Boldog Karácsonyt minden olvasómnak :D Köszönöm, hogy ilyen türelemmel várjátok a részeket, így most pár részletet is megosztok veletek a 18.fejezetből ;)

"CSAK EGYEDÜL AKAROK LENNI, OLYAN NEHÉZ EZT MEGÉRTENI?!

Tompán visszhangzott a hangom a suli tágas folyosóján. Ne. Megint. Mindig ez történik, ha nem kontrollálom magam. Lendületesen fordultam immár teljes testtel az idegen felé. Megbántam. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy idegen, aki leszólított. Én meg leüvöltöttem. Egészen magányos érzés bontakozott ki bennem. Nem szeretem. Olyat teszek és mondok amiket nem is igazán gondolok komolyan. Ezt nagyon nem szeretem. Szégyenpír terjedt szét az arcomon, tekintetem lejjebb evickélt a padlóra.

- Sajnálom. - hangom alig volt több egy hangosabb suttogásnál. Ekkor döbbentem rá saját magamra. Mégis...Mit művelek? Bocsánatot kérni egy idegentől? Ez egyáltalán nem vall rám. Az előttem álló mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt."

"Hezitált. Ott állt előttem, ki mondta a szavakat, láttam ahogy mozog a szája, a mondanivalójának jelentését az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni. Eltűnt. Emina. Emina eltűnt. Igazából nem is emlékszem már, hogy ki mondta ezt nekem. Chizuru, talán?

„Ki volt az a kibaszott bátor, aki elrabolta?”

Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Az eszembe se jutott, hogy magától ment volna el. Lehetetlennek tartottam, de most jobban átgondolva nem lett volna akkora hülyeség. Végtére is mi oka lett volna maradni? Semmi nem köti ide. Csodálkozom, hogy még nem próbálkozott a szökéssel. A helyében én már fejvesztve rohantam volna el, mikor megtudtam, hogy kényszer házasságban kell majd élnem."

 

"- Nem tudom. - felelte, nekem pedig erősen gondolkodnom kellett, hogy mire is válaszolta ezt. - Nem tudom megmondani, hogy miért maradtam. DE talán ha több időt hagysz az átgondolására, talán rájövök. - a mondat végén elmosolyodott, amitől a szívem forrón dobbant. Ismét éreztem azt a sürgető érzést, ami mindig előjön ha a közelemben van."

 

Boldog Szülinapot :D Kezdés 2014.11.12

2014.11.12
Pontosan 2 évvel ezelőtt raktam fel az Egy átlagosnak hitt élet első fejezetét. Hű, nem is tudom mit mondjak. Nagyon kevés fejezet került fel, borzasztó lassan haladok vele Pedig az ötlet megvan, a cselekmények is. Összecsapott munkát nem akarok kiadni, viszont ha így haladok nagyon sokára leszek kész. Szóval csináltam magamnak egy ütemtervet, hogy egy héten mikor írom ezt a történetet, és reménykedem benne, hogy így gyorsabban fogok haladni *^*

Hát, ez alatt a két év alatt nagyon sok minden történt. Mikor először felraktam az első részt, nem is gondoltam bele rendesen, hogy mostantól bárkinek elérhető lesz. Belinkelem alulra azt a blogot, ahova elsőnek felraktam a sztorit Azzal, hogy elkezdtem blogolni felfedeztem magamban a lehetőségeket. Fogalmam sincs, hogy milyen lennék, ha nem írnék történeteket. (Mert több is van készülőben, csak azok még a gépen). Lehet, hogy ugyan olyan lennék, mint most, de ki tudja?

Megszeretném köszönni mindenkinek azt, hogy olvassa a blogom, hogy feliratkoztak, és hogy valamiért érdekesnek találtátok a történetemet. Egyik nap vissza olvastam az Egy átlagosnak hitt életet, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi volt az, amiért az embereknek ez tetszett? Nem írtam különösebben jól, és az elején még alig történt valami. Érdekelne ezzel kapcsolatban a véleményetek. Mindenesetre nagyon a szívemhez nőtt ez a történet, és már most szomorú vagyok, ha arra gondolok, egy nap elérek az utolsó részig. Mert már csak 13.fejezet és a végéhez érünk. Lesz második évada, mert a vége -szokásomhoz híven - függő vég lesz
Utolsó sorban pedig köszönöm a(z) 5803 oldalmegjelenítést *^*

A szülinapos ;)

Zene, aminek hála megszületett a történet :D

By:Emina ^w^

17. fejezet Senki sem tudta, hogy ez tényleg CSAK te voltál (part 2)

                                                                    

"Kezdesz kitűnni a sorból,

És lassan látóteredbe ér.

Hát játszd végig, én éber vagyok

Ez a jelenet rólam szól."

Toushiro

Az idei év első fellépése előtti három nappal végeztem a lassan két hete tartó munkámmal. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hajtottam a fejem a tele írt lapok tömkelegére. A fáradtság lassan telepedett szemhéjaimra. Az életkedvem egyenlő volt a nullával, mégis a boldogság érzése tekergőzött fel a gyomromtól, egészen a mellkasomig. Szabad vagyok, végre! Minden kötelezettségtől mentes. A suliban a maradék három napban gyakorolni fogunk, mindenki a saját előadását, és a munkámmal is végeztem. Mindemellett ismét láthatom Őt. Igaz, hogy egyáltalán nem látogatott meg az elmúlt napokban, de majd behajtom rajta. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon tápászkodtam föl, de abban a pillanatban vissza is tottyantam a székembe. Hihetetlen módon elzsibbadtak a lábaim, és éreztem ahogy pár másodperc alatt száll ki belőlem minden energiám. Nem is csodálom, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor keltem föl ebből a redvás fotelből azalatt a két hét alatt. Beletörődötten dőltem hátra a székembe, és úgy nyújtottam ki a a hosszú lábaimat. Elmondhatatlanul szar érzés volt. Bizsergett, zsibbadt és mintha ezer hangya mászkált volna a bőröm alatt. Miután párszor megmozgattam még a két végtagomat, ismét a fölállással próbálkoztam. Az író asztalon támaszkodva sikeresen föltornáztam magam, és igaz hogy úgy éreztem, mintha kocsonyából lennének a lábaim, de legalább nem dőltem el. A jobb kezemmel továbbra is az asztal lapján támaszkodtam, de sokkal inkább azért, hogy emlékeztessem magam az itt történtekre. Soha többet nem akarom látni azt az ürességet a szemében, ahogy rám nézett. A mindig csillogó lila szemeivel. A szívem összeszorult, mikor felidéztem magam előtt az arcát. Az alsó ajkamba harapva fojtottam el egy ingerült morgást. A szemöldökömet ráncolva emeltem a kezem oda ahol most a szívem sebesen vert. Megőrjít. Fogalmam sincs mit tennék, ha hirtelen eltűnne. Rászorítottam a mellkasom bal oldalára, amibe belenyilallt a fájdalom, az előző gondolatomnak hála. A szívemnek, ennek itt. Dobognia sem kéne. Érzéketlennek kellene lennie, a bőrömnek pedig jéghidegnek. Az is volt, nem is olyan régen. Akkor változott meg, mikor megjelent. Mikor szembe rohant velem a lépcsőn. Mondanám, hogy azonnal megismertem, de ez nem így van. Észrevettem, hogy egy vörös hajzuhatag megállás nélkül rohan. De nem érdekelt. Mint ahogy akkoriban semmi sem. Azt gondoltam, csak nem olyan balga, hogy PONT nekem jön. Hogy egyáltalán nekem mer jönni. De pedig az volt. Őt nem érdekelte, hogy ki vagyok. Meglepett. Kapásból leordította a fejem, és visszabeszélt. Ismerős volt valahonnan, de egyszerűen nem ugrott be, hogy ki ő. Aztán elmondta a nevét, és megrohamoztak az emlékek. Minden gyerekkori emlékem róla. Akkor szólalt meg bennem először az a ritmikus dobogás, amiről egészen addig azt sem tudtam, hogy milyen érzés. Az embereknek természetes, hogy dobog a szívük. Nekünk nem az. Minden unalmas volt az életemben, és egyszínű. Egy ideig kerestem a hiányzó darabot. Mert valami igenis hiányzott. De nem tudtam, hogy mi. Olyan voltam, mint Emina. Nekem ő hiányzott, neki pedig a nővére. Ikoya volt az elveszett darabja. Miért nem én?! Én voltam az, aki megvédte, aki mindig vele volt! Akinek megígérte, hogy...Várjunk csak. Miről beszélek? Mit is ígért meg nekem? Egyáltalán megígért nekem bármit is? A hajamba túrtam idegességemben, és az ajtó felé vettem az irányt, közben folyamatosan kattogott az agyam. Miért nem emlékszem? Egyáltalán hogy jutott most ez eszembe? Miért nem emlékszem, a kurva életbe! Hangosan csaptam be magam után a gyakorló terem ajtaját. Mert igen, itt még az is van. Hangszigetelt, zárható ajtóval, - amit azonnal ki is használtam és elfordítottam a zárat – egy hatalmas tükörrel, ami faltól falig ér, pár súlyemelővel, és futó géppel. Na meg az elmaradhatatlan másfél méter magas hangszórókkal, amik a szoba mind a négy sarkába helyet kaptak, és amikhez egy laptop volt kötve az ajtó melletti asztalon. Amíg a laptop bekapcsolt, a tükörhöz sétáltam, és alaposan szemügyre vettem magam. A fekete hajam pár centit nőtt, a szemeim pedig érthetetlen módon csillogtak. Elégedett voltam magammal, a pólómat ledobva vettem magam szemügyre még jobban. Igen, kétség sem fér hozzá. Egyszerűen túl jól nézek ki. Elmosolyodtam saját egoista megállapításomon, de ez csak az igazság. A laptophoz sétáltam előkeresve egy számot, amit begyakorolhatok és előadhatok. De fogalmam sincs mihez lenne kedvem. Tanácstalanul álltam meg előtte, és néztem körbe a termen. A'sszem inkább a bemelegítéssel kezdek...

Chizuru

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi lehet a legrosszabb érzés, amit az ember soha nem akar átélni. Először a viszonzatlan szerelem jutott eszembe. De aztán elvetettem. Ha jól csinálod, megváltoztathatod, meg persze ha van elég bátorságod hozzá. Aztán ha a szerelmed elhagy, vagy megcsal. Igen, az is elég fájdalmas, és őrült érzés. Egész eddig ez mellett szavaztam, és erősen érveltem mellette. Ha a szerelmeseknek kényszerből kell elválniuk, az még rosszabb. Aztán megváltozott a véleményem. Vagyis nem teljesen, hanem csak egy kicsit. Aggódni valakiért. Tudatlanul kelni, és feküdni, hogy nem tudod él-e még. Igen azt hiszem ez nyert. Mikor folyamatosan kutatsz a tömeget lesve, reménnyel túlfűtve, hogy talán MA megtalálod. Aztán másnap is. Nem tudhatod, hogy az a bizonyos ma, mikor jön el. Ahogy elnézem a diák sereget, és Ikoya arcán uralkodó fölényes kifejezést ez sem az a ma.

Emina

Katt-katt-katt-katt

A fejemben lévő óra kattogása ordított a néma csendben. A hely, ahova pár napja kerültem kopár. A falak üresek, és nincs sehol egy óra. Untam a némaságot, ezért elképzeltem magamban egyet. A két őr az ajtóm előtt állt, kívül. A jobb sarokban, az ajtó melletti asztalon a telefonom hevert, kibelezve. Tetris, miért nem ilyenkor hívsz? Egyszer már sikerült fölhívnod, még a felvételi előtti éjjelen. Akkor is szét volt szedve. Ugyan már. Miért is hívna? Voltaképpen alig ismerjük egymást. Nem tudja, hogy hol vagyok. Mélyet sóhajtottam, és hátradőltem a széken. A mozdulat hatására a csuklómba nyílalt a fájdalom, a kötelek mentén. Hátra döntöttem a fejem, lehunyva szemeim. Nem akartam lenézni a kezeimre. Biztosan véresre dörzsölte már az a nyamvadt kötél. Lassan emeltem meg szemhéjamat. Szaggatottan vettem a levegőt, közben a képzelt kattogás megállíthatatlanul szelte át üres gondolataimat. Nem tudom, hogy mióta vagyok itt. Az itt létem alatt többször jeleztem Toushironak, de úgy látszik a vérem kiürült a szervezetéből. Egyetlen egyszer éreztem egy halvány gyenge viszonzást. De ahogy jött, úgy el is tűnt. Ezt vehetem búcsúzásnak is. Ikoya ahogy leadja a jelzést, engem megölnek.

Meg szökni, leverni mindenkit aki az utamban áll, kitörni azon az ajtón, és elfutni? Természetesen megpróbáltam, többször is. Elképzeltem ahogy mindenkit legyőzök. Csak hát az elképzelés és a valóság rohadtul nem fér meg egymás mellett. Így vissza kerültem ide, szorosabban és fájdalmasabban a székhez rögzítve.

