- Tessék, ezt vegyétek fel! - dobott
felém, és Avery felé egy hosszú kapucnis köpenyt Aaron, majd ő
is felhúzta a sajátját. Gondolom azért kell, hogy ne lepleződjünk
le. Mert nem fog feltűnni senkinek négy köpenyes emberke a vakító
hóban.
Minden
fehér, amerre a szem ellát. Térdig érő hóban gázolunk, ki
tudja mióta. Rajtam hosszú, fekete csuklya van, ami elég vékony
mégis melegen tart. Na
nem mintha érezném, de a többiek ezt mondják.
Én középen megyek jobb oldalamon
Avery, baloldalamon pedig Aaron caplat előre. Az arcukat nem látom,
mert a fejükön van a kapucni. Mögöttem Akane lépked fedezve a
kis társaságunkat. Fel támad a szél, nekem pedig lefújja a
kapucnit fejemről, és kiszabadul hosszú vattacukor színű
loboncom. Most veszem csak észre, hogy előttünk egy hatalmas
kastély terül el, és nagy valószínűséggel oda megyünk. Az
ablakból valaki figyel minket. Fekete haja van, és felemás szemei.
A jobb oldali vörös, míg a bal oldali tengerkék. Hatalmas fekete
szárnyai vannak ami arról árulkodik, hogy egy tengu. A palotát,
meg az öltözékét nézve Ő itt a Király. Gyűlölettel néztem a
szemeibe. Nem tudod miért érzem ezt de egyszerre taszít mint a
kosz, bár tudom ez nem a legjobb hasonlat, és vonz mint a mágnes.
Ez
pedig idegesít.
Az egész épületet körbelengi az a bizonyos titokzatosság, amit
valahol már éreztem. Ismerős a helyzet, nemrégiben ugyancsak
megálmodtam ezt a jelenetet. Most
azonban élőben. Gondoltam, majd a kapucnit visszahúztam a fejemre.
Körbe
tízméteres falak vették körül az
épületet,
amin egy felvonó segítségével jutottunk át.
Közben odaértünk a hatalmas faajtók elé, amik lassan nyikorogva
nyíltak ki.......Most
azonban meg is tudom, hogy mi fog történni ez után. Bizalmatlanul
mértem
végig még egyszer a
rideg épületet, de a bátor kis csapatom haladt tovább, így én
sem maradhattam le. Amikor beléptünk egy idős inas már várt
minket, majd alázatosan meghajolt.
-
Erre tessék, a Vezetőnk már vár rátok. - szólt kimérten, majd
elvezetett minket ahhoz a bizonyos királyhoz. Aaron és Akane
magabiztosan lépkedtek folyosóról-folyosóra, és már kezdtem azt
hinni, hogy inkább ők kísérnek minket, a kopaszodó bácsi
helyett. Egyszerű faajtó, a címeren kívül semmi dísz nincs
rajta. Ám mielőtt a komornyik bekopogott volna, Akane megállította
a műveletben, és hozzánk fordult.
-
Avery, Jenna. Ne vegyétek le a kapucnitokat addig, amíg nem szólok.
-
Miért? - tudakolta Avery, és én is kíváncsi lettem.
-
Azt beszélik, hogy uralkodónak van egy fétise a titokzatosság
felé. - magyarázta Aaron, az inas pedig aprókat bólintott hozzá.
-
Vagyis? - kérdeztem ezúttal én, beelőzve Averyt.
-
Szereti, ha valaki nem fedi fel magát azonnal. - mielőtt
rákérdezhettem volna arra, hogy „És akkor ennek mi értelme is
van?”, Akane mintha csak tudta volna válaszolt. - Így nagyobb
szimpátiával
kezdesz
nála. Kacsintott válaszához, majd folytatta. - Olyan, mint amikor
tepersz a tanárnál a jobb jegyért. Csak a Királynak nem szabad
tudni erről.
