12.fejezet családtag, éjjeli zaklatás és a FELVÉTELI!

A fejem még mindig rettenetesen fáj, de ez egyre jobban tompul ahogy az előttem állóra nézek. Kedvesen mosolyogva nyújtja jobb kezét, amit el is fogadok. Hatalmasat rántva húz föl, a nagy lendületnek köszönhetően a mellkasának csapódok. Kótyagos fejjel lépek hátrébb de az ismeretlen magához szorít. Mielőtt reagálni tudnék, elenged és továbbra is mosolyogva távozik. Ki ez?

- Várj! - sietősen utána kaptam, de éles fájdalom szúrt a fejembe. A hirtelen ért fájdalom miatt összerogytam és erősen a fájós pontra szorítottam a kezemet.

- Emina olyan hülye vagy! Mi a fasznak hajtasz olyan gyorsan?! - De hangos vagy baszd meg! Felszisszenek jelezvén, hogy nem éppen az üvöltözésre van most szükségem. - Jól vagy? - Oldalra fordítva a fejemet Toushiro aggódó fejét látom meg közelebbről mint kéne.

- Most kenődtem fel egy fára.......Szóval nem éppen.

- Elnézést kedveském jól van? - jött oda aggódóan egy idős néni. Fájdalmas mosolyra húztam a számat majd bólintottam. Minél többet forgatom a fejem annál inkább fáj. - Hívtam a mentőket hamarosan megérkeznek.

- Óh arra semmi szükség. - hárítottam azonnal. Csinálj úgy mintha nem lenne semmi, előbb engednek. Gondoltam magamba, majd egy erős kezet éreztem a vállamon. Óvatosan hátra pillantottam, Toushiro pedig vicsorításhoz hasonló arckifejezéssel rázta meg a fejét. - M-mi az?

Válasz gyanánt a fejéhez rakta az egyik ujját, és párszor megkocogtatta. Ja tényleg, kedve szerint les be a fejembe. Még mindig nem szoktam meg.

- A biztonság kedvéért itt maradok veled. - komolyodott el az arca, éreztem ahogy enyhe pír szökött az arcomba, majd mintha belevakuztak volna a szemembe. Pislogtam párat a hirtelen ért erős fény miatt. Oldalra nézve az előbbi idő néni a telefonján fotózott minket. Kérdőn meredtünk rá, mire észbe kapva magyarázni kezdett.

- Jaj elnézést kedveskéim, de ritkán látni ilyen jól mutató párokat. - Mi van? Honnan gondolja ő hogy mi egy pár vagyunk? Éppen szólni akartam, hogy nem, mi nem egy pár vagyunk, de egy ölelő kar szorosan magához húzott. Felnézve Toushiro elégedetten vigyorgó fejét láttam, és helyettem is válaszolt.

- Köszönjük szépen, nyugodtan fotózzon. - A nő mintha csak erre várt volna ezerrel fotózni kezdett, az emberek pedig körénk gyűltek, és még többen fotóztak. Próbáltam eltolni, de mintha meg sem érezné továbbra is szorosan tartott magához közel. Zavaromban Shiro mellkasába fúrtam a fejem amit nevetéssel kísért. Megérezve illatát mélyen beszívtam, és a körülményekhez képest egészen megnyugodtam. Érdekes, ez más mint amikor Akirát ölelem. Ez sokkal nagyobb és mélyebb érzés, de vajon.......miért van ez? Mikor látták, hogy nem fogok újra előjönni, egyre kevesebb ember állt körül, végül pedig csak a néni maradt. - Meg nézhetem őket?

A nő mosolyogva mutatta a fotókat, Shiro pedig a kezemnél fogva húzott oda. Kis szemét tudta, hogy simán haza mentem volna. Le pillantva a kijelzőre megállapítottam, hogy tényleg jól mutatunk egymás mellett. De természetesen ezt nem fogom hangosan kimondani. Ha tudni akarja úgy is kiolvassa a fejemből.