Lazítottam a test tartásomon, hogy valamennyire enyhítsem a friss sebek fájdalmát. De a barna, vastag kötél keményen feszült neki a csontomnak, és annyit rángattam már, hogy egészen kiszálasodott. Meredten néztem magam elé, az ajtóra, a megkötözött végtagjaimra. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Hogy végül a saját nővérem fog a halálba taszítani. Hűha, milyen költői lettem hirtelen. Ha tényleg lennék olyan szerencsétlen és meghalnék...vajon ki lenne az, akinek a legjobban hiányoznék? Van időm gondolkodni, ki tudja még mennyi? Ki kell használnom. Tehát. Chizuru és Leon. Biztosan őrjöngnének, talán még meg is támadnák Iko-t. Ha egy szürreálisan normális életem lenne, biztosan őket akarnám a szüleimnek. Apropó szülők. Mi lehet most velük? Az a két ember, akik örökbe fogadtak. Soha nem értettem őket. Állítólag minden áron egy gyerekre vágytak, azért is vettek magukhoz. Aztán most mi van? Nem érdeklem őket, nem hívnak, jóformán azt sem tudják, hogy hol vagyok. Egyáltalán nem ismernek. Ez,....nyomasztó. Miért vittek haza, ha utána már nem kellettem nekik?! Egyáltalán miért kellett az árvaházba mennem?!

- Túl sok kérdésem van. - suttogtam félhangosan, annyira előre hajolva, amennyire a kötelek engedték. A vállaimon mintha mázsás súlyok húztak volna egyre lejjebb, és lejjebb. - De hol vannak azok a kibaszott válaszok?! - kérdeztem hangosan, de a hangom megbicsaklott. Meleg, átlátszó folyadék csöppent a padlóra. Az elsőt megállíthatatlanul követte a többi. Reményvesztett könnyekkel némán zokogtam. Nem sokáig szomorkodhattam, a szívem összeszorult egy könnyed dallamot magával hozva. Fel kaptam a fejem, olyannyira gyorsan, hogy a nyakam is megroppant. Néma csend. Hiába hallgatóztam, nem hallottam meg az előbbi dallamot. Hátra dőltem a szék támlájára. Meredten figyeltem ahogy egy keskeny vércsík a kötelek alól szántja végig csuklóm fehér látványát. Ahogy a vérem megindult, a dallam ismét felcsendült. Biztos voltam benne, hogy ezt csak én hallom. A fülem bizsergett a dal folytatásáért, a szívem heves dobogásba kezdett, ahogy agyam fölismerte a dallamot.

„Egy újabb emlék lenne?”

Kérdeztem magamtól, választ nem várva. Ahogy folyamatosan játszódik le bennem a dal a szövegét tátogom. A hangszálaim végre mozgósítják magukat, és erőtlen éneklésbe kezdek. A maró könnyek minden egyes sornál kicsordulnak, de makacsul küzdök ellenük.

Tükröm

Árulj el nekem valamit.

Áruld el, ki a legmagányosabb mind közül?

Tükröm

Árulj el nekem valamit.

Áruld el, ki a legmagányosabb mind közül?

A szöveget énekelve meghallok egy vékony és halk hangot, ami velem együtt szól. Óvatosan körbe nézek, de nem látok senkit. Egyáltalán nem rémülök meg, annak ellenére, hogy tudom ez a hang nem Ikoyához tartozik. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy nem velem egyidős, hanem egy kislány.

Félek,

Mi lakozik bennem?

Mond el, lehet-e egy szívet kővé változtatni?

Tükröm, Tükröm,

Mi van mögötted?

Ments meg attól, amiket látok!

(https://www.youtube.com/watch?v=5wG6qZWDCbU )

Hiába küzdök, a fáradtság elemi erővel lesz úrrá rajtam. Ez nem a vég, érzem. Ez valami egészen más.

Csak egy pislogásnyi idő kellett ahhoz, hogy máshol találjam magam. A feltámadt szél üdítően hatott a több napos poshadt levegő után. Kihasználva a szabadságom hatalmasat lélegzek az éltető oxigénből. A nap ragyogóan süt, mosolyom kiszélesedik ahogy az arcom melengeti. Kellemes virág illat terjeng a levegőben.

„Tavasz van”

Állapítom meg magamban. Az alattam elterülő puha fű lágyan cirógatja a bőrömet, és legszívesebben fel nevetnék. A nyomasztó érzés, ami az utóbbi napokban költözött a mellkasomba eltűnt, mintha csak elfújták volna. Megnyugodva feküdtem a zöldellő fűben, vörös hajam körülöttem lávafolyamként terült el. Próbáltam kiélvezni a békét, még akkor is ha azt az emlékeimben lelem meg. A gyerekkoromban voltam, és ezt a sejtésem az is alátámasztotta, hogy mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet egy álmos kis Toushiroval találtam szembe magam.

Istenem, milyen cuki. Már bánom, hogy erre eddig nem emlékeztem.

- Shiro-kun. - a szavaimat nem én irányítottam. Mintha csak egy előre megírt szöveget mondtam volna, nem tudtam rajta változtatni. A hangom vékonyabb volt a megszokottnál. Sokkal szelídebb, és ártatlanabb, mint a mostani, Hihetetlen hogy egyszer voltam ilyen is.

- Megint megtette, ugye? - kérdezte elkomorodva tőlem, zöld szemeiből eltűnt az álmosság. Kis arca – valószínűleg - a dühtől kipirult, ahogy a karomra nézett. Nem kellett oda néznem, hogy lássam. Egy hatalmas lila folt éktelenkedett ott. Fogalmam sincs kiről beszéltünk. - Miért hagyod neki? - kérdezte bosszúsan, ami elég viccesre sikeredett. Legalábbis nekem vicces volt látni, hogy a kegyetlen Toushiro, a vámpír herceg akitől mindenki tart, milyen aranyos volt. Rövid lábaival mellém lépett, és leülve mellém jobban szemügyre vette a karom.

- Mégiscsak a testvérem. - a testvérem...? Ikoyáról van szó? Hát, ezek után nem lepett meg, hogy gyerek korában is utált. - Az én hibám.

Toushiro kérdőn felkapta kis buksiját, hollófekete haja a szemébe hullott.

- Hogy ilyen helyzetben van. - folytattam. - Hogy nem ő az örökös. - A lelkem is belesajgott a mondandómba. A kis kori énem nagyon a szívén viselhette a történteket. Pedig tényleg nem az én hibám volt. De magamat ismerve biztosan nem hallgattam senkire.

- Emina. - Szokatlan volt még a nevem az ő szájából, mikor ilyen kisfiús még a hangja. Gyerekes hangja ellenére a felnőttek komolyságával beszél. Nem hiába ő lett az örökös. - Nem a te hibád. - Tette a vállamra apró kezét, és egyenesen a szemeimbe nézett. Még a 17 éves énem is elhitte egy pillanatra. Aztán jött a mondandója érdekesebb része. - Ígérj meg nekem valamit, jó?

Bólintottam válaszul, majd folytatta.

- Majd ha nagyok leszünk.... - úgy éreztem magam, mint mikor a kedvenc sorozatom utolsó részét nézem. Mikor biztos vagy benne, hogy csattanó lesz a vége, és lesz egy következő évada.

De már nem tudod meg mi volt a vége, mert valami közbe jön. Mint például; megszakad az internet kapcsolat, elalszol, esetleg anyukád hív, hogy segíts neki valamiben. Ilyenkor arra gondolsz, hogy nem lehetett volna egy picivel később? Úgy is mindjárt vége.

Nekem egy hangos csattanás jött közbe. A hang keresztül szelte a békémet, a meleget, a szabadságom. Mintha egy édes álomból rángattak volna fel, lassan nyitottam ki a szemeim. Halkan érzékeltem csak, hogy a háttérből bosszús kiáltások, elégedetlen mormogások szűrődnek be hozzám. Összemosódott előttem a kép, jelen pillanatban azt sem tudtam hol vagyok. Mérges voltam, mert nem tudtam meg az ígéretet, amit akkor tettem. Ha csak egy kicsivel később hallom azt a csattanást, ami.... Mi is volt az? Lassan emelem fel a fejem, az ajtó irányába. Hatalmas por lengi körbe az apró helyiséget. Az ajtó tőből kiszakadt, amit valaki nagy erővel szedett le onnan. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra. Még csak homályos pacákat láttam, és a kintről jövő fény is megvakított. Szorosan összezártam szemeimet, és vártam pár pillanatot. Az agyamban lévő fogaskerekek azonnali munkába kezdtek, és én sem tudtam biztosra, hogy nem csak hallucinálok-e. Valóban Ő állt ott? Megmenekültem? Határozott lépések közeledtek felém. Óvatosan nyíltak fel szemhéjaim, és most már kristály tisztán láttam az ismerős alakot. Magabiztos mosollyal az arcán lépkedett felém, amitől a szívem eszeveszett dobogásba kezdett. Hollófekete haja a szemébe lógott, vérszomjas aura lengte körbe, ahogy a lekötözött testrészeimre tévedt tekintete. A szemei, amik zöld gyémántként ragyognak, most a bíbor színeibe hajlik. Előttem megállva leguggol. Felidézem magamban az emlékképet, amiben ugyan így közeledett felém. Ellágyult tekintettel nézte az arcom, amin egy forró könnycsepp folyt végig. A kezein lévő bőr kesztyűt a fogai közé szorítva húzta le magáról, úgy nyúlt az átlátszó csepp felé, hogy letörölje onnan. A megkönnyebbülés hullámzott végig az egész lényemen.

- Sajnálom. - Szólalt meg halkan, miközben tenyerébe fogta az arcom. Jó volt hallani a kellemesen mély hangját. A fülem bizsergett a folytatásért. - Hamarabb meg kellett volna találnom téged.

- Igen, sokkal hamarabb. - suttogtam, és nem voltam benne biztos, hogy ő is meghallotta. - Sokkal, de sokkal hamarabb.

Mindketten tudtuk, hogy nem a mostani helyzetre gondoltam. Ha már az életben is hamarabb talál meg. Vajon hogy alakult volna az életem? És az övé? A barátainké? A testvéreimé? A szüleimé?

- Csak még egyszer lássam meg. Tuti nem fogja elfelejteni azt, amit tőlem kap. - mérgelődött, miközben a kezeimet oldozta el. Egy pillanatra megállt, a kezébe vette a csuklómat és a sebet méregette. A testtartása is megváltozott, egészen olyan volt, mint egy vadállat Nem tudtam eldönteni, hogy most a szomjúságát próbálja elnyomni, vagy a dühét.

Toushiron támaszkodva léptem át annak a szoba küszöbét, amiben az elmúlt pár napban raboskodtam. Mintha újjászülettem volna, mint a madár akit kiengednek a ketrecéből. Erősen tartott a derekamnál fogva, amire szükségem is volt. Utáltam bevallani, de segítség nélkül nem tudnék megállni a lábaimon. Legnagyobb meglepetésemre Chizuru és Leon a szemközti falnál támaszkodtak egymás mellett. Körülöttük a földön emberek hevertek. Nem akartam megtudni, hogy csak elájultak-e, vagy meg is haltak. Chizuru mikor meglátott, meg könnyebülten felsóhajtott. Megeresztettem egy halvány mosolyt feléjük, mire mind a ketten óvatosan megöleltek.

- Ma lesz a fellépés. - Nyögtem halkan, mikor végre elengedtek. Három hitetlenkedő szempár nézett vissza rám.

- Ugye nem tervezel ilyen állapotban szerepelni? - kérdezte idegesen Toushiro. Könyörgően néztem fel rá. Közelebb bújtam hozzá, és szorosabban kapaszkodtam meg a kezemmel a nyakában. Egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Ezt ő is észrevette, és szorosabban tartott a derekamnál fogva.

- Szerintem sem túl jó ötlet. - mondta szájhuzogatva Chizuru. - Még csak most találtunk meg.

Szemlesütve bámultam a padlót, mikor az eddig csöndben lévő Leon megszólalt.

- Szerintem jó ötlet. - reménykedve emeltem rá a tekintetem. Kék szemei kedvesen néztek rám, és halvány mosoly játszott ajkain. Éreztem ahogy Toushiro megfeszül mellettem. Ideges volt.

- Ha ezt csak azért mondod, hogy különbözzön a véleményünk, akkor hagyd abba. Emina így is alig tud lábra állni, és még csak nem is készült fel rendesen. Kész kínzás lenne neki, ha a színpadon kellene szerepelnie. - Az állkapcsa megfeszült, ahogy a mondandója végére ért, a szemeiből sugárzott a határozottság. Még én is elbizonytalanodtam egy pillanatra, de aztán ismét fellebegett előttem a cél. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy meggyőzzem a saját igazamról. Hópihe beelőzött.

