15.fejezet Véres szülinap

Toushiro

Értetlenül néztem a mellettem álló egyénre. Először fel sem fogtam szavainak jelentését, és reménykedtem, hogy csak viccel. De nem. Életemben először utasítanak vissza, de miért pont Ő? Akármelyik másik lány megtehette volna, én pedig az egóm sérülése nélkül álltam volna tovább. Igazából most is így kellett volna lennie. Csakhogy Emina nem olyan mint a többi lány. Senki nem gondolná, hogy valójában egy összetett személyiség. Az elején megfejthetetlen volt számomra, ám kezdtem kiismerni és azt hittem mindent tudok róla. Most azonban meglepett. Sértettnek éreztem magam, és ezen az sem segített hogy a szavai folyamatosan visszhangoztak a fejemben, mintha valaki megnyomta volna a „replay” gombot.

„A tegnapi csók csak véletlen volt.”

Nem a véletlen az, amikor valakik összeütköznek.

„A szerződésen kívül semmi nem köt minket össze.”

Még hogy semmi! Ne tegyél úgy, mintha te nem éreznéd! Az agyvizem az egekben, a csalódottságommal holtversenyben. Idegesen dörzsöltem meg az orrnyergem hátha megnyugszom egy kicsit. Mégis miért idegesít ez engem ennyire? Nem segített, és ha lehet még idegesebb lettem tőle. Gyorsítottam a lépteimet és azzal a lendülettel teljes erőből belecsaptam a falba. A festék az öklöm nyomán lepattogzott, és éreztem az enyhe fájdalmat belenyilallni az egész karomban, de sokkal nyugodtabb lettem. Úgy tűnik mániámmá vált a falat verni mióta Ő megjelent. Kiegyenesedve leporoltam pár láthatatlan porszemet, és kicsit megigazítottam a ruhát magamon. Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújva próbáltam elűzni a maradék mérgemet is. Sikeresnek mondhatom ezt a kis műveletemet, azonban valami más azonnal befurakodott az érzés helyére. A torkom enyhén kaparni kezdett, a levegő pedig fagyosan járta át a tüdőmet. A szemem körbeölelte a meleg, az érzékszerveim ezzel egy időben kiélesedtek. Az éhség, illetve a szomjúság jelei voltak ezek, ki hogy nevezi. Én maradok a hagyományos kifejezésnél. Vérre van szükségem. 

 

De még várnom kell. Nem lenne jó, ha az ellenség felfedezné a gyengeségemet. Tartanom kell magam, a testőröket sem szeretném feleslegesen visszahívni, elvégre milyen vezető lennék, ha ezt a kis semmiséget sem tudnám egyedül megoldani?. Emellett egy újabb mondat vert sátrat fejemben, hogy kénye kedve szerint járkáljon tudatomban.

„Soha nem szeretnék bele egy olyanba, mint amilyen te vagy.”

Na majd azt meglátjuk, édes kicsi Eminám.

Emina

Így visszagondolva igazat kell adnom azoknak az idős embereknek akiket nagypapának, és nagymamának hívtam. Igaz, hogy nem voltak a vér szerinti rokonaim, hogy néha a demenciájuk miatt elfelejtették egymást, és a körülöttük lévő embereket. Néha viszont újra élték gyerekkorukat, és ellágyult tekintettel nosztalgiáztak, és rengeteg okosnak mondható élettapasztalatot osztottak meg velem. Mégis csak egy valami ragadt meg bennem, hogy elbújhasson a mindennapi problémák mögé, és majd valamikor ismét a felszínre törhessen.

„Egy valamit tanulj meg. Bárhová is mész, az ismerősöktől nem szabadulsz meg.”

Ennyi volt csupán, mégis rohadtul igaz volt. Most komolyan, mekkora véletlen, hogy egy általánosban utált osztálytársam ismét felbukkanjon, és kijelentse, hogy szálljak le a pasijáról?

A könnyeim abban a pillanatban elapadtak, a düh forró tűzként égetett belülről, de mikor felfedeztem az előttem állóban egykori ellenségem ez az érzés alábbhagyott. Lefagyva álltam előtte. Szóval Shironak, az ilyen lányok jönnek be? A tipikus üresfejű plázacicák?

- Szóval így találkozunk újra, Sekai? - szemében a felismerés szikrája csak úgy kipattant, lángot hagyva maga után.

- Soha nem szabadulok meg tőled? - kérdezte unottan. Mondhatnám, hogy reakciója meglepett, de nem így van. - És még a pasimra is ráerőltetted magad? Szánalmas vagy, komolyan mondom.