-
Igazad van, mert így aztán nem hallja! - mondtam, majd második
átgondolás nélkül, a kopogást hanyagolva nyitottam szélesre, és
invitáltam be magamat az ajtón. Magabiztosan megálltam a szoba
közepén, de az illetőt nem láttam a szemembe lógó kapucnimtól.
Mielőtt bárki is megkérdezné, hogy miért csináltam ezt,
számtalan kifogást fel tudnék sorolni, de nem teszem. Minél előbb
túl akartam már lenni ezen, és folytatni tovább az életem.
-
Hé, mit művelsz?! - kérdezte halkan, és dühösen Aaron. Amikor
rá néztem egészen „ Most mind meg fogunk halni!” fejet vágott.
Akane a fejét fogva jött közelebb, Avery pedig elismerően nézett
rám, majd mosolyogva ért mellém.
-
Bejöttem. - válaszoltam kimérten a tömör választ. Egyszer csak
ismerős nevetést hallottam magunk elől. Hol hallottam én már ezt
a hangot?
-
Ti lennétek azok a bizonyos „megmentők”? - kérdezte gúnyos
hangon, én pedig akaratlanul kihúztam magam. Azért ilyen kedvesnek
nem kell lenni. - Vegyétek le a csuklyátokat. - adta ki a
parancsot. Óvatosan oldalra sandítottam Avery felé, aki ugyancsak
tanácstalanul nézett rám. Valami itt nem stimmel. Ha olyan lenne,
aki a titokzatosság megszállottja, akkor miért kérné ezt tőlünk?
Vagy csak már én vagyok ilyen paranoiás? Igen, biztosan te vagy az
Jenna.
Óvatosan
lehúztam majd megpillantottam a Királyt, akitől elállt a
lélegzetem. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el, de kellemeset
csalódtam. Igaz, láttam már az ablakból, de közelről nézve
egészen más. Sőt, egészen ismerős is.
Aztán
bevillant. Az a bizonyos idegen nem olyan régről a szobámban. Ő
volt az! Ugyan az a kék szem – amit akkor nem tudtam, hogy a másik
vörös – na meg az a titokzatosság. Igaz is, meg kell kérdeznem
valamit, ha már itt vagyok.
-
Mit kerestél a szobámban? - kérdeztem durván, ő pedig felvonta
az egyik szemöldökét, majd halvány mosolyra húzta az ajkait.
-
Ó szóval felismertél? Hálás vagyok, legalább nem kell külön
emlékeztetnem téged.
-
Nincs mit, azonban nem szeretnék ilyesfajta szívességet tenni a
jövőben. - szúrtam oda. Nem mintha nem élveztem akkor azt az
érzést, de számomra eléggé ijesztő volt. Egy ismeretlen érzés.
Hm...- Szóval?
-
Fölmértelek. Kíváncsi voltam, milyen is a mi kis hősünk. -
mondta, majd mosolyogva hozzátette. - Nem okoztál csalódást,
Jenna.
Ó
értem...........Szóval csak fölmért.... Ez valahogy csalódottá
tesz. De miért is érdekel ez engem? Pont engem? A Jégkirálynőt?
Nevetséges.
-
Mikor veszi kezdetét a háború? - kérdeztem halkan. A hatalmas
helyiségben még így is visszhangzott.
-
Meglepetés szerűen fogunk támadni, addig is a stratégián fogunk
dolgozni, és a képességeiteket fejleszteni. - könyökölt az
előtte lévő író asztalra, és onnan méregette végig a
csapatunkat. - Legalább egy hónapig várni kell rá, ha minden
rendben megy.
-
Értem. - válaszoltam színtelen hangon, majd komótos léptekkel
indúltam a kijárat felé, de a tengu hangja megállított.
-
Egy szobában lesztek Averyvel és Akanével a 215-ösben. -
tájékoztatott, és végre kiszabadultam abból a helyiségből.
Hangosan becsapva magam mögött az ajtót lépkedtem céltalanul.
Már mentem egy ideje, amikor valaki erélyesen kiáltotta a nevem.
Hátrafordulva Akanét pillantottam meg, ahogy sietősen közeledik.