- Ugyan, ennél nagyobb veszélyben nem lesz. - legyintett, majd tekintetét ismét rám szegezte. - Amúgy is meg kell mutatnod neki, hogy ennyitől nem dőlsz ki, igaz?

A szemeim kitágultak, és széles mosoly terült szét az arcomon. Végre valaki, aki megért.

- Ahogy mondod, Hópihe. - Kacsintottam rá, mire a szemeit forgatta. Óvatosan fordultam teljes testtel Toushiro felé, aki villámló szemekkel viszonozta az enyémet. - Nekem kell legyőznöm őt, mert mégis csak az én testvérem.

- Akkor menj, nem kell hozzá az engedélyem. - sértődötten fordította el a tekintetét, mire felvontam a szemöldököm.

- Attól még a te véleményed is számít. - nyomatékosítottam meg a szavaimat, mire meglepetten nézett le rám. Mitől van ennyire meglepve?

- Értem. - gondolkozott el egy pillanatra. Látszott rajta, hogy alaposan átgondolja a hallottakat, és mérlegelni kezdi a valószínűségét annak, hogy kidőlök a színpadon. - Jó, de ha bármi történne veled, ki sem foglak engedni a szobámból.

Elvörösödtem a kétértelműség hallatán, ő az ajkait kaján vigyorra húzta. Összerezzentem a hirtelen hangra, mikor Chizuru összecsapta a tenyerét.

- Jól van, fiúk-lányok aranyosak vagytok, de ha Ena oda akar érni a fellépésére – meg mi is – akkor ideje nekiállni készülődni, és a sebeit sem ártana ellátni.

Igen, már alig várom. Biztos vagyok benne, hogy Ikoya végre belátja, engem nem tud olyan könnyen legyőzni. Nem is. Nem tud MINKET legyőzni. Mert nekik köszönhetem az életemet.

16. fejezet Senki sem tudta, hogy ez tényleg CSAK te voltál (part 1)

Sziasztok ^^

Jé, mi ez? Csak nem egy fejezet? Két hónap után? igen, sajnálatos módon a tervem, miszerint nyáron befejezem a sztorit meghiúsult. Mivel a 15.fejezet nagyon régen volt, ezért egy kis emlékeztető, hogy mi is történt az előző részben.
 By:Emina ^w^
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az előző rész tartalmából:  

„A tegnapi csók csak véletlen volt.”Nem a véletlen az, amikor valakik összeütköznek.„A szerződésen kívül semmi nem köt minket össze.”Vérre van szükségem.

- Szóval így találkozunk újra, Sekai?

- Soha nem szabadulok meg tőled?!

  - Az idei év első fellépésének a témája szabadon választott, a kiválasztott emberek csapatba állhatnak, és egyénileg is lenyűgözhetik a többieket

 - Hello szépségem. Mit tervezel holnapra?

-Semmi különöset. Mint mindig most is egy szelet sütivel, és egy jónak tűnő animével fogom tölteni a szülinapomat.

A telefonom folyamatosan villogott, ahogy megállás nélkül nyomtam a „fotózás” gombot, bárgyú vigyorral a képemen.

- Emina, te szerelmes vagy belé?

-Azt mondtad, hogy amikor legutoljára itt járt, Ikoyát kereste, nem?

- Igaz is. Akira nem tudja, hogy tudom.

- Szerinted, nekem jó, ha így látlak?

- Akkor ne engem okolj a következményekért.

A szívünk felvette egymás szapora dobogását, és belé mélyesztettem tűhegyes fogaimat.

Nem akarom elengedni."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 "Ezer hazugsággal,
   És egy jó álcával,
   Üss a szeme közé!

   Amikor elsétálsz nincs mit mondanod már."   

Emina

Meleg van. Hogy lehet novemberben ennyire meleg? Lassan nyitottam ki szemeimet. A szokásos vörös falaim helyett vakítóan fehérek köszöntek vissza. Ez nem az én szobám. Futott át az agyamon, ahogy körbekémleltem a helyiséget. Egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Vigyázva ültem föl, óvatosságom ellenére az ágy rugói megnyikordultak. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, a kezeim megremegtek ahogy megtámaszkodtam rajtuk. Mozgolódást hallottam a jobb oldalam felől, és arra kaptam a tekintetem. A hirtelen mozdulatnak hála a nyakamba nyilallt a fájdalom, a nem várt érzéstől összerezzentem. Eltűnődve néztem a békésen szuszogó vámpírt. Hatalmas idióta voltam, mikor felajánlottam neki a vérem. Eredetileg csak szimplán bocsánatot kérni jöttem, ahogy azt hajnalba, sőt már tegnap megígértem magamnak. Aztán meghallottam, amint a cselédek arról beszélnek, hogy mennyire le van gyengülve, és ha ez így folytatódik ismét Ahhoz kell folyamodni. Fogalmam sincs mire gondoltak, de úgy érzem nem kell mindent feltétlen tudnom. De ha nem teszem meg ezt, biztosan sokáig bántam volna. Toushiro sokszor támogatott mikor szükségem volt rá, Akirával ellentétbe. Mégis összevesztem vele, de azt hiszem, ez így volt jó. Nem tudom miért ilyen közvetlen velem, és nem tudom, hogy miért nem ellenkezek jobban. A szívem mélyén nem akartam, hogy békén hagyjon. Igen is élveztem a társaságát, de amíg nem ismerem a szándékait nem akarok meggondolatlan dolgot tenni. Mellesleg nem olyan vagyok, aki egy fellángolás miatt megcsalná a barátját. Mielőtt kimásztam volna az ágyból még visszapillantottam az alvó fiúra. Az arca már nem volt beesett, és a szemei alatt sem voltak már hatalmas karikák. A színe is visszanyerte eredeti fehérségét, a tegnapi hamuszürke ijesztően hatott. Finoman érintettem az ujjaimat a harapás helyére, mikor tekintetem az ajkaira tévedt. Megráztam a fejem, mielőtt felidézném az emlékeket, és enyhén szédelegve botorkáltam le a lépcsőn, ami Shiro szobájának az alsó részébe vezetett. Egy pillanatra megtámaszkodtam a korlátban, de mielőtt akár egy lépést tehettem volna előre bevillant egy kép. Nem is kép, sokkal inkább egy rövid jelenet.

„Egy elsötétített szoba közepén ültem, és valakitől nagyon féltem. Valakitől, akit nem láttam a sötétségben de éreztem, hogy ott van. Egy vörös szempár villant fel, ami egyre közelebb volt hozzám. Beletörődést éreztem, mikor megéreztem az éles fájdalmat a lábamba.”

Kiszáradt a torkom, és nagyokat lélegezve próbáltam összpontosítani. Halk mocorgást hallottam fentről, és valamiért a mellkasom megtelt aggódással. Nem értettem, halk szitkozódások szűrődtek le.

- Emina. - hallottam magam mögül Toushiro megkönnyebbült hangját. Óvatosan felé fordultam, és egy gyenge mosollyal intettem neki. A szeme visszanyerte eredeti zöld csillogását, és fáradtan sóhajtott egyet, ahogy a nyakamon lévő két pontra nézett. Tekintetemmel követtem a mozdulatait, ahogy mellettem elsétálva fél méterrel előttem leguggol. Az előbbi aggodalom, nem az én érzésem volt. Hirtelen bevillant a figyelmeztetése, mielőtt belém harapott volna. Azt mondta, ne őt okoljam a következményekért. - Érezted, igaz?

Válaszul csak bólintottam. Nem éreztem elég erőt magamban, a normális válaszhoz.

- A véred bennem van. - bökött a mellkasára, amit most egy fehér trikó takart el. Hűha, micsoda váratlan fordulat. - Mivel te ajánlottad fel nekem, ezért össze vagyunk kapcsolva...Érzelmileg.

- Na várj egy kicsit. - tartottam elé a mutató ujjam. - Szóval te is érzed azt, amit én? - bólintott, és mellém telepedve nézett rám. Fürkészően néztem végig vonásain, és most tényleg hatalmas idiótának éreztem magam. Ennél jobban nem is árulhattam volna el magam. - Szólhattál volna. - suttogtam magam elé halkan. Nevetségesnek éreztem magam, és az egész helyzetet.

- Figyelmeztettelek. - felelte összeszűkült szemekkel. Igaza van, nem hibáztathatom ezért. Ő szólt, csak én hagytam figyelmen kívül. Hangosan sóhajtva hajtottam a fejem a felhúzott térdeimre.

- Meddig fog tartani? - kérdeztem, és a mellkasomat egy új érzés hálózta körbe, mintha a képzeletbeli szálak ólomból lenének. Szúrós szemmel néztem rá. - Nem kell megszánnod, ez úgy is csak átmeneti. Igaz?

- Jah. Amíg nem keveredik össze az én véremmel. - Állt fel lassan, kinyújtóztatva végtagjait. Lenézve rám halványan elmosolyodott, és felém nyújtotta hosszú karját. Elfogadva húztam magam álló helyzetben, és magamban megjegyeztem, hogy milyen aprónak tűnik a kezem az övében.

- Csak, hogy tudd. - néztem egyenesen a szemeibe, amik most kihívóan csillogtak. Boldog voltam, és ez az arcomon is megmutatkozott, egy széles mosolyként. - Nem bántam meg, hogy segítettem neked. Nem foglak elkerülni sem. - mondtam, és megszorítottam a kezét, amit azóta sem engedtem el. Meghatottságot láttam a szemeiben, de csak egy pillanatra. Féloldalas mosolyra húzta ajkait, és elégedetten nézett a kezünkre.

- Reméltem is, hogy nem hagysz magamra. - lehelte halkan, majd egy pillanattal később már a karjaiban tartott. A szívem örült dobogásba kezdett, mint mindig, mikor a közelemben van. A hátát átölelve közelebb bújtam hozzá, magamba szívva bódító illatát. Piroskának éreztem magam, akit elkapott a farkas. De nem bántam. - Köszönöm, és boldog szülinapot. - állát a fejemre támasztotta, majd nagy levegőt véve elhúzódott egy kicsit. Nem nagyon, csak annyira hogy lássa az arcomat. A fejét szégyenlősen oldalra fordította, mikor a kezembe csúsztatott egy kis dobozt. Hitetlenkedve meredtem a lila szalagos, vörös színű tárgyra. Éreztem, hogy ideges. Óvatosan néztem fel rá, és zavartan nézett a négyszögletű dobozkára. Enyhe pír jelezte érzelmeit, és az, hogy nem nézett a szemembe. Enyhén remegő kezekkel nyúltam a szépen megkötött szalag végéhez, közben végig az járt a fejemben, hogy remélem nem rám költötte a fél vagyonát. Mikor megpillantottam az ismerős tárgyat, kellemesen csalódtam

Ikoya

A cselédek szorgosan forognak a konyhában, mint minden nap. Nagyi körbe jár köztük, hogy ellenőrizze, jól végzik-e a feladatukat. Mint minden nap. Minden ugyanolyan, nem változott semmi attól, mert pont ma 17 éve megszülettem. Aztán Emina. Pontosan hat perccel vagyok idősebb, mint ő. Fehér kötényem zsebében megrezdült a mobilom. Ez szakított ki rövid gondolatmenetemből, aminek köszönhetően még mindig egy helyben söpörtem a fekete csempét. Komótosan nyúltam a hófehér mobilomért, a zárat feloldva csak egy rövid mondat fogadott.

„Minden készen áll.”

Elhomályosodott tekintettel csúsztattam vissza a köpenyem zsebébe. Drága húgocskám még nem is sejti, hogy mi vár rá.

- Ikoya! - hallottam meg az ismerős hangot magam mögül. - De jó, hogy megtaláltalak.

- Mit akarsz? - néztem fagyosan a lihegő lányra. Felegyenesedve nézett a szemembe, és egyáltalán nem látszott meglepettnek a hangnemem miatt. Biztos megszokta már.

- Tessék. - nyújtott át egy tenyér nagyságú hófehér dobozt. Felvont szemöldökkel meredtem az ajándékra. - Boldog szülinapot, Iko.