- Még hogy ÉN erőltettem RÁ magam? - vontam fel fél szemöldököm, és a mai napon legjobb barátommá vált idegesség ismét beköszöntött hozzám. - Talán kérdezd meg ezt a hű de tökéletes idiótát, hogy mégis ki csókolt meg kit! Most pedig húzz innen de kurva gyorsan, mert nincs idegrendszerem hozzád! - emeltem meg a hangom, és hogy alátámasszam a mondandóm utolsó felét is, kinyújtott karral mutattam egy random irányba.

Az idegességem ismét kicsalt pár könnycseppet a szememből, de amint elhomályosították látásomat durván letöröltem őket. Sekai rá nem jellemző módon elgondolkodva elballagott. Mármint nem az a furcsa, hogy elment, hanem hogy elgondolkodva. Nem is akárhogy! Az arcáról sütött, hogy tudja, igazam van. Olyan érzésem van, hogy Toushiro nem egyszer csalta már meg. Sőt, abban is biztos voltam, hogy a fekete hajút ez egyáltalán nem érdekelte. Tessék, egy újabb ok, hogy miért kerüljem el a vele való házasság kötést! Semmi kedvem egy olyan kapcsolatban élni, amiben a párom folyamatosan csal, és amikor kiderül úgy tesz mintha ez olyan természetes lenne. Sekai örömmel sétált bele a fiú csapdájába, de talán ezt nevezhetem karmának is. Talán megbántottam Toushirot. Talán bűntudatom is van miatta. Talán bocsánatot fogok kérni. Talán nem fogok bocsánatot kérni és annyiban hagyom a dolgokat. Talán megbocsát és barátok maradunk. Talán barátok voltunk. Talán nem bocsát meg. Talán érdekelni fog. Talán nem. Talán sikerül elrejtenem az érzelmeimet. Talán nem...De egy dolog biztos...Nehéz lesz, bármit is választok.

Az események sorozata – gondolom mondanom sem kell – rá nyomta a hangulatom az egész napomra. Sőt, hogy fokozzuk Ikoya elemében volt, így minden szünetben legalább öten jöttek oda hozzám lecseszni. Az elején még magyarázkodtam, próbáltam menteni a menthetetlent de rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Akik ismernek tudják, hogy nem szeretem megbántani az embereket. Toushiro ez alól kivétel...Ő egy vámpír. Viccet félre téve Chizuru lelki támaszt nyújtott és próbálta elterelni a gondolataimat. Leo is segített a maga esetlen módján, és hálás vagyok ezért kettejüknek. Képzeletben felhelyeztem egy tapadós cetlit a homlokomra, azzal a kiírassál, hogy „ NE FELEJTSD EL MEGHÁLÁLNI!!” így csupa nagybetűvel. A probléma ezzel az volt, hogy a valóságban nem történt meg, így az első táncórámon már egyáltalán nem emlékeztem rá. Pontosabban akkor törlődött ki a memóriámból mikor a két tánc tanár bejelentette az idei tanév első fellépését. Olívia az évfolyamunk lány turnusának tanára boldogan ugrálva közölte, hogy ismét tőlünk választották ki a legtöbb embert.

- Az idei év első fellépésének a témája szabadon választott, a kiválasztott emberek csapatba állhatnak, és egyénileg is lenyűgözhetik a többieket. - magyarázta csilingelő hangján a tanári kar legpozitívabb embere. Vállig érő szinte már fehér, hullámos haját egy lila fejpánttal fogta hátra, égszínkék ejtett vállú felsőjén egy mosolygó virág díszelgett, szintén lila buggyos térdnadrágot viselt, mindez neonszínű emelt sarkú cipővel kiegészítve. Ehhez még hozzá tartozik bohókás viselkedése, aminek hála azonnali szimpátiát vált ki az emberekből. A testvére Robert, a másik tánc tanár ugyan ez, csak rövidebb hajjal, és magasabb. - De kezdjük is az órát!

Csapta össze két tenyerét, és bemutatta a koreográfiát. Aztán mindent lépésről lépésre. A mozgása meglepően könnyed volt, mintha nem is dolgozna, hanem csak spontán elkezdett volna táncolni. Az arca most komollyá vált, de a szeméből könnyedén kiolvasható, hogy élvezi amit csinál. Bár mit is vártam egy olyan embertől, aki több mint tíz éve ezzel foglalkozik. Azt hiszem alábecsültem ezt az iskolát, de végül is kellemeset csalódtam. Életem első hivatalos táncóráját ebben az iskolában úgy terveztem, hogy beleolvadok a tömegbe. Most azonban meg akarom mutatni, hogy mire vagyok képes, hogy méltó tagja vagyok a Crossvel családnak.

