17. fejezet Senki sem tudta, hogy ez tényleg CSAK te voltál (part 2)

                                                                    

"Kezdesz kitűnni a sorból,

És lassan látóteredbe ér.

Hát játszd végig, én éber vagyok

Ez a jelenet rólam szól."

Toushiro

Az idei év első fellépése előtti három nappal végeztem a lassan két hete tartó munkámmal. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hajtottam a fejem a tele írt lapok tömkelegére. A fáradtság lassan telepedett szemhéjaimra. Az életkedvem egyenlő volt a nullával, mégis a boldogság érzése tekergőzött fel a gyomromtól, egészen a mellkasomig. Szabad vagyok, végre! Minden kötelezettségtől mentes. A suliban a maradék három napban gyakorolni fogunk, mindenki a saját előadását, és a munkámmal is végeztem. Mindemellett ismét láthatom Őt. Igaz, hogy egyáltalán nem látogatott meg az elmúlt napokban, de majd behajtom rajta. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon tápászkodtam föl, de abban a pillanatban vissza is tottyantam a székembe. Hihetetlen módon elzsibbadtak a lábaim, és éreztem ahogy pár másodperc alatt száll ki belőlem minden energiám. Nem is csodálom, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor keltem föl ebből a redvás fotelből azalatt a két hét alatt. Beletörődötten dőltem hátra a székembe, és úgy nyújtottam ki a a hosszú lábaimat. Elmondhatatlanul szar érzés volt. Bizsergett, zsibbadt és mintha ezer hangya mászkált volna a bőröm alatt. Miután párszor megmozgattam még a két végtagomat, ismét a fölállással próbálkoztam. Az író asztalon támaszkodva sikeresen föltornáztam magam, és igaz hogy úgy éreztem, mintha kocsonyából lennének a lábaim, de legalább nem dőltem el. A jobb kezemmel továbbra is az asztal lapján támaszkodtam, de sokkal inkább azért, hogy emlékeztessem magam az itt történtekre. Soha többet nem akarom látni azt az ürességet a szemében, ahogy rám nézett. A mindig csillogó lila szemeivel. A szívem összeszorult, mikor felidéztem magam előtt az arcát. Az alsó ajkamba harapva fojtottam el egy ingerült morgást. A szemöldökömet ráncolva emeltem a kezem oda ahol most a szívem sebesen vert. Megőrjít. Fogalmam sincs mit tennék, ha hirtelen eltűnne. Rászorítottam a mellkasom bal oldalára, amibe belenyilallt a fájdalom, az előző gondolatomnak hála. A szívemnek, ennek itt. Dobognia sem kéne. Érzéketlennek kellene lennie, a bőrömnek pedig jéghidegnek. Az is volt, nem is olyan régen. Akkor változott meg, mikor megjelent. Mikor szembe rohant velem a lépcsőn. Mondanám, hogy azonnal megismertem, de ez nem így van. Észrevettem, hogy egy vörös hajzuhatag megállás nélkül rohan. De nem érdekelt. Mint ahogy akkoriban semmi sem. Azt gondoltam, csak nem olyan balga, hogy PONT nekem jön. Hogy egyáltalán nekem mer jönni. De pedig az volt. Őt nem érdekelte, hogy ki vagyok. Meglepett. Kapásból leordította a fejem, és visszabeszélt. Ismerős volt valahonnan, de egyszerűen nem ugrott be, hogy ki ő. Aztán elmondta a nevét, és megrohamoztak az emlékek. Minden gyerekkori emlékem róla. Akkor szólalt meg bennem először az a ritmikus dobogás, amiről egészen addig azt sem tudtam, hogy milyen érzés. Az embereknek természetes, hogy dobog a szívük. Nekünk nem az. Minden unalmas volt az életemben, és egyszínű. Egy ideig kerestem a hiányzó darabot. Mert valami igenis hiányzott. De nem tudtam, hogy mi. Olyan voltam, mint Emina. Nekem ő hiányzott, neki pedig a nővére. Ikoya volt az elveszett darabja. Miért nem én?! Én voltam az, aki megvédte, aki mindig vele volt! Akinek megígérte, hogy...Várjunk csak. Miről beszélek? Mit is ígért meg nekem? Egyáltalán megígért nekem bármit is? A hajamba túrtam idegességemben, és az ajtó felé vettem az irányt, közben folyamatosan kattogott az agyam. Miért nem emlékszem? Egyáltalán hogy jutott most ez eszembe? Miért nem emlékszem, a kurva életbe! Hangosan csaptam be magam után a gyakorló terem ajtaját. Mert igen, itt még az is van. Hangszigetelt, zárható ajtóval, - amit azonnal ki is használtam és elfordítottam a zárat – egy hatalmas tükörrel, ami faltól falig ér, pár súlyemelővel, és futó géppel. Na meg az elmaradhatatlan másfél méter magas hangszórókkal, amik a szoba mind a négy sarkába helyet kaptak, és amikhez egy laptop volt kötve az ajtó melletti asztalon. Amíg a laptop bekapcsolt, a tükörhöz sétáltam, és alaposan szemügyre vettem magam. A fekete hajam pár centit nőtt, a szemeim pedig érthetetlen módon csillogtak. Elégedett voltam magammal, a pólómat ledobva vettem magam szemügyre még jobban. Igen, kétség sem fér hozzá. Egyszerűen túl jól nézek ki. Elmosolyodtam saját egoista megállapításomon, de ez csak az igazság. A laptophoz sétáltam előkeresve egy számot, amit begyakorolhatok és előadhatok. De fogalmam sincs mihez lenne kedvem. Tanácstalanul álltam meg előtte, és néztem körbe a termen. A'sszem inkább a bemelegítéssel kezdek...