Megrökönyödve néztem fel rá, és próbáltam el nyomni egy fintort. Lila szemeiben izgatottság csillogott mikor óvatosan nyúltam az ajándék felé, hosszú vörös haja a futástól csapzottan hullott a hátára. Nem éreztem boldognak magam, sőt kifejezetten idegenül hatott, hogy valaki megajándékoz. Nem akartam semmit. Főleg nem tőle. De az ajándékot illik elfogadni. Üres mosollyal az ajkaimon hirtelen ragadtam meg a fehér dobozt, amit egyáltalán nem éreztem hozzám illőnek. Olyan tiszta érzést keltett bennem, és még jobban idegesített mikor Ena kezében angyalinak hatott. Soha nem lehetek olyan ártatlan mint ő. A kezdeti remény, amely felragyogott az arcán olyan gyorsan tűnt el, mint a doboz, ami kitörve az üveget a sáros kertben landolt. Tágra nyílt szemekkel dolgozta fel magában az eseményeket, a kinyújtott kezemet bámulva. Kint tombolt a vihar, az ablak üvegen beáramlott a hideg levegő, hatalmas esőcseppeket kísérve amik halkan estek a csempére. Megunva a folyamatos hallgatást elindultam mellette. Mielőtt kikerültem volna a látómezejéből hirtelen markolta meg a vállam, és lökött vissza maga elé. Meglepődtem az erejét érezve, és kis híján el is estem. Rá akartam kiabálni, hogy még is mit képzel, de tekintetét meglátva a szavak a torkomra forrtak. Lila íriszei tökéletesen érzelemmentesek voltak. Ijesztően hatottak a sok érzelem után, amiket bennük láttam. Megborzongtam a gondolatra, hogy miattam lettek ennyire üresek. Miattam ilyenek. Miattam. Felfogva a szavak jelentését igazán elégedettnek éreztem magam, és ez ki ült az arcomra is.

- Mással akartam kezdeni, de a képedet látva a lényegre térek, hátha nem előttem őrülsz meg. - unottan megforgattam a szemeimet, frappánsabb beszólást vártam tőle. - Miért jó ez neked? Többre tartod magad az alázásomtól?

Mielőtt megszólalhattam volna, a hangomat elzárta egy laza legyintéssel, bosszankodva meredtem a fáradsággal teli szemeibe. Még mindig a tudatán kívül irányítja az embereket. Az arcába akartam ordítani, hogy igen, nekem ez kibaszottúl jó érzés, de a hangszálaim mintha eltűntek volna azzal a laza kézmozdulattal együtt, belém fojtva a szavakat.

- Tudod, mit? Nem érdekel. El fogom érni, hogy az emberek újra megkülönböztessenek minket!

Leo

Ena egy igazán őrült ötlettel állt elő ma reggel. Utólag felköszöntöttem, szigorúan ajándék nélkül. Persze ő a visszakapott motorjával villogott. Nem volt hajlandó elmondani, hogy ki lepte meg vele. Toushiro, természetesen. Éreztem rajta a fekete hajú szagát, és utána úgy voltam vele, hogy nem akarom megtudni a történetét annak, hogy miért van bekötözve a nyaka. Chizuru persze egész addig részletekre éhes szemekkel hallgatta a messiásként funkcionáló Eminát. Hogy kerültem én ide? Futott át az agyamon e rövid kérdés, mikor megérkeztünk a … fodrászhoz. Megrökönyödve néztem a két lányra, akik továbbra is mosolyogva lépkedtek be. Szégyen pírral léptem be szorosan utánuk, életemben nem égtem még ennyire, mint most. Ha egy haverom meglátna! Csodálkozó pillantások kereszttüzében próbáltam nem túl messze kerülni tőlük. Kellett nekem eljönni! Lóghatnák a haverokkal, vagy akár otthon is fetrenghetnék, de még a tanulást is bevállalnám e-helyett. Na jó azért a tanulást nem, de a gyakorlást már igen. Egy hét, és fellépés. Novemberben, pedig a suli bő két hónapja tart, de gondolom az új igazgató miatt csúsztak a programok. Igaz ez után meg sűrűsödnek az ilyen események. Én a mostani szereplést nem vállaltam. Mikor ismét felnéztem, észre sem vettem, hogy a két lány eltűnt. Nemááár. Nyűgösen huppantam le az undorítóan rózsaszín szőrmés fotelre, ami... meglepően kényelmes volt. Mind két oldalamon még 4-5 ilyen fotel volt szorosan egymás mellé pakolva. A bejárati ajtó velem szemben, két cserepes növénnyel az oldalán. Jobb oldalt a recepciós pult, ami mögött egy telefonáló nő ült. Unalmamban felálltam, és jobban szemügyre vettem a falakon lógó képeket, a fodrászatot hirdető plakátokat. Fogalmam sincs mennyi ideje állhattam a falnál egyetlen egy pókot szuggerálva, - amit időközben vettem észre – mikor az L alakú barna ajtós helyiség ajtaja nyílott. Chizuru lépett ki rajta és szép vonásait elcsúfította egy savanyú grimasz. Kérdő pillantásomat látva, enyhén rózsaszínűbb árnyalattal intett a háta mögé, ahonnan Emina büszkén mosolyogva lépett elő. Biztos vagyok benne, hogy a szemeim kistányér nagyságúra kerekedtek, mikor megláttam, hogy feltűnő vörös loboncát egyszínű feketére cserélte. Derékig érő sötét hajzuhatagán a lámpa fénye nem csillant meg, sokkal inkább elnyelte. Hófehér bőrét még jobban kiemelte, nagy lila szemei pedig egészen üveg szerűvé váltak. Nem az érzelmek hiányában, inkább mint a legszebb drágakő, úgy csillogtak. Nem állt neki rosszul, de sokkal ijesztőbbnek hat, főleg hogy stílust is váltott. Nem nagyon, továbbra is a fekete dominál, csak viktoriánus stílusban.

- Mint a halál hír hozója. - néztem rajta végig még egyszer, ő pedig a mondandóm után elegánsan pukedlizett egyet. - Nem fizetsz? - Kérdeztem mikor nyugisan megindult a kijárat felé. Mellette Chizuru engem bámult, és amikor rákaptam a tekintetem a falon lógó posztert elemezgette. A bőröm bizseregni kezdett, de most nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Emina felé tettem egy lépést, aki egy vállrándítás után válaszolt.

- Azt mondták nem kell, mert a Crossvel családból származom.

- Ja, így könnyen megy. - feleltem vicces kedve, és a bambuló Chizurut magam után húzva kiléptünk a hideg levegőre. Amint a járdát érte a talpam elengedtem a fekete hajút, aki az érintésem miatt meglehetősen zavarban volt. Én pedig a reakciójától vettem fel a piros egy halványabb árnyalatát, tehát mondhatjuk, hogy egálban vagyunk.

„ -Akkor sem engedem meg! Soha nem lehettek együtt! SOHA! -Egy üveg pohár hangosan csapódott a fejem melletti falon. Anyám a szemközti kanapén ült, szigorú tekintetében fellángolt a harag, szoros kontya alól kiszabadult pár tincs. Az üvöltözés miatt a feje egészen elvörösödött, az erek a nyakán vastagon dudorodtak ki. Honnan? Mégis honnan tudhatta meg? ”

- Basszus ott egy őz! - What? Össz. reakció Ena felkiáltására, de legalább az emléket maradéktalanul kiűzte a fejemből. Azt hittem megbolondult, vagy csak rájött a szokásos öt perc, mikor fogja magát és agyatlankodik egy sort, de most nem. Az út kellős közepén egy fiatal őz állt, és kicsit sem zavarta, hogy mekkora dugót okozott ezzel.

Emina

Szokatlan. Az első szó ami eszembe jut, mikor belenézek a tükörbe. Még nem sikerült hozzá szoknom az új hajszínemhez, és úgy érzem nem is fogok. Tetszik, hogy egész más kisugárzást kölcsönöz, de talán pont ez az... Hogy annyira más. Valahogy sikerült kiválasztanom azt a színt, amit szeretek magamon, de nem illik hozzám. Furcsa meglátás, igaz? Voltaképpen én sem tudom pontosan miért nem választottam valami mást, mondjuk barnát? De azzal túlságosan elvegyülnék. Na nem mintha ezzel nem. De talán majd megszokom. Mondjuk az biztos, hogy nem fogom megtartani ezt a színt. Igen, és hol jutnak ezek eszembe? Nem, egyáltalán nem otthon. A suli lány mosdójában elemezgetem magam, de az óráknak már vége, én meg ráérek. Vagyis nem érek rá, mert éppenséggel gyakorolnom kellene a közelgő fellépésre. De még azt sem tudom mit énekeljek, nem, hogy gyakoroljak! Mondjuk az a plusz öt perc amíg kikommentálom a ruhámat, nem számít már. Szóval! Ezt az „Akkor is elérem, hogy megkülönböztessenek” dolgot olyannyira komolyan vettem, hogy konkrétan a ruhatáram felét lecseréltem. Hogy is mondjam, sokkal lányosabb ruhákra. Ami nálam kitesz annyit, hogy már szoknyák is találhatók benne. Ma például egy kék és fekete ruhakombinációt vettem fel. Magassarkú fűzős cipővel, a kastélyban pedig mindenhova abban mászkáltam, hogy viszonylag normálisan tudjak benne járni. Ez nagyon idegenül hangzott az én számból.

Gondolom fölösleges megemlítenem, hogy a lábamat föltörte, nekem pedig egy villanásnyi időre átfutott az agyamon, hogy „Megéri ez nekem?”. Aztán jött a válasz „Naná, hogy!”. Az eredmény pedig meg is lett. Ma senki nem jött oda hozzám, hogy lehordjon mindennek, cserébe viszont meglepődött tekintetekkel bombáztak. De ez a fáslival takart nyakam miatt is lehet. Meglazítottam a fehér anyagot, hogy láthassam a nemrég szerzett sebemet. A két vöröslő pont ugyanott díszelgett, mint két nappal ezelőtt. Elég gyorsan gyógyul, és már alig látszik.

„Mivel te ajánlottad fel nekem, ezért össze vagyunk kapcsolva...Érzelmileg.”

Visszhangoztak a fejemben Toushiro szavai. Ahogy megígértem neki, nem kerültem el, és az összekapcsolódásnak hála éreztem mikor fáradt, mikor boldog, mérges...és mikor gondol rám. Olykor kellemes bizsergést érzek a tarkómtól, egész a gerincem vonalán. Mint az első találkozásunkkor.

Összerezzentem, mikor csattanást hallottam, amit visszavertek a fehér, csempézett falak. Teljesen elgondolkodtam, úgy éreztem magam mint akit az ébresztő szakít ki a legédesebb álmából. Óvatosan körbenéztem, és miután tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok bent, lepergett előttem az összes eddig látott tükrös, illetve mosdós horror film. Bizsergett a fülem az újabb hangokra kiéleződve, és lehet gyerekesen hangzik, de enyhén elkezdtem parázni, így amikor megpillantottam a piros telefonomat a padlón, megkönnyebbültem. Aztán jött az újabb hullámvasút, mikor lehajolva észrevettem, hogy hátlappal fölfelé esett. Kibírnám telefon nélkül, hisz a szobámban úgy is ott a laptop, de nem akarok pókháló mintázatú kijelzőt. Mikor a kezemben éreztem a készülék bizsergető rezgésbe kezdett. Biztosan Akira az. Meghívtam a fellépésemre, és majd hívjon, hogy egyeztessünk. Gyorsan fordítottam meg, ahol legnagyobb megdöbbenésemre Ikoya neve villogott. Mégis mióta van meg a száma? Föl kellene egyáltalán vennem? Végül fogadtam a hívást.

- Igen? - halk zokogás, majd suttogva megszólalt.

- Emina...Segíts! - A szívverésem megugrott, és azonnal fölpattantam.

- Ikoya! Mi történt? Hol vagy most?! - szinte futva tettem meg az utat a szekrényemig, ahol csak a táskámat kaptam a vállamra. A szorító érzés sokadik fajtája telepedett a mellkasomra, mint már oly' sokszor.

- Elhurcoltak! Kérlek... - hangosan felzokogott, az aggódás a torkomig felkúszott, a látásom pedig égető könnyek homályosították el. - ...Segíts! Egy épületben vagyok. A..A sulitól nem messze.

A gimi elé érve körbe néztem. A motorom a parkolóban volt, ha nincs messze akkor nem lesz rá szükségem. A túl oldalon egy szürke három emeletes elhanyagolt házhoz éppen egy fekete furgon parkolt le. Egy fekete, hosszú kabátos és kalapos férfi szállt ki, és mikor észrevette, hogy bámulom undorítóan elmosolyodott, amitől a hányinger kerülgetett. A kalapja eltakarta a fél arcát, és úgy döntöttem nem bámulom tovább, mikor eszembe jutott valami. Gondolatban felpofoztam magam, hogy miért csak most esett le.

- Ikoya... - szinte suttogva beszéltem, és közben a táskámban kezdtem matatni, hogy ne legyek túlságosan feltűnő. Közben fél szemmel követtem a férfit, és társát aki időközben jött ki a házból. - Van a közeledben egy ablak?