Ma már péntek van és végre vége az utolsó matek órának erre a hétre. Most már biztos, hogy nem lettem a szíve csücske Mr. Circlenek. Mindig unott tanárunk egész órán próbált szívatni, talán így próbált bosszút állni az első napomon való hisztimért, amikor nem voltam hajlandó az első padba ülni. Hm.. szép emlékek. Toushirot a hét hátra lévő részében nem láttam sem otthon, sem a suliban. Biztosan kerül. Mielőtt azonban jobban belemerültem volna az önmarcangolásba a telefonom halk dallamai visszahoztak a valóságba.

- Indulhatunk? - kérdezte csillogó szemekkel Chizuru, és sürgetően nézett rám, mikor megálltam. Sietve kutattam, majd miután megtaláltam a táskám egyik rejtett zsebében, néma csatakiáltással mutattam fel. A kijelzőre pillantva elmosolyodtam, majd bocsánatkérően a fekete hajú barátnőmre pillantottam. Vette a lapot, nagyot sóhajtva elindult a kijárat felé, de még vissza fordult egy kérdés erejéig. - A kék penész az? - kérdezte visszafojtott mosollyal a saját poénján szórakozva. Felvont szemöldökkel bólintottam, mire csak legyintett egyet.

- Várj meg a suli előtt! - szóltam még utána, de nem tudom, hogy hallotta e még. - Szia. - szóltam bele vidáman a piros készülékbe, mire egy szépen csengő nevetést kaptam válaszul. Akira mostanában aktivizálta magát, és minden nap több órán át telefonáltunk, vagy éppen skypeon fárasztottuk egymást.

- Hello szépségem. Mit tervezel holnapra?

- Semmi különöset. Mint mindig most is egy szelet sütivel, és egy jónak tűnő animével fogom tölteni a szülinapomat. - feleltem kedvetlenül, ahogy felidéztem magamban a múlt év eseményeit. A hátamat a hideg szekrényemnek támasztottam, és a kifelé szállingózó diákokat figyeltem.

- A drágalátos vámpírkád nem szervez bulit, cuki, rózsaszín csákókkal? - kérdezte gúnnyal átitatott hangon, én pedig szemöldök ráncolva lestem ki az ajtón, Chizut keresve a szememmel. Még ott állt a kapunak támaszkodva és unottan nyomkodta a telefonját.

- Nem. Nem a „vámpírkám”. Soha nem is volt, és soha nem is lesz. - feleltem, talán szomorúbb hangon, mint szerettem volna. Nem tehettem róla, de a bűntudat körbeszőtte a mellkasomat és biztos voltam benne, hogy most még a legédesebb gumicukrot is keserűnek érezném. Akira észrevehette a hangulat változásom, és már el is képzeltem, ha itt lenne gyanakvóan méregetne. Mielőtt kérdezhetett volna valamit gyorsan elköszöntem tőle, majd kinyomtam a telefont. Ha tehetném, simán elhitetném magammal, hogy így lesz a legjobb. Az ember azonban saját magának nem tud hazudni, és én már nem is akarom magamat hitegetni. A makacs énem ragaszkodik az ellenkezőjéhez, de igen is hiányzik Toushiro. Chizuruval elindultunk hozzánk, és megszaporáztuk lépteinket mikor megéreztük az első esőcseppeket.

Ikoya

Folyamatosan tartottam Akirával a kapcsolatot. Minden nap leadtam neki a drótot az itthon történtekről, így tökéletesen tisztában van a dolgokkal. Most is éppen azt ecsetelte a telefonban, hogy az apja mennyi mindent sózott a nyakába, amíg ő elment az anyjával a tizedik nászútjára. A szerencsétlen helyzetén fel is nevettem volna, ha éppen nem vonják el a figyelmem.

- Figyelj, most mennem kell. - súgtam bele a készülékbe, és szemmel követtem a szőke plázacica útját. Mikor befordult puha léptekkel követni kezdtem.

- Ne már, te is lerázol?! - kérdőn néztem a kijelzőre, mintha csak megpillanthatnám az arcát. Mikor nem válaszoltam, folytatta. - Emina is kinyomott, de akkor tőled kérdezem meg. Mi lenne, ha holnap elmennék hozzátok?

- Ne! - mondtam, hangosabban mint szerettem volna, ugyanis Sekai megfordult. Mielőtt megpillanthatott volna elbújtam egy legalább két méter magas növény mögé, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Sekai tett pár lépést a rejtekhelyem felé, és többször körbenézett. A szívem hevesebben vert, a lebukástól tartva és magamban szitkozódtam. Olcsó trükk, de bevált. Sekai vállat vonva sétált tovább, én pedig kifújtam az addig bent tartott levegőmet. Amikor hallótávolságon kívül ért, ismét követni kezdtem folyamatosan rajta tartva a szemem, és beleszóltam a telefonba. - Ha most idejössz, a tervünk romokba dől.