A mentősök hangos szirénázására felszisszentem, és azonnal a füleimhez kaptam. Pontosan másfél órát voltunk még ott. Megvizsgáltak, kihallgattak pechemre a helyes mentős fiút Shiro elhajtotta a közelemből, mondván zavarban vagyok férfi orvosok társaságában..... Az ő kérésére egy negyvenes éveit taposó nő nézett meg még egyszer, hogy biztosan rendben van-e minden. Kedves volt a nő meg minden, de azért na. Mielőtt elengedett minket még Toushirohoz fordult, majd félrehívta. Beszélgettek egy ideig, amit én felvont szemöldökkel figyeltem. Mit akarhat tőle az a nő? És engem ez egyáltalán miért zavar? Mert igen, ahogy őket néztem határozottan féltékeny lettem, és ez még jobban idegesített. Miért érzem ezt?! Ez idegesítő.

- Féltékenyek vagyunk? - kérdezte mellőlem egy idegen hang. Felvont szemöldökkel kaptam a hang forrása felé a fejem. Nem nagyon lepődtem meg, hogy az előbbi mentősfiú állt, és mosolyogva rám nézett.

- Mi nem, nem csak....

- Nyugi ez természetes azoknál akik szeretik egymást. - fapofával meredtem rá úgy válaszoltam. Miért hiszi ezt mindenki?

- Mi, nem járunk. - jelentettem ki enyhe határozottsággal a hangomban. Enyhe határozottság? Egyáltalán nem voltam határozott ezzel kapcsolatban, és fogalmam sincs miért.

- Óh, akkor mit szólnál hozzá, ha egyszer elmennénk valahova? - kérdése hallatán felnevettem, majd mosolyogva válaszoltam.

- Sajnálom, de van barátom. - nem sértődött meg, látszott rajta hogy föl akart vidítani és igaz, hogy fogalmam sincs, hogy ki ez de hálás voltam neki. Tényleg az egész beszélgetés fél percig sem tartott, de legalább nagyon picit elterelte a gondolataimat.

Ezután véglegesen elengedtek minket, a motoromat fájó szívvel néztem ahogy elviszik szerelőhöz. Láttam ahogy sír szegénykém.

- Miről beszélgettetek olyan nagyon?

- Semmi különösről, csak időjárás, suli stb. - feleltem mosolyogva, és magamban eldöntöttem, hogy egyáltalán nem fogom neki elmondani. Sőt, nem is fogok rá gondolni és akkor nem tudja kiolvasni.

- És az volt ilyen vicces? - a kis féltékeny, egyem meg......Nem vagyok normális komolyan mondom...

- Ahogy mondod. És mit mondott az a nő? - kérdeztem kíváncsian félre billentve a fejem, közben oda értünk a motorjához.

- Idézem : Neked mint a barátjának vigyáznod kell a barátnődre. Figyelj jól, a lényeg az hogy pihenjen, és ha pár napon belül nem múlik el a fejfájása menjen el egy orvoshoz. Ha lehet pár napig kerülje az aktív testmozgást, remélem érted mire gondolok! - vékonyította el a hangját, a végét pedig furcsa mosollyal az arcán mondta.

- Aktív.......testmozgást? - mond, hogy nem az amire gondolok.

- Ahaaa. - mondta elnyújtva a szót, majd piruló fejemet látva halkan kuncogni kezdett.

- Mi olyan vicces? - kérdeztem idegesen a szemébe nézve.

- Mi az csak nem valami olyan dologra gondoltál? - kérdezte visszafojtott nevetéssel ami elég nehezen jött össze neki. Ha lehet még jobban elpirultam, és lehajtottam a fejem – Hogy a perverz kis éned megnyugodjon az edzésre gondolt.

- Igen tudom, nem is gondoltam másra! - emeltem fel a hangom zavaromban. Mentem a menthetetlent.

- Á, nem.

- Te mondtad kétértelműen! - fújtam föl az arcom, majd felültem Toushiro mögé a motorra.

Haza érve azonnal leszálltam Shiro mögül, majd belépve Nagyival találtam szembe magam, aki azonnal letámadott amitől hátrahőköltem.