- Mi?..Hát. Oh!Igen, itt van egy. - megkönnyebbülten felsóhajtottam. A két férfi eltűnt, feltehetőleg bementek a házba. Abbahagytam a táskámban való turkálást, és az udvaron lévő egyik padra dobtam, hogy később ne akadályozzon. Mielőtt még ki mondtam volna az utasítást kotorászást hallottam a telefonból átszűrődni. Feszülten vizslattam mind a négy ablakot, amíg a legfelsőnél meg nem mozdult a függöny, és egy fehér kéz óvatosan integetni kezdett. Szó nélkül kinyomtam a telefonom, és a ház felé sétáltam. A szívem ezerrel dobogott, és egyre az járt a fejemben, hogy valami nem oké. Rossz előérzetem egyre inkább növekedett, ahogy közelebb és közelebb értem a házhoz. Egy gyors sprinttel a ház oldalához simultam, és az udvar felé kezdtem araszolni. Hirtelen kiabálásokat hallottam belülről, én pedig teljesen megmerevedtem. A bejárati ajtó hangosan csattant a ház omladozó falához, ezzel egy időben a szívem fájdalmasan nagyot dobbant. A következő pillanatban pedig a kalapos férfi rohan felém, és közben mutogat. Az adrenalinom megugrott, mikor futásnak eredtem. Legalábbis eredtem volna, ha egy két méteres két ajtós szekrény szélességű emberke ki nem lép elém. A jó reakció időmnek hála épp időben kaptam el a csuklóját, és emeltem a fejem fölé. Egy pillanatra meghökkenve nézett rám. Az utóbbi öt évben végig azon voltam, hogy fejlesszem a harc technikámat. Az általánosban sokszor verekednem kellett, azóta pedig már egész megszokottá vált. Mióta itt vagyok egyáltalán nem gyakoroltam, de úgy látszik ez a véremben van. A társa léptei egyre közelebbről hallatszottak, az aggodalmamat pedig mintha elfújták volna. Egymást követték a lépéseim, mikor egy határozott mozdulattal minden erőmmel a kétméteres óriás hasába bokszoltam. Nem tudom, hogy fájdalmában, vagy a hirtelen mozdulat miatt, de felnyögött, és kicsit meggörnyedt. Félig a hátam mögött lévő kalapos ürge felé fordítottam a fejem, és egyenesen a szemeibe néztem, amit most nem takart el a fekete fejfedő. Láthatóan ő is megdöbbent, de engem egyáltalán nem érdekelt. A Crossvel családra nem hozhatok szégyent! Nagyot rántva az égimeszelő vastag csuklóján, és erőteljesen kirúgva az egyik remegő lábát a földre küldtem.

- Hol van a nővérem? - kérdeztem teljes testtel az ismeretlen felé fordulva, aki már rendezte arcvonásait.

- Pontosan tudod te azt. - felelte szemrehányóan meglepően kellemes mély hangján, és gúnyosan végigmérte a házat. Megráztam az öklöm, ami az ütéstől még mindig zsibbadt, majd újra erősen összeszorítottam, ahogy elé léptem és egyenesen behúztam neki. A lendülettől hátra tántorodott, és egész a ház faláig hátrált. A kalapja az egész arcát eltakarta, annyira előre csúszott, a bal kezével azonnal a fájó ponthoz kapott.

- Te mocskos r*banc. Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod! - félig felvont szemöldökkel hallgattam a fenyegetését, mikor egy csípő érzés belenyilallt a tarkómba, és szét áradt az egész testemben. Nem kiáltottam fel fájdalmamba, az nem az én stílusom lenne, de jó pár szítok szó elhagyta az ajkaimat, amik teljesen kiszáradtak. Ez az érzés egyre elviselhetetlenebbé vált, egész addig, míg el nem lepte a tudatomat a sötétség.

Mondhatnám, hogy kellemesen ébredtem, és mindez csak egy álom volt, de... Miután láttam, hogy egy régi fa székhez vagyok kötözve valahogy nem volt kedvem ezt a kijelentést tenni. Úgy éreztem magam, mint a filmekben a mentálisan beteg emberek, akiket oda szíjaznak a gépekhez. Enyhén elmosolyodtam ezen a hasonlatomon, de ez az arcomra fagyott, mikor a velem szemben lévő egyetlen kijáraton a nővérem, és még két ismeretlen belépett. Ikoya elégedett vicsorgással az arcán méregetett, tökéletesen sértetlenül. Az oldalain álló két férfi kaján vigyorral az arcukon váltogatták tekintetüket köztem, és Iko között.

- Elmagyaráznád ezt?! - csattantam föl, mikor már felment bennem a pumpa. A szék is arrébb ment egy kicsit ahogy a kezeimet rángattam. Ikoya arcáról a maró gúnyon kívül semmit nem lehetett leolvasni. Ahogy oda lépkedett hozzám, abban a másfél méterben úgy rázta a csípőjét, hogy azt hittem menten kiakad. Persze ezt a mögötte állók eléggé díjazták, de engem a hányinger kerülgetett. Megállt előttem, és egy olyan saller csattant az arcomon, hogy oldalra billent a fejem. Meglepettségemben köpni nyelni nem tudtam, a szemeim minimum kistányér nagyságúra nyíltak, úgy néztem föl rá. Most kifejezetten irritált, hogy magasabb volt mint én. Olyan érzésem lett, mintha a kutyája lennék, vagy valami mocskos szolga, akit meg akar büntetni. Szánalmasnak éreztem a szituációt, amibe kerültem.

- Nem tartozom magyarázattal, és a helyedben befognám a pofámat! - hajolt le annyira, hogy egy szintben legyen az arcunk, mutató újával fenyegetően a vállamba bökött. Harciasan néztem a dühödt szempárba, és rájöttem, hogy az enyémben is valami hasonló tombolhat. Soha nem alázkodtam meg senkinek az életem során, és ez alól a testvérem sem lesz kivétel. Gúnyosan elmosolyodtam, majd közelebb hajolva suttogtam a szavakat.

- Igaz is, ha a helyemben lettél volna, és igazából elrabolnak már rég megöltek volna. - másoknál a testvérek összeverekednek egymással, ha összekapnak. Nálunk elraboltatják egymást. Végül is, tök normális, nem?

Ikoya egy pillanatra lehunyta szemeit, felemelkedve lemondóan megrázta fejét, mintha csak egy kisgyereknek magyarázná, hogy mi az a tv. Pár másodpercig még nézett rám, mintha mondani akarna még valamit, de aztán meggondolta magát, és az ajtó felé indult. Egy pillanatra azonban mégis megállt, az egyik „emberéhez” hajolt majd halkan de úgy hogy én is halljam ki adta az utasítást.

- Ha küldöm a jelet, AZONNAL...öljétek meg. - ereimben megfagyott a vér. Lassan emeltem tekintetem az övére. Félig hátra fordulva nézett egyenesen a szemeimbe, ajkain szórakozott mosoly ült, lila íriszeiben a téboly halvány szikrái csillogtak. A könnyeim maró savként csípték a szemeimet. Nem, nem fogok sírni! Már csak azért sem! Ökölbe szorítottam kezeimet, a csuklóimat vágták a vastag, koszos kötelek. Minden egyes szívdobbanásomnál éreztem, ahogy az ereimben folyik a vér. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, a távozását jelezve. Ütemes kopogások helyett hangos, majd halkuló nevetése biztosított arról, hogy távolodik. Távolodik, ő a testvérem. Összeszorítottam a fogaimat, mikor a könnyek egyre jobban homályosították a látásom. Felemeltem a fejem, és próbáltam pislogni, hogy eltüntessem a gyengeségem jeleit. Utáltam sírni, utáltam, ha mások is látják. Mégis, mióta itt vagyok megszegtem néma eskümet. Az ideiglenes őrökre néztem, akik szilárd tekintettel meredtek előre.

- Milyen unalmas alakok. - szipogtam, mire az alacsonyabb felvonva egyik szemöldökét rám villantotta hideg barna szemeit. A másik, a magasabb nem volt ennyire csöndes.

- Mit pofázol, hülye ribi? Hah? - kérdezte belepofátlankodva az aurámba. A sértést elengedtem a fülem mellett, és a könnyeim maradékát, jobban mondva kezdetét a vállamba töröltem, és nem érdekelt hogy a szempillaspirálom fekete pacát hagyott ott. Ellenségesen néztem világos kék szemeibe. Vállig érő sötét haja volt, alig lehetett több 25-nél. Fölényesen állt meg előttem, a szemeiben nyers düh honolt. De volt benne valami furcsa. Mintha tartana valamitől. Már csak meg kell találnom, és kijátszanom. Újonnan feltörekvő mosolyomat nem fojtottam el, és nem is lepleztem.

- Unalmasak vagytok ember! Komolyan, még egy fenyegetést se kapok? Milyen gáz. - a helyzet ellenére hangosan felnevettem, minden jókedvet, és boldogságot mellőzve. Az ürességtől csengett, mégis kihívóan néztem az idegbajos szemébe. Sírógörcsben kellene megfulladnom mostanra már, mégis felbátorodva feleselek talán a jövendőbeli gyilkosommal.

- Nem egy kibaszott filmben vagy, fogd már fel! - kiabálta, a vállait kihúzta, hogy még hatalmasabbnak tűnjön, bennem pedig egyre erősödött az érzés, hogy valami nincs rendben ezzel a fazonnal. Akárhogy próbáltam elkapni a tekintetét soha nem nézett a szemeimbe, így nem tudtam ki olvasni belőle semmit. Várjunk csak...

- Bűntudatod van? - kérdeztem rá egyenesen, fürkészve végig mérve őt. A szemem sarkából láttam, ahogy a társa továbbra is figyel. Az előttem hadováló egyén megdermedve nézett rám.

- Ugyan mitől lenne? - erőltetetten felnevetett, szemei pedig idegesen jártat körbe a szobán. A társa is ránézett időnként, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy jobb lenne-e orvost hívnia. Jobban átgondoltam a viselkedését, azt ahogy reagál a kijelentésemre.

Ideges, nem néz a szemeimbe, mikor ránézek, jól láthatóan ledermed. Fiatalabbnak tűnik, mint a társa, aki szoborként áll az ajtó bal oldalán. Ha bűntudata lenne, valószínűleg jobban leplezné, már csak a büszkesége miatt is. De vajon mi lehet az, amitől ennyire kiveri a víz? Hülye vagy Emina? Miért nem jössz már rá? Gondolkozz már, te agyatlan. Nem néz a szemembe. Te mikor nem nézel valahova? Ahha! Megvan!

Ismét próbáltam a tekintetem az övéibe fúrni, de mikor újra máshová kezdett nézni, rákérdeztem sejtésemre. Jobban mondva kijelentettem, mint egy tényt.

- Megijesztenek a szemeim. - Kijelentésemre meglepődött, majd idegességtől eltorzult arccal lépett közelebb.

- Azt hiszed, olyan nagyon okos vagy, igaz? - szemei megvillantak, ahogy minden második szónál közelebb lépett hozzám. Farkasokat megszégyenítő vadság sugárzott belőle, hangja alig volt több suttogásnál, mégis végig futott a fagyos borzongás a gerincem vonalán. - Igen! A hideg ráz tőled! - hirtelen egyenesedett fel, széttárva karjait majd hangosan felnevetett. Tanácstalanul pillantottam a társára, aki szemöldök ráncolva bámulta a fiatalabb érzelmi kitörését. A szívem gyorsabban dobogott, a szemeimet legszívesebben szorosan összezártam volna, hogy elhitessem magammal, ez csak egy álom. Persze megint magamat kevertem ilyen helyzetbe. Ha befogom a pofámat, ha csak egyszer, nem mondom ki a véleményemet. - Néztél már tükörbe?

Hirtelen ismét az aurám határain belül köszönt vissza az undorral teli arca. Kék szemei, amiket ha nem szánalommal telve látnék, talán még azt is mondanám, hogy elbűvölőek.

- Kibaszott abnormális! Lila? Hogy nem vittek még el kivizsgálásra? - őszintén? Megijesztett, az előbbi kirohanásával. És most? Lerombolta az az előbbi képet, amit magamban már kialakítottam róla, mind ezt egy béna oltással. Nem tudom, ha más lenne a helyemben, mit reagálna. Megsértődne, elsírná magát, és évekig sorolhatnám még a különböző reakciókat. De jelen esetbe a kérdés az, hogy én mit érzek, és csinálok. Akkor pont nem éreztem belül semmit. Kiskoromban rengetegszer mondták nekem ezt. Aztán már kiálltam magamért, és ez most sem volt másként. Üresnek éreztem a mellkasomat legbelül, az agyam szép lassan kikapcsolt. Nagyon régen nem éreztem már ezt. Szokatlan volt ahogy régi énem átvette az irányítást felettem. Elértem azt, mikor nem érdekelt semmi és senki.

- Tudod. - szólaltam meg először halkan. Nekidőlve a szék korhadt támlájának próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire a megkötözött végtagjaim engedték. - Ezt nem pont attól akarom hallani, aki ilyen fiatalon egy ekkora szar alak. - minden érzelmet mellőzve néztem a szemeibe. Úgy tűnik meglepődött, hogy ennyire nem hatott meg a válasza. A mögötte lévő emberke inkább ellazította az arc izmait, és inkább a hátát a falnak vetve unottan nézett ránk, amolyan „ez hosszú lesz” arckifejezéssel. Vagy valami hasonlóval.