- De látni akarlak. - ha nem lenne a szövetségesem, fülig elpirulva és hangosan dobogó szívvel sikoltoznék örömben. De könnyebb volt kiismerni ezt a fiút, mint elsőre hittem.

- Nézegesd Ena képét, ikrek vagyunk. Idióta. - feleltem unott hangon és mielőtt válaszolhatott volna, összecsuktam a telefonom.

A sejtésem beigazolódott, mikor Sekai megállt Toushiro szobájának ajtaja előtt. A fejemben már meg is született egy érdekes kép, amit drágalátos húgomnak fogok erőszeretettel mutogatni. A fal mögé behúzódva figyeltem ahogy Sekai párszor beletúr hosszú hullámos szőke loboncába, az egyébként is mély dekoltázsú felsőjét lejjebb húzta, így még jobban kiemelve idomait. Fél óra készülődés, és egy teljes smink felfrissítés után már kezdtem unni az agyam és már épp azon voltam, hogy saját magam rugdosom be abba a szobába. Aztán csodák csodájára belépett egy csábítónak szánt mosoly kíséretében. Az ajtó hangos nyikorgása elnyomta lépteim zaját, ahogy oda osontam, mikor meghallottam azokat a bizonyos hangokat. Majdnem felnevettem a látványon, de még időben sikerült visszafognom magam. Nem lenne jó, pont most lebukni. Sekai hanyatt feküdt az íróasztalon, a feje pedig néha-néha hátrahanyatlott az élvezettől. Nagyon elmélyültek egymás társaságában, és kicsit sem kímélték a sok dolgot megélt íróasztalt. A telefonom folyamatosan villogott, ahogy megállás nélkül nyomtam a „fotózás” gombot, bárgyú vigyorral a képemen. Félre értés ne essék, nem vagyok perverz (ááá dehogy). Bár nem hinném, hogy jelen esetben bárki is hinne nekem.

- Te is hallottad ezt? - szólalt meg rekedtes hangon Sekai, az ereimben pedig meghűlt a vér. Toushiro válasz gyanánt morgott egyet, én pedig olyan gyorsan lapultam a falhoz, hogy kis híján beütöttem a fejem. Még a levegőmet is visszatartottam, és erősen koncentráltam a hangokra és ahogy csak tudtam oda passzíroztam magam a hűvös falhoz. Lusta lépteket hallottam egészen lassan közeledni az irányomba. A fülemben lüktetett a vérem, és egészen halál félelmem volt, mikor bevillant egy aprócska tény. Szokásos zöld fürtjeimet nemrég vérvörösre festettem. Ha mást sikerült átvernem a kilétemet illetően, akkor Toushiro sem lehet kivétel. Az ajtó kitárult, ezzel egy időben én a fénysebességnél is gyorsabban termettem az ajtótól bő öt méterre, és próbáltam nyugodt maradni. Toushiro unottan körbe nézett, egyik kezével az ajtót támasztotta. A zöld szemek meglepetten kerekedtek el mikor észrevett, és egy pillanatra ledermedve bámult rám. Meg tudnám szokni, hogy nem a szokott ridegséggel néz rám, a tekintetem ösztönösen végig járattam egész lényén. Fekete haja a szokottnál is kócosabban takarta el profilját, mikor tenyerébe ejtette arcát, és egy felszínes kuncogás kíséretében megrázta azt. Mintha csak nem akarná elhinni, hogy pont most, pont az ajtaja előtt kell elsétálnom. Hanyagul lógott széles vállain a patyolat fehér inge, és kidolgozott felső testén megcsillant az izzadság, ahogy visszaverte a fényt. Éppen csak egy másodpercre néztem föl rá, miközben elhaladtam mellette. Kíváncsiságból belestem az ajtón, de mielőtt bármit is megláthattam volna, az ajtó félfának dőlve teljesen eltakarta a belátást. Egy pillanatra sem álltam meg, kihúzott háttal folytattam az utamat, de amikor a kanyarhoz értem még vissza sandítottam rá. Teljes testtel fordult arra amerre távoztam, és egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Túl sok érzelem vegyült a szemébe, és mindezt mintha egy sérült pajzs mögé rejtette volna. Egy kevert érzelem mégis utat tört magának, ezzel kivetítve a világ felé egész lelki világát. Ha nem ismerném gyerekkorunk óta, azt mondanám, hogy azért csalódott mert el kellett szakadnia a barátnőjétől a kényes pillanataikban. Hogy azért mérges, mert a sok papír munka mellett még ezzel s foglalkoznia kell. Toushiro most először mutatott őszinte érdeklődést egy lány iránt. Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy Emina ennyire hűséges Akirához, vagy sírjak-e mert a kiemelkedő intelligenciája ellenére sík hülye az érzelmekhez. Kezdem azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen normális személy ezen a helyen.