Chizuru

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi lehet a legrosszabb érzés, amit az ember soha nem akar átélni. Először a viszonzatlan szerelem jutott eszembe. De aztán elvetettem. Ha jól csinálod, megváltoztathatod, meg persze ha van elég bátorságod hozzá. Aztán ha a szerelmed elhagy, vagy megcsal. Igen, az is elég fájdalmas, és őrült érzés. Egész eddig ez mellett szavaztam, és erősen érveltem mellette. Ha a szerelmeseknek kényszerből kell elválniuk, az még rosszabb. Aztán megváltozott a véleményem. Vagyis nem teljesen, hanem csak egy kicsit. Aggódni valakiért. Tudatlanul kelni, és feküdni, hogy nem tudod él-e még. Igen azt hiszem ez nyert. Mikor folyamatosan kutatsz a tömeget lesve, reménnyel túlfűtve, hogy talán MA megtalálod. Aztán másnap is. Nem tudhatod, hogy az a bizonyos ma, mikor jön el. Ahogy elnézem a diák sereget, és Ikoya arcán uralkodó fölényes kifejezést ez sem az a ma.

Emina

Katt-katt-katt-katt

A fejemben lévő óra kattogása ordított a néma csendben. A hely, ahova pár napja kerültem kopár. A falak üresek, és nincs sehol egy óra. Untam a némaságot, ezért elképzeltem magamban egyet. A két őr az ajtóm előtt állt, kívül. A jobb sarokban, az ajtó melletti asztalon a telefonom hevert, kibelezve. Tetris, miért nem ilyenkor hívsz? Egyszer már sikerült fölhívnod, még a felvételi előtti éjjelen. Akkor is szét volt szedve. Ugyan már. Miért is hívna? Voltaképpen alig ismerjük egymást. Nem tudja, hogy hol vagyok. Mélyet sóhajtottam, és hátradőltem a széken. A mozdulat hatására a csuklómba nyílalt a fájdalom, a kötelek mentén. Hátra döntöttem a fejem, lehunyva szemeim. Nem akartam lenézni a kezeimre. Biztosan véresre dörzsölte már az a nyamvadt kötél. Lassan emeltem meg szemhéjamat. Szaggatottan vettem a levegőt, közben a képzelt kattogás megállíthatatlanul szelte át üres gondolataimat. Nem tudom, hogy mióta vagyok itt. Az itt létem alatt többször jeleztem Toushironak, de úgy látszik a vérem kiürült a szervezetéből. Egyetlen egyszer éreztem egy halvány gyenge viszonzást. De ahogy jött, úgy el is tűnt. Ezt vehetem búcsúzásnak is. Ikoya ahogy leadja a jelzést, engem megölnek.