Pont vele nem akartam találkozni. Sőt igazából senkihez nincs
most hangulatom.
-
Mit akarsz? - kérdeztem mogorván amikor elém ért.
-
Történt valami? - kérdezte komolyan, közben pedig elindúltunk.
-
Hol van Avery, és Aaron? - tereltem a szót, semmi kedvem lelkizni,
pláne nem vele.
-
Ne terelj! Komolyan kérdeztem.
-
Majd pont veled fogom megbeszélni, nem!? - emeltem meg a hangom, és
oldalasan rá néztem.
-
Figyelj, volt egy kis nézeteltérésünk.... - ha te azt kicsinek
hívod, hát legyen. - De most komoly dologról van szó, és nem
biztonságos a háború alatt szét robbantani a csapatmunkát. - Áh,
értem....Szóval nem is azért kérdezte, hogy minden oké-e mert
annyira érdekelte. Mit is vártam? Hisz ez nem a barátságról
szól, akármennyire is szeretnéd. De miért is akarnám azt, hogy a
barátságról szóljon? Akanénak igaza van. Itt vagyunk a háború
előtt, és én min problémázok?! Felesleges dolgokon, amik egész
életemben hidegen hagytak. Ezt én sem gondoltam komolyan, ugye?!
Viszont teljesen felesleges lenne itt elmondani minden bajom, hisz
attól még nem szűnnek meg.
-
Nincs semmi. Igazad van, felejtsük el egy időre a
nézeteltéréseinket. Utána úgy sem találkozunk soha többé. -
De miért is legyek őszinte? Itt minden csupa látszat, én pedig
nem fogok csak ezért megváltozni.
-
Ennek örülök. - felelte gunyorosan, majd hozzá tette. - Nem is
vártam mást tőled, Jégkirálynő. Amúgy meg a kérdésedre a
válasz. A gerlepár éppen terepszemlét tart.
Bólintottam
, és lekanyarodtam egy folyosón. Akane értetlenkedve nézett egy
ideig, majd legyintve tovább ment. Legalább Averynek jól alakulnak
a dolgai. Fogalmam sincs merre megyek, de nem is nagyon érdekel.
Egyedül akarok lenni és gondolkodni. Megálltam az egyik hatalmas
ablaknál, majd a homlokomat a hűvös üvegnek támasztottam.
Kellemes hidegség árasztott el, azonban a kinti hőmérséklettel
halk suttogások is szűrődtek be. Hegyeztem a fülem, és próbáltam
kivenni a szavakat.
-
Sikeresen beépült, igaz? - kérdezte halkan egy magas női hang.
-
Úgy tűnik. Mikor kezdődik a megszállás? - válaszolta kimérten
egy recés férfi hang.
-
Hamarosan.
Résznyire
kinyitottam szemeimet, és a hangok alapján próbáltam
beazonosítani a tartózkodásuk helyét. Nem lehetnek messze. Tíz
méterre talán de lehet hogy közelebb. Hirtelen fölcsaptam az
ablakot , amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam majd egy vastag
faágban megkapaszkodtam . Ahogy reméltem, az aplak vissza is
csapódott, majd bezárult. Megláttam őket, ahogy idegesen az
ablakot pásztázzák, és próbálnak rájönni arra, hogy most
nem-e képzelődtek. Hangtalanul ugráltam egyik fáról a másikra,
egy percre sem szem elöl tévesztve őket. Folyamatosan
beszélgettek, de ez engem annyira nem érdekelt. Mindketten
felszolgáló ruhában voltak, egy-egy köpennyel a hátukon. Tudtam
én, hogy lesznek beépített emberek is. A fölöttük lévő
hatalmas fenyőnek az utolsó előtti ágán álltam, tökéletes
takarásban.
-
Szükséges lesz megölni Eliotot, a tenguk királyát. - Mondta még
mindig halkan a nő óvatosan körbepillantva. Aha, szóval így
hívják. Rá gondolva megint furcsa érzés kerített hatalmába,
amitől dühös lettem. Leguggolva gonosz mosolyra húztam ajkaim,
ahogy újabb szórakozásomra gondoltam. Miért is ne ijesszek rá
ezekre? Megérdemlik.