- Emina lehetnél sokkal óvatosabb is! Lehetett volna nagyobb bajod is belegondoltál te ebbe?! - a dorgálástól meglepődtem, de kifejezetten jól esett. Régen soha senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. De.....

- Honnan tudsz erről Nagyi?

- Toushiro úrfi hívott és szólt, hogy készítsek elő pár gyógyszert ha esetleg kellene. - Értem, akkor Nagyinak telefonált.

- De mint látod élek és virulok, szóval minden oké. - feleltem mosolyogva, és egy kezet éreztem rá nehezedni a fejemre.

- Igaz, majdnem ott maradtál de szerencsére a fa elutasított. - erre inkább nem reagálok semmit. Sóhajtva elindultam a lépcső irányába, de Shiro a csuklómnál fogva megállított. Hátra nézve Nagyi már eltűnt ő pedig komolyból mosolygóssá csapott át.

- Mi az?

- Csak semmi aktív testmozgás. - kacsintott nekem pedig azonnal vörös lett az arcom. Kirántottam a kezem a szorításából és egész a szobámig futottam.

Ezt nem bírom tovább, valakinek muszáj elmesélnem. Azonnal a telefonom után amit furcsamód az ágyam alatt találtam meg. Azt, hogy mióta van ott fogalmam sincs. A névjegyzékből kikerestem Chizuru számát, és hívtam is.

A harmadik csörgésre fel is vette, és amint bele szólt azonnal mesélni kezdtem. Szegényt egy órán keresztül nem hagytam szóhoz jutni. Furcsa volt még ez a barátkozósdi, de határozottan jó értelemben. Ezenkívül együtt elmélkedtünk a vörös hajú fiúról majd hirtelen remek ötletem támadt. Gyorsan elköszöntem Chizutól majd kifelé vettem az irányt a szobámból. Meglepetésemre már állt valaki az ajtómban, amitől majdnem összeütköztünk.

- Hallom baleseted volt. - kezdte összefont karokkal drága nővérem. - megsérültél?

- Nem.

- Pff... Kár. - még is mi ez? Mostanában nagyon furcsán viselkedik. Kilépve utána szóltam, hogy kérdőre tudjam vonni, de addigra már eltűnt. Na várj csak majd legközelebb.... Bő negyedórás mászkálás, valamint az itt dolgozók eligazításának köszönhetően elértem célomhoz. Az ajtó előtt állva nagy levegőt vettem. Biztosan be akarok én ide menni? Nem várhat holnapig? Nem, Emina ne légy hülye ezt most nem lehet elhalasztani........Talán ezáltal megtudhatok valamit a családomról. Már éppen kopogtam volna amikor nyílott az ajtó, és egy félmeztelen Toushiroval találtam szembe magam.

Szemeim meglepetten elkerekedtek, a szívdobogásom pedig felgyorsult. Azt eddig is tudtam, hogy izmos de póló nélkül még jobban bebizonyosodott. A félig vizes hajából, és pár kósza víz cseppből következtetve gondolom fürdött.

- Ennyire sokkoltalak, hogy oda fagytál? - fel sem fogtam teljesen, hogy hozzám beszélt. A tekintetemet nem tudtam levenni kockás hasáról, és megfeszülő izmairól, ahogy az ajtófélfának támaszkodva nézett le rám. Azért remélem nem folyt ki a nyálam... Arra eszméltem fel, hogy Shiro homlokon pöckölt én meg kelletlenül a szemébe néztem. Nem tagadom, hogy még bámultam volna egy ideig, hisz nő vagyok....Ez meg még nem megcsalás. - Mellesleg miért jöttél?

Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy minek jöttem ide. Toushiro láthatóan elégedett volt magával, amiért ilyen kábulatot okozott. Apró fejrázás után válaszoltam.