Meg szökni, leverni mindenkit aki az utamban áll, kitörni azon az ajtón, és elfutni? Természetesen megpróbáltam, többször is. Elképzeltem ahogy mindenkit legyőzök. Csak hát az elképzelés és a valóság rohadtul nem fér meg egymás mellett. Így vissza kerültem ide, szorosabban és fájdalmasabban a székhez rögzítve.

Lazítottam a test tartásomon, hogy valamennyire enyhítsem a friss sebek fájdalmát. De a barna, vastag kötél keményen feszült neki a csontomnak, és annyit rángattam már, hogy egészen kiszálasodott. Meredten néztem magam elé, az ajtóra, a megkötözött végtagjaimra. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Hogy végül a saját nővérem fog a halálba taszítani. Hűha, milyen költői lettem hirtelen. Ha tényleg lennék olyan szerencsétlen és meghalnék...vajon ki lenne az, akinek a legjobban hiányoznék? Van időm gondolkodni, ki tudja még mennyi? Ki kell használnom. Tehát. Chizuru és Leon. Biztosan őrjöngnének, talán még meg is támadnák Iko-t. Ha egy szürreálisan normális életem lenne, biztosan őket akarnám a szüleimnek. Apropó szülők. Mi lehet most velük? Az a két ember, akik örökbe fogadtak. Soha nem értettem őket. Állítólag minden áron egy gyerekre vágytak, azért is vettek magukhoz. Aztán most mi van? Nem érdeklem őket, nem hívnak, jóformán azt sem tudják, hogy hol vagyok. Egyáltalán nem ismernek. Ez,....nyomasztó. Miért vittek haza, ha utána már nem kellettem nekik?! Egyáltalán miért kellett az árvaházba mennem?!

- Túl sok kérdésem van. - suttogtam félhangosan, annyira előre hajolva, amennyire a kötelek engedték. A vállaimon mintha mázsás súlyok húztak volna egyre lejjebb, és lejjebb. - De hol vannak azok a kibaszott válaszok?! - kérdeztem hangosan, de a hangom megbicsaklott. Meleg, átlátszó folyadék csöppent a padlóra. Az elsőt megállíthatatlanul követte a többi. Reményvesztett könnyekkel némán zokogtam. Nem sokáig szomorkodhattam, a szívem összeszorult egy könnyed dallamot magával hozva. Fel kaptam a fejem, olyannyira gyorsan, hogy a nyakam is megroppant. Néma csend. Hiába hallgatóztam, nem hallottam meg az előbbi dallamot. Hátra dőltem a szék támlájára. Meredten figyeltem ahogy egy keskeny vércsík a kötelek alól szántja végig csuklóm fehér látványát. Ahogy a vérem megindult, a dallam ismét felcsendült. Biztos voltam benne, hogy ezt csak én hallom. A fülem bizsergett a dal folytatásáért, a szívem heves dobogásba kezdett, ahogy agyam fölismerte a dallamot.

„Egy újabb emlék lenne?”

Kérdeztem magamtól, választ nem várva. Ahogy folyamatosan játszódik le bennem a dal a szövegét tátogom. A hangszálaim végre mozgósítják magukat, és erőtlen éneklésbe kezdek. A maró könnyek minden egyes sornál kicsordulnak, de makacsul küzdök ellenük.

Tükröm

Árulj el nekem valamit.

Áruld el, ki a legmagányosabb mind közül?