Tenyeremet
ráhelyeztem a fa törzsére, mire az egészet jég borította.
Mielőtt azonban felnéztek volna szélsebesen átugrottam a fejük
felett egy másik ágra. Furcsállva méregették a megfagyott fát,
én pedig újra akcióba lendültem. A tenyeremből kinőtt jégtőrt
a férfi felé dobtam, akit a ruhájánál fogva föl is szögeltem.
Sápadtan nézett a nőre, aki ledermedve állt egy helyben. A még
mindig rajtam lévő kapucnit a fejemre húztam, majd leugrottam
eléjük. Ahogy lassan feléjük lépkedtem a férfi eszeveszett
rángatózásba kezdett, így próbálta kiszabadítani magát.
Segítségért kiáltott a nő felé, aki gyáva módon futásnak
eredt. Tetetett nevetéssel néztem a jelenetet, majd egy pillanat
alatt a foglyom előtt termettem. Az arcomat nem mutatva álltam
előtte egészen közel hajolva. Remegett a félelemtől, hatalmasat
nyelve próbálkozott tovább a szabadulással. Természetesen
sikertelenül.
-
Mit akarsz tőlem!? - üvöltötte remegő hangon.
-
Ne üvölts, beszakad a dobhártyám. - feleltem halál nyugodt
hangon, majd jégfegyverem felemelve folytattam. - Mit akartok itt,
vámpírok?
-
Amit mindenki, a földet. - felelte egyszerűen, azonban a félelem
szikrája ott csillogott a szemében. - A királyunk küldött
kémkedni mint három szegény koldust, akiknek szükségük van a
pénzre. A feladatunk a beszivárgás volt és a stratégia
elsajátítása. Emellett a helyet is fel kellett derítenünk. -
hadarta gyorsan, minden mozdulásomat követve.
-
Milyen szánalmas. - mondtam unottan, mire hátrahőkölt. Ellépve
tőle hátat fordítottam neki, majd tettem pár lépést előre. -
meg sem próbálod védeni a hazádat, és annak becsületét.
Legalább egy kis tartás lenne benned! - perdültem meg hirtelen, és
a tőrömet pontosan a feje mellé dobtam. Ijedségében reagálni
sem tudott, egy másodperc múlva pedig sárga színű folyadék
gyülekezett alatta át színezve ezzel a havat. Fúj. Akkor nekem
itt nincs más dolgom. Szép kényelmesen indultam vissza ugyan azon
az útvonalon, ahol jöttem.
E/3
Eliot,
a tanguk hatalmas vezére, egy hatalmas sziklának támaszkodva
figyelte az eseményeket. Mosolyogva nyugtázta, hogy a jóslat
igazat írt. Ahogy az Avery nevezetű leányzót látta nem, azt nem
nagyon érdekelte a háború. Kettejük közül akármelyik lehetett
volna az igazi megmentő, és úgy látszik, hogy ez Jennára hárult.
A felemás szeműt, igazán érdekelni kezdte a fagyos szívű
vattacukor hajú lányka. Magában már akkor eltervezte, hogy
meghódítja amikor elsőnek belógott a szobájába. De érezte,
hogy ez nem csak holmifellángolás. Más szavakkal hívhatnánk a
szerelem hírnökének is ezt a frissítő légkört a szíve körül.
Biztosra vette, hogy nem közömbös a másik fél számára sem,
ennek hála még boldogabb lett. Jelenleg az áruló sem
foglalkoztatta annyira, azért is hagyta „szabadon” annak
ellenére, hogy kiszemeltje nem is olyan régen felszögezte. Mialatt
visszaért az épületbe többször végig pörgette magában a
jelenetet, és még mindig lenyűgözte Jenna ereje.