Emina

Hogy örülök-e a születésnapomnak? Annyira nem jöttem tőle izgalomba. Egy nap, ami ugyanolyan mint a többi és az öregedésem a körülöttem lévőket jobban lázba hozza. Nincs szükségem ajándékra, éppen ezért is próbáltam lebeszélni erről Chizurut, aki pontban 00:00-kor hatalmas lendülettel rám ugrott. Kezdem azt hinni, hogy csak ezért akart itt aludni. Kicsit mérges voltam rá, amiért képes volt csak ezért felkelteni, de miután az orrom alá dugott egy egész zacskónyit a kedvenc gumicukromból, már egyáltalán nem nehezteltem rá. Az édes ízre, és a kellemes illatra ami a műanyag zacskóból áradt teljesen felélénkültem. Utána már egymást lepisszegve beszéltünk átlagos témákról, átlagos tizenhét éves lányok módjára. Igaz, nem sok vizet zavartak a természet feletti lények, de a tudat, hogy az emberi faj fölött nem is olyan elkülönülten élnek nagyobb hatalmak... Nem is értem, hogy lehet olyan vak az emberiség, hogy ezt ne vegyék észre. Vagy csak nem akarják észre venni. Ahogy azt sem értem, hogy miért hittem el olyan könnyen. Aztán, Chizuru felhozott egy mindkettőnk számára elég kényes témát; a szerelmet.

- Akkor voltaképpen te most mit is érzel Toushiro iránt? - kérdezte tárgyilagosan, és hogy valóban megmutassa elszántságát a témával kapcsolatban, egy műanyag lencsés, fekete keretes szemüveget is előkerített magának. Az íróasztalomhoz telepedve nézett rám ritkán látott pókerarcával, és ijesztően komolynak látszott. Már meg sem lepett a kérdése, igazából mélyen számítottam arra, hogy előhozakodik majd ezzel.

A kérdése elgondolkodtatott. Nem akartam elhamarkodottan válaszolni. Pontosan mit is érzek én?

- Fogalmam sincs. - válaszom nem lepte meg, kezében toll, és egy füzet pihent, írásra készen. Már rá sem kérdeztem az említett tárgyakra, annyira megszoktam már különös tetteit, hogy nem is foglalkoztam vele.

- Bővebben? - sürgető tekintetét látva elmosolyodtam, és oldalra billentve a fejemet fontolgattam a válaszom.

- Miért érzem azt, hogy készülsz valamire? - kérdeztem, és kinyújtottam zsibbadni készülő lábaimat. Unottan járatta körbe acélszürke szemeit tengelye szegélye mentén, majd ismét az enyéimbe nézett, és várta a folytatást. - Ha unatkozok, rá gondolok. Voltaképpen ha nem kell mással foglalkoznom, azon kapom magam hogy megint körülötte járnak a gondolataim. Mikor meglátom bizseregni kezd a bőröm, és csak pár másodpercre, de a szívem őrült tempóba kezd. Ha beszélgetni kezdünk, vagy egyszerűen csak rám néz, majd' kicsattanok az örömtől, és minden ok nélkül vigyorgok, de ezt gondolom már te is észrevetted.

- Emina, te szerelmes vagy belé? - kérdezte sunyi mosollyal, mégis mintha azt várná tőlem, hogy tagadjak. Egy mély levegő vétel után válaszoltam.

- Tudom, hogy minden jel erre utal, de...Nem akarok bele szeretni. Ezért bármi is lesz, a végletekig próbálom csírájában elfojtani ezt az érzést. - eltökélten néztem acél szürke szemeibe, melyek most sötétebb árnyalatot vettek fel. Pontosan ezt a választ várta tőlem.

- Nem egészséges elnyomni az erős érzelmeinket, mellesleg kihat a lelki világodra is.

- De te is pont ezt teszed, nem? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és sikeresen beletenyereltem a lényegbe. Chizuru egy lemondó sóhajjal legyintett, majd letelepedett mellém.