- Tudood. - szólalt meg ő is, elnyújtva a szót. - Én a helyedben olyan szinten befognám azt a pici számat, hogy ez a „szar alak” a parancs előtt meg ne öljön, hogy csak na.

Idegesen a hajába túrt, és lezárta a témát az ő részéről, amin meg lepődtem. Azt hittem majd ordibálni fog, vagy valami, de nem. A félhomályban lévő asztalhoz lépkedett, amit egész eddig észre sem vettem. A kezébe vett egy ismerős tárgyat, majd mikor megfordult, kárörvendő vigyor terült el az arcán. Két lépésnyire megállt előttem, és felém tartotta a tárgyat, ami egyébként Ikoya telefonja volt. Feloldotta a képernyő zárat, majd a képgalériába kezdett kutakodni a megfelelő képet keresve. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy ez most mégis hogy jött? Aztán megláttam azt, amit soha nem akartam. Amitől ledermedtem, és a szívem összefacsarodott. Amitől nagyobb késztetéssel fogott el a sírógörcs, mint mikor idekerültem. Ennek ellenére a szemeim szárazak maradtak, a torkomba pedig gombóc keletkezett. Próbáltam közönyös arcot vágni, de a fiú egyre szélesedő vigyorából ítélve nem ment. Az agyam lüktetett, és a csalódottságom savként hullámzott végig a bőröm alatt. Közben mégis az járt a fejemben, hogy nem lehetek féltéken, hisz Sekai mégis csak a barátnője. Sekai, és Toushiro egy egész intim kapcsolatot bonyolítanak le az író asztalon. De hisz ez normális egy kapcsolatban. Ők is egy kapcsolatban vannak. Akkor miért érzem ilyen megsemmisülten magam?

Na ez is megvan ^^

Sziasztok :D

Létre hoztam a facebook oldalt. Még csak a videó van fent, holnap már jönnek a posztok is ;)
Kérdezhettek a sztoritól, és mi egyéb ;)

https://www.facebook.com/Egy-%C3%A1tlagosnak-hitt-%C3%A9let-306108246399131/

By:Emina ^w^

15.fejezet Véres szülinap

Toushiro

Értetlenül néztem a mellettem álló egyénre. Először fel sem fogtam szavainak jelentését, és reménykedtem, hogy csak viccel. De nem. Életemben először utasítanak vissza, de miért pont Ő? Akármelyik másik lány megtehette volna, én pedig az egóm sérülése nélkül álltam volna tovább. Igazából most is így kellett volna lennie. Csakhogy Emina nem olyan mint a többi lány. Senki nem gondolná, hogy valójában egy összetett személyiség. Az elején megfejthetetlen volt számomra, ám kezdtem kiismerni és azt hittem mindent tudok róla. Most azonban meglepett. Sértettnek éreztem magam, és ezen az sem segített hogy a szavai folyamatosan visszhangoztak a fejemben, mintha valaki megnyomta volna a „replay” gombot.

„A tegnapi csók csak véletlen volt.”

Nem a véletlen az, amikor valakik összeütköznek.

„A szerződésen kívül semmi nem köt minket össze.”

Még hogy semmi! Ne tegyél úgy, mintha te nem éreznéd! Az agyvizem az egekben, a csalódottságommal holtversenyben. Idegesen dörzsöltem meg az orrnyergem hátha megnyugszom egy kicsit. Mégis miért idegesít ez engem ennyire? Nem segített, és ha lehet még idegesebb lettem tőle. Gyorsítottam a lépteimet és azzal a lendülettel teljes erőből belecsaptam a falba. A festék az öklöm nyomán lepattogzott, és éreztem az enyhe fájdalmat belenyilallni az egész karomban, de sokkal nyugodtabb lettem. Úgy tűnik mániámmá vált a falat verni mióta Ő megjelent. Kiegyenesedve leporoltam pár láthatatlan porszemet, és kicsit megigazítottam a ruhát magamon. Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújva próbáltam elűzni a maradék mérgemet is. Sikeresnek mondhatom ezt a kis műveletemet, azonban valami más azonnal befurakodott az érzés helyére. A torkom enyhén kaparni kezdett, a levegő pedig fagyosan járta át a tüdőmet. A szemem körbeölelte a meleg, az érzékszerveim ezzel egy időben kiélesedtek. Az éhség, illetve a szomjúság jelei voltak ezek, ki hogy nevezi. Én maradok a hagyományos kifejezésnél. Vérre van szükségem. 

 

De még várnom kell. Nem lenne jó, ha az ellenség felfedezné a gyengeségemet. Tartanom kell magam, a testőröket sem szeretném feleslegesen visszahívni, elvégre milyen vezető lennék, ha ezt a kis semmiséget sem tudnám egyedül megoldani?. Emellett egy újabb mondat vert sátrat fejemben, hogy kénye kedve szerint járkáljon tudatomban.

„Soha nem szeretnék bele egy olyanba, mint amilyen te vagy.”

Na majd azt meglátjuk, édes kicsi Eminám.

Emina

Így visszagondolva igazat kell adnom azoknak az idős embereknek akiket nagypapának, és nagymamának hívtam. Igaz, hogy nem voltak a vér szerinti rokonaim, hogy néha a demenciájuk miatt elfelejtették egymást, és a körülöttük lévő embereket. Néha viszont újra élték gyerekkorukat, és ellágyult tekintettel nosztalgiáztak, és rengeteg okosnak mondható élettapasztalatot osztottak meg velem. Mégis csak egy valami ragadt meg bennem, hogy elbújhasson a mindennapi problémák mögé, és majd valamikor ismét a felszínre törhessen.

„Egy valamit tanulj meg. Bárhová is mész, az ismerősöktől nem szabadulsz meg.”

Ennyi volt csupán, mégis rohadtul igaz volt. Most komolyan, mekkora véletlen, hogy egy általánosban utált osztálytársam ismét felbukkanjon, és kijelentse, hogy szálljak le a pasijáról?

A könnyeim abban a pillanatban elapadtak, a düh forró tűzként égetett belülről, de mikor felfedeztem az előttem állóban egykori ellenségem ez az érzés alábbhagyott. Lefagyva álltam előtte. Szóval Shironak, az ilyen lányok jönnek be? A tipikus üresfejű plázacicák?

- Szóval így találkozunk újra, Sekai? - szemében a felismerés szikrája csak úgy kipattant, lángot hagyva maga után.

- Soha nem szabadulok meg tőled? - kérdezte unottan. Mondhatnám, hogy reakciója meglepett, de nem így van. - És még a pasimra is ráerőltetted magad? Szánalmas vagy, komolyan mondom.

- Még hogy ÉN erőltettem RÁ magam? - vontam fel fél szemöldököm, és a mai napon legjobb barátommá vált idegesség ismét beköszöntött hozzám. - Talán kérdezd meg ezt a hű de tökéletes idiótát, hogy mégis ki csókolt meg kit! Most pedig húzz innen de kurva gyorsan, mert nincs idegrendszerem hozzád! - emeltem meg a hangom, és hogy alátámasszam a mondandóm utolsó felét is, kinyújtott karral mutattam egy random irányba.

Az idegességem ismét kicsalt pár könnycseppet a szememből, de amint elhomályosították látásomat durván letöröltem őket. Sekai rá nem jellemző módon elgondolkodva elballagott. Mármint nem az a furcsa, hogy elment, hanem hogy elgondolkodva. Nem is akárhogy! Az arcáról sütött, hogy tudja, igazam van. Olyan érzésem van, hogy Toushiro nem egyszer csalta már meg. Sőt, abban is biztos voltam, hogy a fekete hajút ez egyáltalán nem érdekelte. Tessék, egy újabb ok, hogy miért kerüljem el a vele való házasság kötést! Semmi kedvem egy olyan kapcsolatban élni, amiben a párom folyamatosan csal, és amikor kiderül úgy tesz mintha ez olyan természetes lenne. Sekai örömmel sétált bele a fiú csapdájába, de talán ezt nevezhetem karmának is. Talán megbántottam Toushirot. Talán bűntudatom is van miatta. Talán bocsánatot fogok kérni. Talán nem fogok bocsánatot kérni és annyiban hagyom a dolgokat. Talán megbocsát és barátok maradunk. Talán barátok voltunk. Talán nem bocsát meg. Talán érdekelni fog. Talán nem. Talán sikerül elrejtenem az érzelmeimet. Talán nem...De egy dolog biztos...Nehéz lesz, bármit is választok.

Az események sorozata – gondolom mondanom sem kell – rá nyomta a hangulatom az egész napomra. Sőt, hogy fokozzuk Ikoya elemében volt, így minden szünetben legalább öten jöttek oda hozzám lecseszni. Az elején még magyarázkodtam, próbáltam menteni a menthetetlent de rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Akik ismernek tudják, hogy nem szeretem megbántani az embereket. Toushiro ez alól kivétel...Ő egy vámpír. Viccet félre téve Chizuru lelki támaszt nyújtott és próbálta elterelni a gondolataimat. Leo is segített a maga esetlen módján, és hálás vagyok ezért kettejüknek. Képzeletben felhelyeztem egy tapadós cetlit a homlokomra, azzal a kiírassál, hogy „ NE FELEJTSD EL MEGHÁLÁLNI!!” így csupa nagybetűvel. A probléma ezzel az volt, hogy a valóságban nem történt meg, így az első táncórámon már egyáltalán nem emlékeztem rá. Pontosabban akkor törlődött ki a memóriámból mikor a két tánc tanár bejelentette az idei tanév első fellépését. Olívia az évfolyamunk lány turnusának tanára boldogan ugrálva közölte, hogy ismét tőlünk választották ki a legtöbb embert.

- Az idei év első fellépésének a témája szabadon választott, a kiválasztott emberek csapatba állhatnak, és egyénileg is lenyűgözhetik a többieket. - magyarázta csilingelő hangján a tanári kar legpozitívabb embere. Vállig érő szinte már fehér, hullámos haját egy lila fejpánttal fogta hátra, égszínkék ejtett vállú felsőjén egy mosolygó virág díszelgett, szintén lila buggyos térdnadrágot viselt, mindez neonszínű emelt sarkú cipővel kiegészítve. Ehhez még hozzá tartozik bohókás viselkedése, aminek hála azonnali szimpátiát vált ki az emberekből. A testvére Robert, a másik tánc tanár ugyan ez, csak rövidebb hajjal, és magasabb. - De kezdjük is az órát!

Csapta össze két tenyerét, és bemutatta a koreográfiát. Aztán mindent lépésről lépésre. A mozgása meglepően könnyed volt, mintha nem is dolgozna, hanem csak spontán elkezdett volna táncolni. Az arca most komollyá vált, de a szeméből könnyedén kiolvasható, hogy élvezi amit csinál. Bár mit is vártam egy olyan embertől, aki több mint tíz éve ezzel foglalkozik. Azt hiszem alábecsültem ezt az iskolát, de végül is kellemeset csalódtam. Életem első hivatalos táncóráját ebben az iskolában úgy terveztem, hogy beleolvadok a tömegbe. Most azonban meg akarom mutatni, hogy mire vagyok képes, hogy méltó tagja vagyok a Crossvel családnak.

Ma már péntek van és végre vége az utolsó matek órának erre a hétre. Most már biztos, hogy nem lettem a szíve csücske Mr. Circlenek. Mindig unott tanárunk egész órán próbált szívatni, talán így próbált bosszút állni az első napomon való hisztimért, amikor nem voltam hajlandó az első padba ülni. Hm.. szép emlékek. Toushirot a hét hátra lévő részében nem láttam sem otthon, sem a suliban. Biztosan kerül. Mielőtt azonban jobban belemerültem volna az önmarcangolásba a telefonom halk dallamai visszahoztak a valóságba.

- Indulhatunk? - kérdezte csillogó szemekkel Chizuru, és sürgetően nézett rám, mikor megálltam. Sietve kutattam, majd miután megtaláltam a táskám egyik rejtett zsebében, néma csatakiáltással mutattam fel. A kijelzőre pillantva elmosolyodtam, majd bocsánatkérően a fekete hajú barátnőmre pillantottam. Vette a lapot, nagyot sóhajtva elindult a kijárat felé, de még vissza fordult egy kérdés erejéig. - A kék penész az? - kérdezte visszafojtott mosollyal a saját poénján szórakozva. Felvont szemöldökkel bólintottam, mire csak legyintett egyet.

- Várj meg a suli előtt! - szóltam még utána, de nem tudom, hogy hallotta e még. - Szia. - szóltam bele vidáman a piros készülékbe, mire egy szépen csengő nevetést kaptam válaszul. Akira mostanában aktivizálta magát, és minden nap több órán át telefonáltunk, vagy éppen skypeon fárasztottuk egymást.