- A vörös hajú fiúról a balesetről..... - jutott eszembe, közbe beinvitált a szobájába. Fa padló, fehér falak, és sötétkék szőnyeg. Az ajtóval szemben egy hatalmas író asztal mögötte fekete irodai székkel. Az asztalon több kupac papír, és könyv volt szanaszét. Baloldalt könyvespolcok, jobb oldalt egy minihűtő. Az ajtó mellett két kisebb fotel és egy kávézó asztal kapott helyet. De följebb nézve láttam, hogy a szoba nem csak ennyiből állt. Egy lépcső vezetett az emeletre, ami úgy nézett ki, mint egy belső erkély. Gondolom ott az ágy és egyéb személyes dolog.

- Mi van vele? - kérdezte lazán, és magára kapott egy fehér inget, aminek örültem is, meg nem is.

- Arra gondoltam te talán tudod, hogy ki ő. Nagyon hasonlított küllemre a Crossvel családra, de gondolom az te is észrevetted.

- Hm.....Passz. - felelte erre pedig fölkaptam a fejem. - Fogalmam sincs, hogy kicsoda. Mind két család múltját és egyéb dolgait ismerem, ez a minimum mint az egyik örökös, de......Még csak nem is említik, hogy az elmúlt húsz évben fiú született volna. Sehol.

- Nem lehet, hogy egy unokatestvér vagy valami távolabbi rokon? - kérdeztem kétségbe esve. Hiszen ha nem családtag, akkor kicsoda? Magyarázatot akarok, mégpedig azonnal!

- Hé, nyugi. - lépett elém és nyugtatóan átkarolt. Tényleg éreztem, hogy a kezdeti dühöm enyhül. Eltoltam magamtól, majd hátrébb lépve a szemébe néztem, amik furcsán méregettek. Belenézve semmit nem tudtam kiolvasni, annyira sok érzelem tükröződött bennük. - Mellesleg a távoli rokon kilőve...

- Miért mondod ezt? - kérdeztem a hajamba túrva.

- Túl sok volt köztetek a hasonlóság ahhoz. Csak azt nem tudom miért nem írtak feljegyzéseket róla. - elgondolkodva szuggeráltam a földet, aztán eszembe jutott Nagyi. Ő biztos tudja kicsoda az a fiú. Határozottan emeltem fel a fejem, majd Toushirora nézve bólintottunk. Tudom, hogy megint kutakodott de most nem zavart. Egyszer majd úgy is megtanulom leblokkolni az elmém, ahogy már Hópihe tájékoztatott erről a lehetőségről. Meg kell majd kérnem, hogy tanítsa meg nekem.

Együtt indultunk el Nagyi keresésére. Fogalmam sincs meddig kerestük, de végül a legfelső emeleten találtuk meg Ikoya társaságában. A nővérem összeszűkült szemekkel meredt ránk, amikor oda értünk.

- Hát ti? - kérdezte meglepetten, majd rosszallóan méregetett. - Emina, neked nem pihenned kellene?

- De, majd később. Van itt valami ami nem várhat. - feleltem halálosan komolyan. Nagyi bólintott majd hátra pillantva Iko-ra nézett.

- Ikoya, egy pillanat és jövök. - Iko elsötétült tekintete ellenére megeresztett egy mosolyt, ami grimasznak sokkal jobban illett volna.

- Sejtem miről akartok beszélni. - sóhajtotta Nagyi, egy kis idő múlva. Hátra pillantottam Shirora, aki a gondolataiba mélyedve ballagott mögöttünk. Megérzésből talán de tudtam, hogy most akkor sem lehetne visszatéríteni a valóságba ha valaki neki rontana.

Nem szóltam semmit, csak követtem Nagyit egyre lejjebb és lejjebb. Az idős hölgy hirtelen megállt, és épphogy le tudtam fékezni nehogy nekimenjek. Egy félreeső folyosón álltunk, majdnem a végén, amikor hirtelen hatalmasat dobbantott, ami csak úgy visszhangzott az üres folyosón. A mögöttem álló erre már kérdőn felkapta a fejét, és én is feszült kíváncsisággal figyeltem. Az előttünk lévő folyosó fala egy paránnyit felemelkedett, majd lassan eltolódott. Döbbenetemben kitágult szemekkel néztem végig az elmozdulásokat, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen titkos helyiségek vannak elrejtve a palotán belül. Bár számíthattam volna rá, ha már két ősi családról van szó. Nagyi határozottan elindult, majd valahonnan előhalászott egy doboz gyufát, amivel megvilágította a falon lévő gyertyákat.