- Igen, ahogy mondod. Tapasztalatból mondom. Ilyenkor kellene bátornak lenni, és nem törődni a részletekkel. - egy pillanatra meglepődtem, hogy ilyen nyílt ezzel a témával kapcsolatban. Irigyeltem érte, de ez azonnal átcsapott őszinte elismerésbe. - Végül is kit érdekel, hogy nézel ki? Hogy mekkora a rangod, vagy hogy kik voltak a szüleid. Ha valaki így is képes elfogadni téged, azért küzdeni kell. Az emberek többsége megérzi, ha valakinek beférkőzött a szívébe. Én is megéreztem, hogy elfogadtak, de aztán mit csináltam, szerinted?! - az olvadt alumíniumot juttatta eszembe dühtől fortyogó tekintete, fekete göndör hajzuhataga finoman hullott hátára, a feje hirtelen mozdulatától. Ebben a pillanatban igazán megsajnáltam. A testtartása a reményvesztettség auráját ontotta magából. Nem akartam megszólalni, úgy éreztem, azzal összezúznám a hirtelen jött bátorságát. - Magamhoz híven, úgy elbasztam, hogy öröm volt nézni! Így mentem lefelé!

- Hát, abban nagyon hasonlítunk, hogy hogyan zúzzuk szét a pillanatnyi boldogságunkat. - tettem bal kezem a vállára, nyugtatólag megszorítottam, és egy „nincs mit tenni” mosolyt küldtem felé.

- Ugyan, miben NEM hasonlítunk? - mosolyodott el nevetve ő is, és most már nyugodtan támaszkodott meg a kezein. - Ennyi elég is rólam. Te viszont még nem mondtál el mindent.

- Hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, és próbáltam visszafogni mosolyomat. Nem jött össze a figyelem elterelésem saját kis bizonytalanságomról, de egész eddig reménykedtem.

- Tudod te azt. Miért nem akarsz szerelmes lenni a lovagodba? - hasonlatán felnevettem, és vettem pár darabot a – beszélgetés kezdete óta érintetlen – gumicukorból.

- Soroljam? Listát tudnék írni, hogy miért NEM kellene.

- A lényeget mond.

- Jó. Betegnek érzem magam tőle. Alig egy hete nem láttam, és már hiányolom. Nem szabadna ezt éreznem. Ez pedig idegesít. Mielőtt, megkérdezed miért, - emeltem felé a mutató ujjam, mikor már szóra nyitotta a száját. - mert barátom van, még mindig.

- Jaj, hagyd már, az egy seggfej. - forgatta szemeit, majd unottan rám nézett. Hitetlenkedve hallgattam hirtelen jött véleményét, majd védelmembe vettem Akirát.

- Ez nem igaz! Nem is ismered, ne alkoss róla ilyen könnyen véleményt!

- Épp elég az, amit hallottam róla. - kíváncsian néztem rá, és bosszúsan sóhajtottam. - Nem is foglalkozik veled.

- Mert besegít az apjának, de minden nap beszélünk.

- Jah, az utóbbi pár napban, miután összevesztél Toushiroval. - újabb érvekkel bizonygattam volna igazam, mikor ismét beelőzött. - Figyelj, Emina. Nem pont rajta akarok veszekedni veled a szülinapodon. De életjelet sem adott magáról, mikor szükséged volt rá. És nem csak akkor, máskor se jelentkezett. Ha annyira nagyon nem akarta volna, hogy itt lakj akkor magához is hívhatott volna, nem? - vonakodva bár, de bólintottam. - Nekem gyanús ez a dolog. - esett gondolkodóba, és én is eltöprengtem. - Azt mondtad, hogy amikor legutoljára itt járt, Ikoyát kereste, nem?

- De. - mondtam kimérten ezt az aprócska szót. Az arcom enyhén égni kezdett, ahogy a szobában történtekre gondoltam. Akkor azt mondta, hogy csak beszéltek, amit még mindig nem teljesen hiszek el. Akira nem jelentkezett egészen addig, míg össze nem vesztem Shiroval. Véletlen lenne? Nem hiszem. - Oké, tegyük fel, hogy nem véletlen ez az egész, de akkor valaki folyamatosan adja le a drótot, igaz? - bólintott, majd továbbra is érdeklődve figyelt, várta a gondolatmenetem további részleteit. - De mi haszna lenne ebből bárkinek is?

- Hogy szétválasszon titeket, talán?

- De ha minden nap beszélünk, csak erősödik a kapcsolatunk. Emellett nem hiszem, hogy Toushirot annyira érdekelné a dolog.

- Akkor csak Ikoya maradt. - a kirakós darabjai szép lassan gyűltek, viszont még mindig nem állt össze a kép. Miért segítene pont ő a kapcsolatunkban, ha annyira utál? Két lehetőség van.