Jenna
A besúgót biztosan seperc alatt
megtalálják, így felesleges szólnom bárkinek is. 215. Ez lenne a
szobánk száma, igaz? A gondolataimba mélyedve léptem be a
helységbe. Beérve reagálni sem maradt időm, Avery rögtön a
nyakamba ugrott. Azért nem vagyunk ennyire közeli barátok. El
akartam magamtól lökni, de nem tudtam, annyira görcsösen
kapaszkodott a vállaimba. Rossz érzés fogott el amikor meg
éreztem, hogy remeg.
- Avery, minden rendben? - válaszul
csak megrázta a fejét, majd még lejjebb hajtotta, hogy még egy
pillanatra se láthassam az arcát. - Hé szólalj már meg! -
kiabáltam és a vállainál erősen megragadva toltam el magamtól.
Ahogy sejtettem, valami hatalmas nagy baj van. A szemei üvegesek
voltak, eltűnt belőlük a jól megszokott csillogás. Igaz, még
nem egész két napja ismerem, de eléggé megkedveltem. Nem is értem
mit depiztem én eddig. Miért fölöslegesek a barátok? Tényleg
nem vagyok normális. Ezért gondolatban már százszor felpofoztam
magam, és majdnem valóságban is. - Avery. Mi történt? -
kérdeztem komolyan, és próbáltam a szemébe nézni. - Aaron
csinált valamit?
Újabb fejrázás, de ezúttal
felnézett rám.
- Anyám bajban van. - jelentette ki
halkan. - Meg kell őt mentenem. - csuklott el a hangja. A válla
rázkódott a sírástól, nyugtatóan végig simítottam a hátán.
Amikor valamennyire lenyugodott, faggatni kezdtem.
- Mi történt pontosan? - felemelte a
mobilját, majd elindította az egyik hangüzenetet. A készülékből
recsegő hangok szűrődtek ki, majd egy rekedtes hang szólalt meg.
- Drága Avery. Ha jól tudom te vagy
az, igaz?...... - összeráncolt szemöldökkel hallgattam, és
sehonnan sem volt ismerős a hang. - Mokrumból hívlak....Tudod,
ahonnan az áruló kis barátaiddal leléptél, hogy a tenguknak
segíts a háborúban. - itt elhallgatott és egy pillanat múlva
hátra kiáltott valami egészen más nyelven. Még soha nem
hallottam, létezik ilyen egyáltalán? Utána már ismét az
anyanyelvünkön szólalt meg. - De ez nem volt szép, ez bosszút
követel. Tudod ki van itt mellettem? - kérdezte sunyi hangsúllyal,
majd újabb motoszkálás után, amit női hangok kísértek
megszólalt. - Úgy van, ő itt az anyukád igaz? Nem köszönsz
neki, Hilary? - újabb csönd majd őrűlten megszólalt. - Mi lenne
, ha játszanánk egy kicsit, hm? El engedjük őt, ha te a kis
vattacukor barátnőddel együtt idevonszoljátok a pofátokat!
- Avery, ne! Ne hallgass erre az
emberre! - hallatszott Avery anyukájának kétségbeesett kiáltása.
Futólag Averyre pillantottam, aki remegett a dühtől, és
elképesztően nagy elhatározást láttam a szemeiben.
- Óh, hát nem aranyos ahogy védeni
próbál? Hahahha! Ne felejtsd el, ma éjfélig adok időt. Ne késs
különben soha nem látod többet a drága anyucikádat.
- Avery, kislányom ne gyere!!! -
megszakadt a vonal.
Ez nem vicc! Ez az újabb háború
konkrét előjeleit jelentette.
- Jenna. - kezdte sírós hangon Avery.
- Ha nem sietünk.....Anyát......
- Nem! Ez nem fog megtörténni! -
szakítottam félbe. - Most kell erősnek maradnod! Nem adhatod fel!
Hisz megakarod menteni, nem igaz? - kérdeztem kedvesen, ami tőlem
egyáltalán nem megszokott, de nem érdekel. - Képesek vagyunk rá
Avery.
- Hé, minket ki ne hagyj! - hallottam
meg Aaron hangját a hátam mögül. Hátra néztem, és meglepődve
láttam, hogy Akane, és Eliot is mellette állt.