- Gyertek hamar! Nem hagyhatom sokáig nyitva. - sürgetett minket. Még mindig ledöbbenve álltam egy helyben, de aztán kapcsoltam. Tényleg nem lenne jó, ha valaki meglátná az „átjárót”. Fogalmam sincs mi lehet ott bent de ha annyira titkos, hogy egy külön helyet építenek ki neki...

Megindulunk befelé enyhén remegő lábakkal. Rettenetesen izgultam vajon most mit fogok megtudni. Hatalmasat szippantottam a levegőből amikor beléptünk, aminek hála az orrom telement porral és prüszköltem párat. Shiro halkan kuncogott párat a hátam mögül, én pedig kérdően felé fordultam de csak legyintett válaszul. Jobban körülnézve a hatalmas teremben még a levegő is tüdőmben rekedt. Egy rövid folyosó, aminek falain fekete-fehér családi képek díszelegtek. Idegen arcok, hasonló vonásokkal mosolyogtak vissza a képekről, majd beljebb haladva egy nagyobb csarnokba értünk. Középen egy kő állványon egy kb. harminc centi vaskos könyv porosodott. Körbepillantottam, és a látványtól elszorult a torkom. Festmények hada sorakozott a falakra fölakasztva szorosan egymás mellé. Mindegyik festményen egy-egy vörös hajú egyén, lila szemekkel.

- Az egész Crossvel családot megtalálod. - köszörülte meg a torkát Nagyi, majd feleszmélve a kisebb sokkból elindultam a legrégebbik kép felé.

„Isaac Crossvel, 1254.”

Továbbhaladva ismerős név után kutattam, amit több száz év után találtam meg. Mindegyiket futólag megnéztem, de egyiknek sem szenteltem különösebb figyelmet. A megtalált személy előtt azonnal leragadtam, majd megkövülten figyeltem.

- Itt annyi idő lehetett, mint ti most. De lehet, hogy idősebb egy-két évvel. - felelt elgondolkodva Nagyi, közben pedig Shiro is mellénk ért. - Hány éves is vagy most, Emina?

- Hamarosan 17. - feleltem kiszáradt torokkal, aztán Shiro szólalt meg.

- Pontosan mikor is? - kérdezte kíváncsian lepillantva rám.

- November 3. Miért kérded? - mosolyogva megrázta a fejét, mire vállat vonva fordítottam vissza tekintetem anyám fiatalkori portéjára. Vörös haja sötétebb mint az enyém, szemei pedig olyan színű mint Ikoyáé. Nemrég már felfedeztem, hogy nem egy árnyalatú a szemszínünk. Hiába vagyunk ikrek, Iko sokkal több vonását örökölte anyának. Ugyan az lebecsülő tekintet, amit egyre többször látok Iko szemében is.

„Analisse Crossvel, 1994”

Ez a kép négy évvel a születésünk előtt készült. Az előzőekre pillantva megláttam nagymamám, és nagypapám képét is. Ők – apámmal együtt – a kitüntettek között volt a másik oldalon. Arnold nagyapa és apa ugyanúgy néztek ki, akár az ikrek. Nagyanyám képét látva ledöbbentem. Kitűnt a többi közül egyéni stílusával, és harcos ruhájával. Őt nézve sokkal több hasonlóságot véltem felfedezni közte és köztem.