Tükröm

Árulj el nekem valamit.

Áruld el, ki a legmagányosabb mind közül?

A szöveget énekelve meghallok egy vékony és halk hangot, ami velem együtt szól. Óvatosan körbe nézek, de nem látok senkit. Egyáltalán nem rémülök meg, annak ellenére, hogy tudom ez a hang nem Ikoyához tartozik. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy nem velem egyidős, hanem egy kislány.

Félek,

Mi lakozik bennem?

Mond el, lehet-e egy szívet kővé változtatni?

Tükröm, Tükröm,

Mi van mögötted?

Ments meg attól, amiket látok!

(https://www.youtube.com/watch?v=5wG6qZWDCbU )

Hiába küzdök, a fáradtság elemi erővel lesz úrrá rajtam. Ez nem a vég, érzem. Ez valami egészen más.

Csak egy pislogásnyi idő kellett ahhoz, hogy máshol találjam magam. A feltámadt szél üdítően hatott a több napos poshadt levegő után. Kihasználva a szabadságom hatalmasat lélegzek az éltető oxigénből. A nap ragyogóan süt, mosolyom kiszélesedik ahogy az arcom melengeti. Kellemes virág illat terjeng a levegőben.

„Tavasz van”

Állapítom meg magamban. Az alattam elterülő puha fű lágyan cirógatja a bőrömet, és legszívesebben fel nevetnék. A nyomasztó érzés, ami az utóbbi napokban költözött a mellkasomba eltűnt, mintha csak elfújták volna. Megnyugodva feküdtem a zöldellő fűben, vörös hajam körülöttem lávafolyamként terült el. Próbáltam kiélvezni a békét, még akkor is ha azt az emlékeimben lelem meg. A gyerekkoromban voltam, és ezt a sejtésem az is alátámasztotta, hogy mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet egy álmos kis Toushiroval találtam szembe magam.

Istenem, milyen cuki. Már bánom, hogy erre eddig nem emlékeztem.

- Shiro-kun. - a szavaimat nem én irányítottam. Mintha csak egy előre megírt szöveget mondtam volna, nem tudtam rajta változtatni. A hangom vékonyabb volt a megszokottnál. Sokkal szelídebb, és ártatlanabb, mint a mostani, Hihetetlen hogy egyszer voltam ilyen is.

- Megint megtette, ugye? - kérdezte elkomorodva tőlem, zöld szemeiből eltűnt az álmosság. Kis arca – valószínűleg - a dühtől kipirult, ahogy a karomra nézett. Nem kellett oda néznem, hogy lássam. Egy hatalmas lila folt éktelenkedett ott. Fogalmam sincs kiről beszéltünk. - Miért hagyod neki? - kérdezte bosszúsan, ami elég viccesre sikeredett. Legalábbis nekem vicces volt látni, hogy a kegyetlen Toushiro, a vámpír herceg akitől mindenki tart, milyen aranyos volt. Rövid lábaival mellém lépett, és leülve mellém jobban szemügyre vette a karom.

- Mégiscsak a testvérem. - a testvérem...? Ikoyáról van szó? Hát, ezek után nem lepett meg, hogy gyerek korában is utált. - Az én hibám.

Toushiro kérdőn felkapta kis buksiját, hollófekete haja a szemébe hullott.

- Hogy ilyen helyzetben van. - folytattam. - Hogy nem ő az örökös. - A lelkem is belesajgott a mondandómba. A kis kori énem nagyon a szívén viselhette a történteket. Pedig tényleg nem az én hibám volt. De magamat ismerve biztosan nem hallgattam senkire.

- Emina. - Szokatlan volt még a nevem az ő szájából, mikor ilyen kisfiús még a hangja. Gyerekes hangja ellenére a felnőttek komolyságával beszél. Nem hiába ő lett az örökös. - Nem a te hibád. - Tette a vállamra apró kezét, és egyenesen a szemeimbe nézett. Még a 17 éves énem is elhitte egy pillanatra. Aztán jött a mondandója érdekesebb része. - Ígérj meg nekem valamit, jó?