- Tudom, hallgatózni nem jó
tulajdonság, de jelen esetben muszáj volt. - Magyarázta mosolyogva
Eliot, engem pedig ismét furcsa érzés járt át. Mintha valami
csiklandozná a gyomromat, vagy ahhoz hasonló.
- Mi mind meg foglyuk menteni az
anyukádat! - jelentettük ki egyszerre határozottan. Avery
meghatódva nézett ránk, majd sírásban tört ki.
- Ne sírj, Avery. Szárítsd fel a
könnyeidet, rendben? - bólintott, én pedig folytattam a
nyugtatónak szánt monológom. - Nincs időnk erre, hisz éjfélig
van időnk, nemde? - Halványan rámosolyogtam, ami egyáltalán nem
megszokott tőlem.
- Wow, Jenna...........Te most tényleg
elmosolyodtál?
- Persze. Akárhogy is próbálom tagadni,
mióta találkoztam veletek úgy érzem változásra van szükségem
– automatikusan Eliot felé sandítottam, aki halvány pírral az
arcán nézett rám. Amint észrevette, hogy nézem az arcát
eltakarva fordult el.
- Viszont erre most nincs időnk –
hangos tapssal rázta fel a „bandánkat” a tengu király, mi
pedig ismét visszatértünk a lényegre. Avery anyját meg kell
menteni, és csak éjfélig van időnk, ami valljuk be, elég kevés.
- Kell egy stratégia, nem engedhetünk csak kettőtöket menni,
viszont ha mind megyünk biztosan nem kegyelmeznek.
- Nekem.......lenne egy tervem –
lépett elő Akane, aki természetéhez képest eddig egész csendben
volt.
Visszatérve Mokrumba, 23:58
E/3
Közel a hatalmas, és fényűző
kastélyhoz, aminek vezetőjét még soha nem látta senki egy
teljesen elkülönített út végén egy nagyobb raktárépület
fekszik. Bent apró fény pislákol minden feltűnéstől mentesen. A
poros úton két alak sebesen közelít ehhez az épülethez. Az
egyik, talán a bátrabb...... ki tudja, határozottan bekopogott.
Pár másodperc elteltével az ajtó lassan nyikorogva nyílt ki, az
érkezők azonban indulatosan belökték a mögötte állóval
egyetemben. A kívülről üresnek tűnő ház belül annál
tömöttebb volt. Bosszúvágyó vámpír csapatok kapták fejüket a
kijárati ajtó felé. Gonosz vigyorral az arcukon fogadták a
kifáradt érkezőket. Még az előző utazástól kifáradtan
vissza kellett térniük oda, ahova senki nem akar.
- Hol van az anyám?! - kiáltotta
vöröslő fejjel az egyik, kapucniját szinte szét égette
haragjában. Fortyogott benne a düh, a tűz mardosta belülről. Az
ő képessége ez volt. Irányítani a tüzet, a forróságot.
Tökéletesen kiegészítette csapattársa, ki neki tökéletes
ellentéte.
Az előttük álló tömeg szétnyílni
látszott, a végén pedig egy elégedett férfi ült egy vasszéken,
oldalán egy ájult nő feküdt. Az Avery névre hallgató lány
előre lódúlt, ám a mögötte álló lefogta. A fülébe súgott
valamit, amitől megnyugodni látszott.
- Nem gondoltam volna, hogy időben
ideértek. - kezdte lealacsonyítóan a foglyul ejtő.
- Ne nézz le minket, vérszívó. -
sziszegte Jenna, és elengedte Averyt. - Add vissza az anyját. Most.
- Óh, szóval te is megmutatkoztál
végre Jenna. - döntötte oldalra fejét, így kivillantva agyarait.
- Igen, mint látod, itt vagyunk
betartva az alku ránk eső részét. - folytatta Avery kíhúzott
háttal – most te jössz!
- Hm, valóban. Gyertek közelebb –
intette magához a lányokat. Mikor oda értek az ájult nőt a
hajánál fogva felhúzta földről.