- Ha a szíve mélyén jó, és tényleg egy jó testvér; - kezdtem a feltételezésem, és Chizu pedig befejezte.

- Vagy ha készül valamire, és így próbálja elterelni a figyelmed róla. - És igen, ilyenkor jó, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. Nem tagadom, enyhén bepánikoltam, de valahogy számítottam a következő lépésére. De vajon mi lehet az? Mindenesetre készen kell állnom, akármire is készüljön.

- De, egy valamit még mindig nem értek. - kérdőn felvonta egyik szemöldökét, majd térdei előtt összefonta karjait. - Miért pont Akira? Egy csomó más embert is felhasználhatott volna, csak hogy ne rá fókuszáljak.

- Lehet, hogy megzsarolta valamivel! - ahogy kimondta, azonnal megvilágosodtam. - Gondolj csak bele. Két legyet üt egy csapásra. - Igaz is. Akira nem tudja, hogy tudom. - de vajon milyen titka lehet?

- Megvan! - diadalittasan elmosolyodtam, ugyanakkor mérges is lettem. A nővérem képes pont ezzel fenyegetni? - Akira nem tudja, hogy tudok róla.

- De miről?! - kérdezte idegesen, a hangját enyhén felemelte, és kíváncsian rázogatott a vállaimnál fogva, míg én csak elégedetten vigyorogtam.

- Hogy ő egy vérfarkas.

Toushiro

16:30. Picsába! Már rég végeznem kellett volna ezzel! Aztán még ott van egy újabb méteres papír köteg. Ha tegnap nem jött volna ide Sekai... Az is PONT megtalált a legzsúfoltabb hetemen. Akaratlanul is bevillantak a tegnap történtek. Emina szemei, ahogy rám néztek. Semmit mondóak voltak, mintha csak idegen lennék. Ennyire elhatározta magát? Tényleg komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy felejtsük el? Nem, biztos vagyok benne, hogy nem így van. Emellett volt benne valami különös, mintha nem lenne önmaga. Tehetetlenségemben belefejeltem a papírhalom közepébe, ami alól ki sem látszott az asztalom lakkozott anyaga. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a szomjam egyre csak nőtt. Borzalmas látványt nyújtok. Az arcom beesett és egészen hamuszürke. A szemeim folyamatosan vörösen villognak, a kezeim remegnek megnehezítve a dolgom írás közben. Az előttem lévő fehér lapra meredek, ahol harmadszorra írom át ugyanazt az elrontott betűt. Hirtelen megy fel bennem a pumpa, a kezemben szorongatott tömör fa tollam ropi módjára roppan szét. Hangosan az asztalra csapva kelek fel, egyszerűen nem bírok nyugton maradni. A levegő hangosan szívom be, és fújom ki. Lehunyt szemekkel próbálok koncentrálni, de egyszerűen minden felbasz agyilag. A csukott ablak, a szél süvítése, a halom munka, amely beteríti az egész helyiséget, a borús idő, a háború, a csend, ha valaki elsétál az ajtóm előtt. MINDEN! Az egész helyzet. Tudom ki tudna lenyugtatni, de ő úgysem jön el. Hisz ő maga mondta, hogy csak szerződés köt minket össze. Halk kopogás zavarta meg elmélkedésem. Hangosan beleszippantottam a levegőbe, és halovány elégedettséget éreztem. Ő az. Mégis eljött. Hangosan vágta ki az ajtót, ezzel egy időben pedig visszahuppantam a székembe. Az asztalra könyököltem, az államat az összefont ujjaimra fektettem. Becsukta maga mögött az ajtót, majd ismét felém fordult. Meglepődöttség suhant át szép arcán, mikor megpillantott.

- Mit akarsz? - kérdeztem hidegen, miközben tetőtől talpig végigmértem őt. Haját kiengedve hagyta, ami majdnem a fenekéig leért. Egy ejtett vállú felsőt, és egy csipkefoltos farmernadrágot viselt.

Nagyot nyeltem, mikor tekintetem szabadon hagyott nyakára vándorolt. Vörös íriszeimet fölvezettem az ő gyönyörű lilájába. Kihúzott háttal tett felém pár lépést, megjelenéséből sugárzott az elrendíthetetlen magabiztosság, ami könnyed bájt varázsolt neki.

- Szomjas vagy, igaz? - kérdezte, de pontosan tudta a választ, így folytatta. - Igyál belőlem, Toushiro. - Megborzongtam, ahogy magam elé képzeltem, ahogy iszom a vérét.

- Nem! - mondtam enyhén remegő hangon, és szemem nem tudtam levenni karcsú nyakáról.