- Hello szépségem. Mit tervezel holnapra?

- Semmi különöset. Mint mindig most is egy szelet sütivel, és egy jónak tűnő animével fogom tölteni a szülinapomat. - feleltem kedvetlenül, ahogy felidéztem magamban a múlt év eseményeit. A hátamat a hideg szekrényemnek támasztottam, és a kifelé szállingózó diákokat figyeltem.

- A drágalátos vámpírkád nem szervez bulit, cuki, rózsaszín csákókkal? - kérdezte gúnnyal átitatott hangon, én pedig szemöldök ráncolva lestem ki az ajtón, Chizut keresve a szememmel. Még ott állt a kapunak támaszkodva és unottan nyomkodta a telefonját.

- Nem. Nem a „vámpírkám”. Soha nem is volt, és soha nem is lesz. - feleltem, talán szomorúbb hangon, mint szerettem volna. Nem tehettem róla, de a bűntudat körbeszőtte a mellkasomat és biztos voltam benne, hogy most még a legédesebb gumicukrot is keserűnek érezném. Akira észrevehette a hangulat változásom, és már el is képzeltem, ha itt lenne gyanakvóan méregetne. Mielőtt kérdezhetett volna valamit gyorsan elköszöntem tőle, majd kinyomtam a telefont. Ha tehetném, simán elhitetném magammal, hogy így lesz a legjobb. Az ember azonban saját magának nem tud hazudni, és én már nem is akarom magamat hitegetni. A makacs énem ragaszkodik az ellenkezőjéhez, de igen is hiányzik Toushiro. Chizuruval elindultunk hozzánk, és megszaporáztuk lépteinket mikor megéreztük az első esőcseppeket.

Ikoya

Folyamatosan tartottam Akirával a kapcsolatot. Minden nap leadtam neki a drótot az itthon történtekről, így tökéletesen tisztában van a dolgokkal. Most is éppen azt ecsetelte a telefonban, hogy az apja mennyi mindent sózott a nyakába, amíg ő elment az anyjával a tizedik nászútjára. A szerencsétlen helyzetén fel is nevettem volna, ha éppen nem vonják el a figyelmem.

- Figyelj, most mennem kell. - súgtam bele a készülékbe, és szemmel követtem a szőke plázacica útját. Mikor befordult puha léptekkel követni kezdtem.

- Ne már, te is lerázol?! - kérdőn néztem a kijelzőre, mintha csak megpillanthatnám az arcát. Mikor nem válaszoltam, folytatta. - Emina is kinyomott, de akkor tőled kérdezem meg. Mi lenne, ha holnap elmennék hozzátok?

- Ne! - mondtam, hangosabban mint szerettem volna, ugyanis Sekai megfordult. Mielőtt megpillanthatott volna elbújtam egy legalább két méter magas növény mögé, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Sekai tett pár lépést a rejtekhelyem felé, és többször körbenézett. A szívem hevesebben vert, a lebukástól tartva és magamban szitkozódtam. Olcsó trükk, de bevált. Sekai vállat vonva sétált tovább, én pedig kifújtam az addig bent tartott levegőmet. Amikor hallótávolságon kívül ért, ismét követni kezdtem folyamatosan rajta tartva a szemem, és beleszóltam a telefonba. - Ha most idejössz, a tervünk romokba dől.

- De látni akarlak. - ha nem lenne a szövetségesem, fülig elpirulva és hangosan dobogó szívvel sikoltoznék örömben. De könnyebb volt kiismerni ezt a fiút, mint elsőre hittem.

- Nézegesd Ena képét, ikrek vagyunk. Idióta. - feleltem unott hangon és mielőtt válaszolhatott volna, összecsuktam a telefonom.

A sejtésem beigazolódott, mikor Sekai megállt Toushiro szobájának ajtaja előtt. A fejemben már meg is született egy érdekes kép, amit drágalátos húgomnak fogok erőszeretettel mutogatni. A fal mögé behúzódva figyeltem ahogy Sekai párszor beletúr hosszú hullámos szőke loboncába, az egyébként is mély dekoltázsú felsőjét lejjebb húzta, így még jobban kiemelve idomait. Fél óra készülődés, és egy teljes smink felfrissítés után már kezdtem unni az agyam és már épp azon voltam, hogy saját magam rugdosom be abba a szobába. Aztán csodák csodájára belépett egy csábítónak szánt mosoly kíséretében. Az ajtó hangos nyikorgása elnyomta lépteim zaját, ahogy oda osontam, mikor meghallottam azokat a bizonyos hangokat. Majdnem felnevettem a látványon, de még időben sikerült visszafognom magam. Nem lenne jó, pont most lebukni. Sekai hanyatt feküdt az íróasztalon, a feje pedig néha-néha hátrahanyatlott az élvezettől. Nagyon elmélyültek egymás társaságában, és kicsit sem kímélték a sok dolgot megélt íróasztalt. A telefonom folyamatosan villogott, ahogy megállás nélkül nyomtam a „fotózás” gombot, bárgyú vigyorral a képemen. Félre értés ne essék, nem vagyok perverz (ááá dehogy). Bár nem hinném, hogy jelen esetben bárki is hinne nekem.

- Te is hallottad ezt? - szólalt meg rekedtes hangon Sekai, az ereimben pedig meghűlt a vér. Toushiro válasz gyanánt morgott egyet, én pedig olyan gyorsan lapultam a falhoz, hogy kis híján beütöttem a fejem. Még a levegőmet is visszatartottam, és erősen koncentráltam a hangokra és ahogy csak tudtam oda passzíroztam magam a hűvös falhoz. Lusta lépteket hallottam egészen lassan közeledni az irányomba. A fülemben lüktetett a vérem, és egészen halál félelmem volt, mikor bevillant egy aprócska tény. Szokásos zöld fürtjeimet nemrég vérvörösre festettem. Ha mást sikerült átvernem a kilétemet illetően, akkor Toushiro sem lehet kivétel. Az ajtó kitárult, ezzel egy időben én a fénysebességnél is gyorsabban termettem az ajtótól bő öt méterre, és próbáltam nyugodt maradni. Toushiro unottan körbe nézett, egyik kezével az ajtót támasztotta. A zöld szemek meglepetten kerekedtek el mikor észrevett, és egy pillanatra ledermedve bámult rám. Meg tudnám szokni, hogy nem a szokott ridegséggel néz rám, a tekintetem ösztönösen végig járattam egész lényén. Fekete haja a szokottnál is kócosabban takarta el profilját, mikor tenyerébe ejtette arcát, és egy felszínes kuncogás kíséretében megrázta azt. Mintha csak nem akarná elhinni, hogy pont most, pont az ajtaja előtt kell elsétálnom. Hanyagul lógott széles vállain a patyolat fehér inge, és kidolgozott felső testén megcsillant az izzadság, ahogy visszaverte a fényt. Éppen csak egy másodpercre néztem föl rá, miközben elhaladtam mellette. Kíváncsiságból belestem az ajtón, de mielőtt bármit is megláthattam volna, az ajtó félfának dőlve teljesen eltakarta a belátást. Egy pillanatra sem álltam meg, kihúzott háttal folytattam az utamat, de amikor a kanyarhoz értem még vissza sandítottam rá. Teljes testtel fordult arra amerre távoztam, és egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Túl sok érzelem vegyült a szemébe, és mindezt mintha egy sérült pajzs mögé rejtette volna. Egy kevert érzelem mégis utat tört magának, ezzel kivetítve a világ felé egész lelki világát. Ha nem ismerném gyerekkorunk óta, azt mondanám, hogy azért csalódott mert el kellett szakadnia a barátnőjétől a kényes pillanataikban. Hogy azért mérges, mert a sok papír munka mellett még ezzel s foglalkoznia kell. Toushiro most először mutatott őszinte érdeklődést egy lány iránt. Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy Emina ennyire hűséges Akirához, vagy sírjak-e mert a kiemelkedő intelligenciája ellenére sík hülye az érzelmekhez. Kezdem azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen normális személy ezen a helyen.

Emina

Hogy örülök-e a születésnapomnak? Annyira nem jöttem tőle izgalomba. Egy nap, ami ugyanolyan mint a többi és az öregedésem a körülöttem lévőket jobban lázba hozza. Nincs szükségem ajándékra, éppen ezért is próbáltam lebeszélni erről Chizurut, aki pontban 00:00-kor hatalmas lendülettel rám ugrott. Kezdem azt hinni, hogy csak ezért akart itt aludni. Kicsit mérges voltam rá, amiért képes volt csak ezért felkelteni, de miután az orrom alá dugott egy egész zacskónyit a kedvenc gumicukromból, már egyáltalán nem nehezteltem rá. Az édes ízre, és a kellemes illatra ami a műanyag zacskóból áradt teljesen felélénkültem. Utána már egymást lepisszegve beszéltünk átlagos témákról, átlagos tizenhét éves lányok módjára. Igaz, nem sok vizet zavartak a természet feletti lények, de a tudat, hogy az emberi faj fölött nem is olyan elkülönülten élnek nagyobb hatalmak... Nem is értem, hogy lehet olyan vak az emberiség, hogy ezt ne vegyék észre. Vagy csak nem akarják észre venni. Ahogy azt sem értem, hogy miért hittem el olyan könnyen. Aztán, Chizuru felhozott egy mindkettőnk számára elég kényes témát; a szerelmet.

- Akkor voltaképpen te most mit is érzel Toushiro iránt? - kérdezte tárgyilagosan, és hogy valóban megmutassa elszántságát a témával kapcsolatban, egy műanyag lencsés, fekete keretes szemüveget is előkerített magának. Az íróasztalomhoz telepedve nézett rám ritkán látott pókerarcával, és ijesztően komolynak látszott. Már meg sem lepett a kérdése, igazából mélyen számítottam arra, hogy előhozakodik majd ezzel.

A kérdése elgondolkodtatott. Nem akartam elhamarkodottan válaszolni. Pontosan mit is érzek én?

- Fogalmam sincs. - válaszom nem lepte meg, kezében toll, és egy füzet pihent, írásra készen. Már rá sem kérdeztem az említett tárgyakra, annyira megszoktam már különös tetteit, hogy nem is foglalkoztam vele.

- Bővebben? - sürgető tekintetét látva elmosolyodtam, és oldalra billentve a fejemet fontolgattam a válaszom.

- Miért érzem azt, hogy készülsz valamire? - kérdeztem, és kinyújtottam zsibbadni készülő lábaimat. Unottan járatta körbe acélszürke szemeit tengelye szegélye mentén, majd ismét az enyéimbe nézett, és várta a folytatást. - Ha unatkozok, rá gondolok. Voltaképpen ha nem kell mással foglalkoznom, azon kapom magam hogy megint körülötte járnak a gondolataim. Mikor meglátom bizseregni kezd a bőröm, és csak pár másodpercre, de a szívem őrült tempóba kezd. Ha beszélgetni kezdünk, vagy egyszerűen csak rám néz, majd' kicsattanok az örömtől, és minden ok nélkül vigyorgok, de ezt gondolom már te is észrevetted.

- Emina, te szerelmes vagy belé? - kérdezte sunyi mosollyal, mégis mintha azt várná tőlem, hogy tagadjak. Egy mély levegő vétel után válaszoltam.

- Tudom, hogy minden jel erre utal, de...Nem akarok bele szeretni. Ezért bármi is lesz, a végletekig próbálom csírájában elfojtani ezt az érzést. - eltökélten néztem acél szürke szemeibe, melyek most sötétebb árnyalatot vettek fel. Pontosan ezt a választ várta tőlem.

- Nem egészséges elnyomni az erős érzelmeinket, mellesleg kihat a lelki világodra is.

- De te is pont ezt teszed, nem? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és sikeresen beletenyereltem a lényegbe. Chizuru egy lemondó sóhajjal legyintett, majd letelepedett mellém.

- Igen, ahogy mondod. Tapasztalatból mondom. Ilyenkor kellene bátornak lenni, és nem törődni a részletekkel. - egy pillanatra meglepődtem, hogy ilyen nyílt ezzel a témával kapcsolatban. Irigyeltem érte, de ez azonnal átcsapott őszinte elismerésbe. - Végül is kit érdekel, hogy nézel ki? Hogy mekkora a rangod, vagy hogy kik voltak a szüleid. Ha valaki így is képes elfogadni téged, azért küzdeni kell. Az emberek többsége megérzi, ha valakinek beférkőzött a szívébe. Én is megéreztem, hogy elfogadtak, de aztán mit csináltam, szerinted?! - az olvadt alumíniumot juttatta eszembe dühtől fortyogó tekintete, fekete göndör hajzuhataga finoman hullott hátára, a feje hirtelen mozdulatától. Ebben a pillanatban igazán megsajnáltam. A testtartása a reményvesztettség auráját ontotta magából. Nem akartam megszólalni, úgy éreztem, azzal összezúznám a hirtelen jött bátorságát. - Magamhoz híven, úgy elbasztam, hogy öröm volt nézni! Így mentem lefelé!