- Avery.........Hát eljöttél? -
nyöszörögte – Pedig mondtam, hogy ne tedd..... Soha nem
hallgattál rám.
- Anya... - vállai remegtek a
visszatartott érzelmektől. De nem mutathatta ki könnyeit...Az
ellenségei előtt legalábbis. - Azonnal ereszd el!
Az ismeretlen beleszippantott a
levegőbe, és óvatosan körbepillantott. A lányokban rossz érzés
keletkezett, valamit biztos észre vett.
- Mondjátok csak.............. - a
vámpír komótosan felállt, épp mielőtt Akane egy kardott döfött
volna a hátába. - ti komolyan ennyire hülyének néztek?!
Jenna
- Őszintén? - kérdeztem merészen a
vámpír kilátszódó vörös szemébe nézve – Reménykedtünk
abban, hogy nem vagy normális.
- Hogy mersz így beszélni velem?!
Tudod te egyáltalán ki vagyok?! - ordtította az arcunkba, szinte
éreztem ahogy lebeg a hajam. Mögé lesve Akanét éppen elkapták,
és egy vas ketrecbe zárták.
- Igen, tudom, hogy ki vagy. - a
válaszomat hallva enyhén hátrahőkölt. Avery kihasználva a
pillanatot az anyjához szaladt. - Solon Tepes (Szólon) a vámpírok
halott uralkodójának vérszomjas kis öcsikéje.
- Mi-miről beszélsz? - nevetett
kínosan, mintha minden rendben lenne. Nem tud átverni, tudom, hogy
hazudni fog. - Az uralkodó igenis él.
Közelebb léptem hozzá annyira, hogy
csak ő hallja. Senkinek nem lenne most az jó, hogyha az emberei
elkezdenének lázongani.
- Az információim szerint a király
legalább kétszáz éve halott. Ne is próbáld tagadni, mindent
tudok. Te, aki túl problémásnak találtad az uralkodói pozíciót,
inkább a halott testvéredre bíztad, ám a döntéseket te hoztad
meg. - tartottam egy kis szünetet, a reakcióját figyelve. Barna
haja szemébe lógott, fiatalos arca teljesen eltorzul a dühtől. A
telefonban biztosan nem ő beszélt, hanem egy alárendeltje talán.
Még mielőtt azonban folytatni tudtam volna ellökött magától.
Hirtelen ért egy pillanatra meginogtam, de szerencsére
visszanyertem az egyensúlyom.
- Nem tudsz te semmit! - a hangja
remegett, biztos vagyok benne, hogy nem volt benne a számításaiban
ez a kis meglepetés. Akane felé pillantottam, ahol Eliot is
megjelent és éppen a lakatot próbálta feltörni. A hüvelykujját
felmutatva jelezte, hogy hamarosan megvan. Averyt és az anyját
Aaron próbálta kijuttatni kevés sikerrel. A vámpírok körbe
állták őket, és nem tudtak kiszabadulni.
- Nem is a magán életedre vagyok
kíváncsi. - feleltem unottan, és tényleg úgy éreztem, ha ez itt
elkezdi ecsetelni a gyerekkorát, és hogy milyen kapcsolata volt a
testvérével elfogok aludni.
- Milyen kis szemtelen lettél
hirtelen. Ennyire nyeregben érzed magad? - a gúnyos mosolya, ami
megjelent az arcán semmi jót nem ígért. Egy szempillantás alatt
ért elém, és húzta le a csuklyámat. - Tényleg olyan vagy mint
ahogy azt pletykálják. Tudod szívesen látnálak a hadseregemben,
és egyéb helyeken – húzogatta kétértelműen a szemöldökét.
Kifejezéstelen arccal bámultam rá, és próbáltam megfejteni a
hirtelen hangulat változását. A háttérben hangokat hallottam, a
kis csapatom felől így oda pillantva mértem fel a helyzetet.