- Miért nem?! - csattant fel idegességében, és tett még egy lépést felém. - Szerinted, nekem jó, ha így látlak?

- Nem tudod, mivel jár az, ha iszok a véredből. - erőltettem nyugodtságot a hangomra, de képzeletben már a vérét szívtam. - Mellesleg, ez nincs benne a szerződésben. Ha csak az köt minket össze, akkor tartsuk is be, nemde? - idéztem az ő szavait, gunyoros hangnemben egy lenéző mosoly kíséretében. A fejét a föld felé szegezve hangosan szívta be a levegőt, majd hirtelen mozdulattal nézett föl. Szemöldökét összeráncolta, és olyan szúrósan nézett a szemeimbe, hogy én szégyelltem el magam. Felemelkedtem, és tettem felé egy lépést azzal a szándékkal, hogy szépen fogalmazva kirúgjam a szobámból, de ő egy pillanattal később már vámpírokat megszégyenítő sebességgel előttem termett. Hirtelen jött közelségétől hátrahőköltem, ő pedig megérezve ingatag egyensúlyomat visszalökött a puha székbe. A karfára támaszkodott, és győzedelmes mosoly bujkált ajkain. Hófehér nyaka közelebb került az arcomhoz, tekintetem viszont lejjebb vándorolt bársonyos bőrén. Tökéletes rálátásom nyílt dekoltázsára, ami Eminának még nem tűnhetett fel. Akaratlanul is megnyaltam alsó ajkam, és a tarkójánál tartva finoman lehúztam magamhoz. A mondandóm a torkomra forrt, mikor belenéztem csillogó szemeibe. A mellkasom égni kezdett ahogy minden egyes vonását hosszasan megnéztem. Tekintetem utoljára ajkaira vándoroltak, és csak ekkor tűnt fel, hogy valamit nagyon magyaráz.

- Ennek semmi köze ahhoz, amit akkor mondtam. Veheted ezt bocsánat kérésként is. - meglepődtem kijelentésén. A szemén látszott, hogy tényleg bántja az akkori kijelentése. - Nem érdekel, hogy mivel jár! Csak igyál a véremből!

Nagyot nyeltem, és kifújtam az eddig benntartott levegőt. Ez egy soha vissza nem térő alkalom. Lehunytam a szemeim, és hátrébb döntöttem a fejem. Éreztem a lélegzet vételét, ami az arcomat csiklandozta. Jóleső bizsergés futott végig a tarkómtól végig a gerincem vonalán. Magamnak sem akartam bevallani, de hiányzott a közelsége. És most itt van. Velem. A szülinapján, hogy segítsen. Így kér bocsánatot. A maga módján, ugyanakkor látom az aggódást, mikor rám néz. Hirtelen elönt a boldogság, de komolyan nyitom ki szemeimet, és nézek rá. Hiába ülök, még így sem magasabb mint én.

- Akkor ne engem okolj a következményekért. - hangom egész állatiasra sikerült, szinte már morogtam, mégsem hátrált meg. Aprót bólintott, és úgy látszott, mintha megnyugodott volna.

- És, öhm...Most hogy? Vagy... - szórakoztatott zavara, ahogy piruló arcára néztem. Akkor nem hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy aranyos, mikor elpirul. Tényleg így gondolom. Halkan kuncogva ragadtam meg a derekánál fogva, és húztam az ölembe. Még jobban elpirult, és zavarában csak egy pillanatra nézett a szemeimbe. Magamhoz öleltem puha testét, a bal kezemet a hátára helyeztem, a jobbal pedig félre toltam selymesen puha vörös haját. Bátortalanul oldalra hajtotta fejét, én pedig végig húztam ajkamat a nyakán. Megremegett bal kezemmel nyugtatólag végig simítottam hátán, érintésem nyomán a bőre felforrósodott. Elégedettség öntött el hogy én vagyok rá ilyen hatással, mintsem a félelem. Apró puszit nyomtam oda, ahova a harapást terveztem. Vékony karjaival szorosan ölelt, szemét lehunyva próbált lenyugodni. A szívünk felvette egymás szapora dobogását, és belé mélyesztettem tűhegyes fogaimat. Összerándult a hirtelen fájdalomra, a szemeim parázsként égtek, ahogy megéreztem az vére édes ízét. A mámor végig hullámzott az egész lényemen, és egyre jobban azt éreztem, hogy nem akarom elengedni.

 

Sziasztok :D

Igen nagyon sokat késett ez a rész, és nagyon sajnálom >-> Én sem így terveztem, azt hittem előbb kész leszek vele, de nem. Remélem tetszett ^^

U.I: A rajz az enyém, milyen lett?