- Hát, abban nagyon hasonlítunk, hogy hogyan zúzzuk szét a pillanatnyi boldogságunkat. - tettem bal kezem a vállára, nyugtatólag megszorítottam, és egy „nincs mit tenni” mosolyt küldtem felé.

- Ugyan, miben NEM hasonlítunk? - mosolyodott el nevetve ő is, és most már nyugodtan támaszkodott meg a kezein. - Ennyi elég is rólam. Te viszont még nem mondtál el mindent.

- Hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, és próbáltam visszafogni mosolyomat. Nem jött össze a figyelem elterelésem saját kis bizonytalanságomról, de egész eddig reménykedtem.

- Tudod te azt. Miért nem akarsz szerelmes lenni a lovagodba? - hasonlatán felnevettem, és vettem pár darabot a – beszélgetés kezdete óta érintetlen – gumicukorból.

- Soroljam? Listát tudnék írni, hogy miért NEM kellene.

- A lényeget mond.

- Jó. Betegnek érzem magam tőle. Alig egy hete nem láttam, és már hiányolom. Nem szabadna ezt éreznem. Ez pedig idegesít. Mielőtt, megkérdezed miért, - emeltem felé a mutató ujjam, mikor már szóra nyitotta a száját. - mert barátom van, még mindig.

- Jaj, hagyd már, az egy seggfej. - forgatta szemeit, majd unottan rám nézett. Hitetlenkedve hallgattam hirtelen jött véleményét, majd védelmembe vettem Akirát.

- Ez nem igaz! Nem is ismered, ne alkoss róla ilyen könnyen véleményt!

- Épp elég az, amit hallottam róla. - kíváncsian néztem rá, és bosszúsan sóhajtottam. - Nem is foglalkozik veled.

- Mert besegít az apjának, de minden nap beszélünk.

- Jah, az utóbbi pár napban, miután összevesztél Toushiroval. - újabb érvekkel bizonygattam volna igazam, mikor ismét beelőzött. - Figyelj, Emina. Nem pont rajta akarok veszekedni veled a szülinapodon. De életjelet sem adott magáról, mikor szükséged volt rá. És nem csak akkor, máskor se jelentkezett. Ha annyira nagyon nem akarta volna, hogy itt lakj akkor magához is hívhatott volna, nem? - vonakodva bár, de bólintottam. - Nekem gyanús ez a dolog. - esett gondolkodóba, és én is eltöprengtem. - Azt mondtad, hogy amikor legutoljára itt járt, Ikoyát kereste, nem?

- De. - mondtam kimérten ezt az aprócska szót. Az arcom enyhén égni kezdett, ahogy a szobában történtekre gondoltam. Akkor azt mondta, hogy csak beszéltek, amit még mindig nem teljesen hiszek el. Akira nem jelentkezett egészen addig, míg össze nem vesztem Shiroval. Véletlen lenne? Nem hiszem. - Oké, tegyük fel, hogy nem véletlen ez az egész, de akkor valaki folyamatosan adja le a drótot, igaz? - bólintott, majd továbbra is érdeklődve figyelt, várta a gondolatmenetem további részleteit. - De mi haszna lenne ebből bárkinek is?

- Hogy szétválasszon titeket, talán?

- De ha minden nap beszélünk, csak erősödik a kapcsolatunk. Emellett nem hiszem, hogy Toushirot annyira érdekelné a dolog.

- Akkor csak Ikoya maradt. - a kirakós darabjai szép lassan gyűltek, viszont még mindig nem állt össze a kép. Miért segítene pont ő a kapcsolatunkban, ha annyira utál? Két lehetőség van.

- Ha a szíve mélyén jó, és tényleg egy jó testvér; - kezdtem a feltételezésem, és Chizu pedig befejezte.

- Vagy ha készül valamire, és így próbálja elterelni a figyelmed róla. - És igen, ilyenkor jó, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. Nem tagadom, enyhén bepánikoltam, de valahogy számítottam a következő lépésére. De vajon mi lehet az? Mindenesetre készen kell állnom, akármire is készüljön.

- De, egy valamit még mindig nem értek. - kérdőn felvonta egyik szemöldökét, majd térdei előtt összefonta karjait. - Miért pont Akira? Egy csomó más embert is felhasználhatott volna, csak hogy ne rá fókuszáljak.

- Lehet, hogy megzsarolta valamivel! - ahogy kimondta, azonnal megvilágosodtam. - Gondolj csak bele. Két legyet üt egy csapásra. - Igaz is. Akira nem tudja, hogy tudom. - de vajon milyen titka lehet?

- Megvan! - diadalittasan elmosolyodtam, ugyanakkor mérges is lettem. A nővérem képes pont ezzel fenyegetni? - Akira nem tudja, hogy tudok róla.

- De miről?! - kérdezte idegesen, a hangját enyhén felemelte, és kíváncsian rázogatott a vállaimnál fogva, míg én csak elégedetten vigyorogtam.

- Hogy ő egy vérfarkas.

Toushiro

16:30. Picsába! Már rég végeznem kellett volna ezzel! Aztán még ott van egy újabb méteres papír köteg. Ha tegnap nem jött volna ide Sekai... Az is PONT megtalált a legzsúfoltabb hetemen. Akaratlanul is bevillantak a tegnap történtek. Emina szemei, ahogy rám néztek. Semmit mondóak voltak, mintha csak idegen lennék. Ennyire elhatározta magát? Tényleg komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy felejtsük el? Nem, biztos vagyok benne, hogy nem így van. Emellett volt benne valami különös, mintha nem lenne önmaga. Tehetetlenségemben belefejeltem a papírhalom közepébe, ami alól ki sem látszott az asztalom lakkozott anyaga. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a szomjam egyre csak nőtt. Borzalmas látványt nyújtok. Az arcom beesett és egészen hamuszürke. A szemeim folyamatosan vörösen villognak, a kezeim remegnek megnehezítve a dolgom írás közben. Az előttem lévő fehér lapra meredek, ahol harmadszorra írom át ugyanazt az elrontott betűt. Hirtelen megy fel bennem a pumpa, a kezemben szorongatott tömör fa tollam ropi módjára roppan szét. Hangosan az asztalra csapva kelek fel, egyszerűen nem bírok nyugton maradni. A levegő hangosan szívom be, és fújom ki. Lehunyt szemekkel próbálok koncentrálni, de egyszerűen minden felbasz agyilag. A csukott ablak, a szél süvítése, a halom munka, amely beteríti az egész helyiséget, a borús idő, a háború, a csend, ha valaki elsétál az ajtóm előtt. MINDEN! Az egész helyzet. Tudom ki tudna lenyugtatni, de ő úgysem jön el. Hisz ő maga mondta, hogy csak szerződés köt minket össze. Halk kopogás zavarta meg elmélkedésem. Hangosan beleszippantottam a levegőbe, és halovány elégedettséget éreztem. Ő az. Mégis eljött. Hangosan vágta ki az ajtót, ezzel egy időben pedig visszahuppantam a székembe. Az asztalra könyököltem, az államat az összefont ujjaimra fektettem. Becsukta maga mögött az ajtót, majd ismét felém fordult. Meglepődöttség suhant át szép arcán, mikor megpillantott.

- Mit akarsz? - kérdeztem hidegen, miközben tetőtől talpig végigmértem őt. Haját kiengedve hagyta, ami majdnem a fenekéig leért. Egy ejtett vállú felsőt, és egy csipkefoltos farmernadrágot viselt.

Nagyot nyeltem, mikor tekintetem szabadon hagyott nyakára vándorolt. Vörös íriszeimet fölvezettem az ő gyönyörű lilájába. Kihúzott háttal tett felém pár lépést, megjelenéséből sugárzott az elrendíthetetlen magabiztosság, ami könnyed bájt varázsolt neki.

- Szomjas vagy, igaz? - kérdezte, de pontosan tudta a választ, így folytatta. - Igyál belőlem, Toushiro. - Megborzongtam, ahogy magam elé képzeltem, ahogy iszom a vérét.

- Nem! - mondtam enyhén remegő hangon, és szemem nem tudtam levenni karcsú nyakáról.

- Miért nem?! - csattant fel idegességében, és tett még egy lépést felém. - Szerinted, nekem jó, ha így látlak?

- Nem tudod, mivel jár az, ha iszok a véredből. - erőltettem nyugodtságot a hangomra, de képzeletben már a vérét szívtam. - Mellesleg, ez nincs benne a szerződésben. Ha csak az köt minket össze, akkor tartsuk is be, nemde? - idéztem az ő szavait, gunyoros hangnemben egy lenéző mosoly kíséretében. A fejét a föld felé szegezve hangosan szívta be a levegőt, majd hirtelen mozdulattal nézett föl. Szemöldökét összeráncolta, és olyan szúrósan nézett a szemeimbe, hogy én szégyelltem el magam. Felemelkedtem, és tettem felé egy lépést azzal a szándékkal, hogy szépen fogalmazva kirúgjam a szobámból, de ő egy pillanattal később már vámpírokat megszégyenítő sebességgel előttem termett. Hirtelen jött közelségétől hátrahőköltem, ő pedig megérezve ingatag egyensúlyomat visszalökött a puha székbe. A karfára támaszkodott, és győzedelmes mosoly bujkált ajkain. Hófehér nyaka közelebb került az arcomhoz, tekintetem viszont lejjebb vándorolt bársonyos bőrén. Tökéletes rálátásom nyílt dekoltázsára, ami Eminának még nem tűnhetett fel. Akaratlanul is megnyaltam alsó ajkam, és a tarkójánál tartva finoman lehúztam magamhoz. A mondandóm a torkomra forrt, mikor belenéztem csillogó szemeibe. A mellkasom égni kezdett ahogy minden egyes vonását hosszasan megnéztem. Tekintetem utoljára ajkaira vándoroltak, és csak ekkor tűnt fel, hogy valamit nagyon magyaráz.

- Ennek semmi köze ahhoz, amit akkor mondtam. Veheted ezt bocsánat kérésként is. - meglepődtem kijelentésén. A szemén látszott, hogy tényleg bántja az akkori kijelentése. - Nem érdekel, hogy mivel jár! Csak igyál a véremből!

Nagyot nyeltem, és kifújtam az eddig benntartott levegőt. Ez egy soha vissza nem térő alkalom. Lehunytam a szemeim, és hátrébb döntöttem a fejem. Éreztem a lélegzet vételét, ami az arcomat csiklandozta. Jóleső bizsergés futott végig a tarkómtól végig a gerincem vonalán. Magamnak sem akartam bevallani, de hiányzott a közelsége. És most itt van. Velem. A szülinapján, hogy segítsen. Így kér bocsánatot. A maga módján, ugyanakkor látom az aggódást, mikor rám néz. Hirtelen elönt a boldogság, de komolyan nyitom ki szemeimet, és nézek rá. Hiába ülök, még így sem magasabb mint én.

- Akkor ne engem okolj a következményekért. - hangom egész állatiasra sikerült, szinte már morogtam, mégsem hátrált meg. Aprót bólintott, és úgy látszott, mintha megnyugodott volna.

- És, öhm...Most hogy? Vagy... - szórakoztatott zavara, ahogy piruló arcára néztem. Akkor nem hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy aranyos, mikor elpirul. Tényleg így gondolom. Halkan kuncogva ragadtam meg a derekánál fogva, és húztam az ölembe. Még jobban elpirult, és zavarában csak egy pillanatra nézett a szemeimbe. Magamhoz öleltem puha testét, a bal kezemet a hátára helyeztem, a jobbal pedig félre toltam selymesen puha vörös haját. Bátortalanul oldalra hajtotta fejét, én pedig végig húztam ajkamat a nyakán. Megremegett bal kezemmel nyugtatólag végig simítottam hátán, érintésem nyomán a bőre felforrósodott. Elégedettség öntött el hogy én vagyok rá ilyen hatással, mintsem a félelem. Apró puszit nyomtam oda, ahova a harapást terveztem. Vékony karjaival szorosan ölelt, szemét lehunyva próbált lenyugodni. A szívünk felvette egymás szapora dobogását, és belé mélyesztettem tűhegyes fogaimat. Összerándult a hirtelen fájdalomra, a szemeim parázsként égtek, ahogy megéreztem az vére édes ízét. A mámor végig hullámzott az egész lényemen, és egyre jobban azt éreztem, hogy nem akarom elengedni.

 

Sziasztok :D

Igen nagyon sokat késett ez a rész, és nagyon sajnálom >-> Én sem így terveztem, azt hittem előbb kész leszek vele, de nem. Remélem tetszett ^^

U.I: A rajz az enyém, milyen lett?