Meglepődve láttam, hogy a dühöngő Eliotot Akane és Aaron
fogják két oldalról. A szemei mintha világítottak volna,
ellenségesen nézte. Feleszmélve abból, hogy mennyire jól néz ki
így kapcsoltam, hogy válaszolni kéne.
- Bocs, de nem fogok csatlakozni a
hadseregedhez, mellesleg nem vagy az esetem, és hogy ki ne felejtsem
nekem Eliot tetszik. - jelentettem ki mire kikerekedett szemekkel
nézett rám. Végig gondolva, hogy mit mondtam. Én, tényleg
kimondtam?! Ezt nem hiszem el.
- Óh, mik ki nem derülnek.
Sajnálatodra engem ezek egyáltalán nem érdekelnek. Ha nem
csatlakozol hozzánk, akkor hazaárulás vádjával........Halj meg!
- égető fájdalom hasított a hátamba, a lábaim elgyengülve
rogytak össze. A látásom itt-ott elhomályosult, és ennek az
elégedetten vigyorgó vámpír hülye fejét kellett bámulnom. Most
tényleg meg fogok halni? Úgy, hogy szinte semmit sem értem el?
Ezekre gondolva éreztem ahogy szemeimből valami lefolyik. Könnyek.
Kiáltozásokat hallottam, majd valaki félre lökte Solont. Egy
barna hajzuhatag, majd egy fekete. Az agyam kezd tompulni, de nem
adhatom még fel! Most nem.....
Szia Emina!!! Én vagyok Tori ;) Imádtam ezt a részt a különleges fejezetből...de mond te szivatsz?! Itt abbahagyni...te azt akarod,hogy legyen egy őrült olvasód?! Remélem ma éjszaka velem fogsz álmodni a fejezet miatt!! Egy mérges + izgatott Torival ;) Véleményem annyi viszont csak,hogy imádtam...kedvencek Avery,Aaron...szerintem ők össze fognak jönni majd...tévedek?? Jennát és Eliotott is kedvelem csak nem ők a kedvencek ;) A fekete hajú csaj pedig ő nagyon megfogott...őt is bírom...miért vagyok én ennyire a sztorid megszálotja?! Egyszerűen nem igazán tudok még mit írni mert csak fekszem az ágyban magam ellé bámulva és meghökkenve (jó értelemben :D ) Köszönöm neked ezt és a történetet is!!! Előtted még bagy jövő áll érzem ;)
VálaszTörlésPuszi!!!
Tori
Jaj de cuki vagy ^^ Imádom a kommenteket olvasni, és annak is nagyon örülök, hogy ilyen szinten tetszenek őrült irományaim :3 Mellesleg inkább én köszönöm azt, hogy olvasod, a kommenteket, és nem utolsósorban a díjat is ><
TörlésBy:Emina ^w^
Na há' végre már itt a rész. Most komolyan anyira fájt a vége idézem: nekem Eliot tetszik
VálaszTörlésMost komolyan ahhhh...(agyfaszt kaptam)
Ahogy mondani szoktam,:
TörlésKell ilyen is ;)
Szia! Imádtam!! Már nem tudom mióta vártam. A következő mikorra várható?
VálaszTörlésSzia :D
TörlésÖrülök, hogy tetszett :3
A következő rész?..........Hát úgy őszintén fogalmam sincs ^^" Most a 12.fejezeten dolgozok, szóval előbb onnan érkeznek a dolgok, hogy ne maradjon le az se.
By:Emina ^w^
Értem. Azt szeretném még kérdezni, hogy a képeket azokat honnan szedted?
TörlésHát csak beírtam google-ba ^^
TörlésÁltalában így keresek rá:
pl. black-hair-and-blue-eyes-anime-boy
Vagy egy animébel egy szereplőt kiragadok, és max átszínezem a haját, vagy a szemét :D
Remélem segítettem ;)
tényleg lessz majd valamikor egyszer part 3 is?
VálaszTörlésTermészetesen lesz :D csak egy bökkenő van. Maga a fő cselekmény megvan, de akkor nagyon rövid lenne, az átmenetek, még homályosak, de a vége is már megvan :D
Törlés