Bólintottam válaszul, majd folytatta.

- Majd ha nagyok leszünk.... - úgy éreztem magam, mint mikor a kedvenc sorozatom utolsó részét nézem. Mikor biztos vagy benne, hogy csattanó lesz a vége, és lesz egy következő évada.

De már nem tudod meg mi volt a vége, mert valami közbe jön. Mint például; megszakad az internet kapcsolat, elalszol, esetleg anyukád hív, hogy segíts neki valamiben. Ilyenkor arra gondolsz, hogy nem lehetett volna egy picivel később? Úgy is mindjárt vége.

Nekem egy hangos csattanás jött közbe. A hang keresztül szelte a békémet, a meleget, a szabadságom. Mintha egy édes álomból rángattak volna fel, lassan nyitottam ki a szemeim. Halkan érzékeltem csak, hogy a háttérből bosszús kiáltások, elégedetlen mormogások szűrődnek be hozzám. Összemosódott előttem a kép, jelen pillanatban azt sem tudtam hol vagyok. Mérges voltam, mert nem tudtam meg az ígéretet, amit akkor tettem. Ha csak egy kicsivel később hallom azt a csattanást, ami.... Mi is volt az? Lassan emelem fel a fejem, az ajtó irányába. Hatalmas por lengi körbe az apró helyiséget. Az ajtó tőből kiszakadt, amit valaki nagy erővel szedett le onnan. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra. Még csak homályos pacákat láttam, és a kintről jövő fény is megvakított. Szorosan összezártam szemeimet, és vártam pár pillanatot. Az agyamban lévő fogaskerekek azonnali munkába kezdtek, és én sem tudtam biztosra, hogy nem csak hallucinálok-e. Valóban Ő állt ott? Megmenekültem? Határozott lépések közeledtek felém. Óvatosan nyíltak fel szemhéjaim, és most már kristály tisztán láttam az ismerős alakot. Magabiztos mosollyal az arcán lépkedett felém, amitől a szívem eszeveszett dobogásba kezdett. Hollófekete haja a szemébe lógott, vérszomjas aura lengte körbe, ahogy a lekötözött testrészeimre tévedt tekintete. A szemei, amik zöld gyémántként ragyognak, most a bíbor színeibe hajlik. Előttem megállva leguggol. Felidézem magamban az emlékképet, amiben ugyan így közeledett felém. Ellágyult tekintettel nézte az arcom, amin egy forró könnycsepp folyt végig. A kezein lévő bőr kesztyűt a fogai közé szorítva húzta le magáról, úgy nyúlt az átlátszó csepp felé, hogy letörölje onnan. A megkönnyebbülés hullámzott végig az egész lényemen.

- Sajnálom. - Szólalt meg halkan, miközben tenyerébe fogta az arcom. Jó volt hallani a kellemesen mély hangját. A fülem bizsergett a folytatásért. - Hamarabb meg kellett volna találnom téged.

- Igen, sokkal hamarabb. - suttogtam, és nem voltam benne biztos, hogy ő is meghallotta. - Sokkal, de sokkal hamarabb.

Mindketten tudtuk, hogy nem a mostani helyzetre gondoltam. Ha már az életben is hamarabb talál meg. Vajon hogy alakult volna az életem? És az övé? A barátainké? A testvéreimé? A szüleimé?

- Csak még egyszer lássam meg. Tuti nem fogja elfelejteni azt, amit tőlem kap. - mérgelődött, miközben a kezeimet oldozta el. Egy pillanatra megállt, a kezébe vette a csuklómat és a sebet méregette. A testtartása is megváltozott, egészen olyan volt, mint egy vadállat Nem tudtam eldönteni, hogy most a szomjúságát próbálja elnyomni, vagy a dühét.

Toushiron támaszkodva léptem át annak a szoba küszöbét, amiben az elmúlt pár napban raboskodtam. Mintha újjászülettem volna, mint a madár akit kiengednek a ketrecéből. Erősen tartott a derekamnál fogva, amire szükségem is volt. Utáltam bevallani, de segítség nélkül nem tudnék megállni a lábaimon. Legnagyobb meglepetésemre Chizuru és Leon a szemközti falnál támaszkodtak egymás mellett. Körülöttük a földön emberek hevertek. Nem akartam megtudni, hogy csak elájultak-e, vagy meg is haltak. Chizuru mikor meglátott, meg könnyebülten felsóhajtott. Megeresztettem egy halvány mosolyt feléjük, mire mind a ketten óvatosan megöleltek.

- Ma lesz a fellépés. - Nyögtem halkan, mikor végre elengedtek. Három hitetlenkedő szempár nézett vissza rám.

- Ugye nem tervezel ilyen állapotban szerepelni? - kérdezte idegesen Toushiro. Könyörgően néztem fel rá. Közelebb bújtam hozzá, és szorosabban kapaszkodtam meg a kezemmel a nyakában. Egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Ezt ő is észrevette, és szorosabban tartott a derekamnál fogva.

- Szerintem sem túl jó ötlet. - mondta szájhuzogatva Chizuru. - Még csak most találtunk meg.

Szemlesütve bámultam a padlót, mikor az eddig csöndben lévő Leon megszólalt.

- Szerintem jó ötlet. - reménykedve emeltem rá a tekintetem. Kék szemei kedvesen néztek rám, és halvány mosoly játszott ajkain. Éreztem ahogy Toushiro megfeszül mellettem. Ideges volt.

- Ha ezt csak azért mondod, hogy különbözzön a véleményünk, akkor hagyd abba. Emina így is alig tud lábra állni, és még csak nem is készült fel rendesen. Kész kínzás lenne neki, ha a színpadon kellene szerepelnie. - Az állkapcsa megfeszült, ahogy a mondandója végére ért, a szemeiből sugárzott a határozottság. Még én is elbizonytalanodtam egy pillanatra, de aztán ismét fellebegett előttem a cél. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy meggyőzzem a saját igazamról. Hópihe beelőzött.

- Ugyan, ennél nagyobb veszélyben nem lesz. - legyintett, majd tekintetét ismét rám szegezte. - Amúgy is meg kell mutatnod neki, hogy ennyitől nem dőlsz ki, igaz?

A szemeim kitágultak, és széles mosoly terült szét az arcomon. Végre valaki, aki megért.

- Ahogy mondod, Hópihe. - Kacsintottam rá, mire a szemeit forgatta. Óvatosan fordultam teljes testtel Toushiro felé, aki villámló szemekkel viszonozta az enyémet. - Nekem kell legyőznöm őt, mert mégis csak az én testvérem.

- Akkor menj, nem kell hozzá az engedélyem. - sértődötten fordította el a tekintetét, mire felvontam a szemöldököm.

- Attól még a te véleményed is számít. - nyomatékosítottam meg a szavaimat, mire meglepetten nézett le rám. Mitől van ennyire meglepve?

- Értem. - gondolkozott el egy pillanatra. Látszott rajta, hogy alaposan átgondolja a hallottakat, és mérlegelni kezdi a valószínűségét annak, hogy kidőlök a színpadon. - Jó, de ha bármi történne veled, ki sem foglak engedni a szobámból.

Elvörösödtem a kétértelműség hallatán, ő az ajkait kaján vigyorra húzta. Összerezzentem a hirtelen hangra, mikor Chizuru összecsapta a tenyerét.

- Jól van, fiúk-lányok aranyosak vagytok, de ha Ena oda akar érni a fellépésére – meg mi is – akkor ideje nekiállni készülődni, és a sebeit sem ártana ellátni.

Igen, már alig várom. Biztos vagyok benne, hogy Ikoya végre belátja, engem nem tud olyan könnyen legyőzni. Nem is. Nem tud MINKET legyőzni. Mert nekik köszönhetem az életemet.