„Elizabeth Crosscel, 1958”

- Mielőtt rákérdezel. - szólt hozzám Nagyi, mintha előre tudta volna, hogy mit akarok kérdezni. - Elizabeth utálta a formális megjelenést, és úgy döntött itt sem lesz másképp. Emlékszem, mikor nekem mesélte az apja mennyire szokott üvöltözni vele amikor nem megfelelően jelent meg a hivatalos bálokon. Magát adta mindig, épp ezért tűnt ki mindig a tömegből. - kicsit megállt, majd lágyan a képre tekintett, én addig a válla felett elnézve szemmel Shirot kerestem aki gyorsan mozgatta szemeit, teljesen belemerülve a középen lévő könyvbe. - Tudod, néha amikor eszembe jut kezdem úgy gondolni sokkal jobban hasonlítasz a nagymamádra mint a saját testvéredre. - felelte szomorkásan a szemeimbe nézve. Bátorítóan megöleltem, ami tőlem elég szokatlan volt. Éreztem ahogy Nagyi is meglepődött, de aztán visszaölelt – talán erősebben is mint kellett volna.

- Megvan! - a kiáltásra Toushiro felé fordultunk, aki komolyan nézett a szemeimbe. - megtaláltam. - jelentette ki újra, én pedig futó lépésbe mellé érkeztem. Magamban olvasni kezdtem a kézzel írt szöveget.

Alexander Crossvel, Analisse és Mike elsőszülött fia. A háború veszélyes körülményeinek következtében közös megegyezés alapján, 1995-ben, az az három éves korában külföldön egy apró szigeten bujtatták el. A kastélyban dolgozó szolgák negyede, és a katonaság fele tartott vele. Titokban találkozott családjával a csendesebb időkben. Tökéletes harci, és szellemi képzést kapott és a Crossvel család örököseként tartották számon. Három évvel később ikrek születtek. Név szerint Emina Crossvel, és Ikoya Retter. Analisse megcsalva férjét az idősebbik lányt nem ismerhették el Alexander párjaként. A hagyomány megszűnt, a Ach Daichival kötött alku után, ami szerint békében él a család, amennyiben Emina Crossvel és Ach Toushiro házassága érvényesül a jövőben.

Mondhatni megfordult velem a világ, és szédelegve sétáltam a kijárat felé. Tájékoztattam őket, hogy biztos a baleset, meg a poros levegő miatt forgott velem a világ. Ezt nem hiszem el. Ilyen is csak velem történhet meg, ki mással. Van még egy testvérem, ezt nem hiszem el? De Iko miért nem mondott semmit? Lehet ő sem tud róla? Ikonak egyelőre nem akarok szólni a dologról,vagy megkérdezni bármit is, bár a mostani viszonyunkat nézve kétlem, hogy meghallgatna. Csak tudnám mi baja. Fáradtan dőltem be az ágyba amit most sokkal kényelmesebbnek éreztem mint máskor. Mielőtt még elaludtam volna összegeztem az eddig velem történteket. Na lássuk;

1. Hamis „Felvettek” levél Japánból.

2. Elraboltak, pontosabban önként raboltattam el magam.

3. Megismertem Ikoyát, majd Shirot, aki első találkozásunk alkamából megcsókolt.

4. Elájultam, és már nem tudom meddig voltam kiütve.

5. Találkoztam Nagyival, majd megtudtam a családunk háttértörténetének egy részét.

6. Toushiro találkozott Akirával, visszakaptam a motorom, és tájékoztattak arról, hogy iskolába fogok járni.

7. Első nap a suliban, majdnem késés, megismertem Hópihét, és egy gyors versenyt tartottunk Chizuruval. Ikoyánál bekattant valami ami még mindig nem akaródzik kikattanni.

8. Shiro beült az órámra....

9. Amilyen szerencsés vagyok felkenődtem egy fára, mert valakinek a vörös haja vonzotta a szemem.

10. Később kiderült ez a valaki a bátyám, Alexander Crossvel.

Na ja, hát mindennek mondanám az életem, csak unalmasnak nem... Félig már elaludtam amikor ismerős dallamot hallottam a szobában lévő íróasztalom irányából. Ne már, ki az a barom aki ilyenkor hív? Rá néztem az órámra ami 19:15-öt mutatott. Hm......Azt hittem sokkal több idő van. Na mindegy. Lusta mozdulatokkal tápászkodtam ki a pihe-puha ágyból, majd meg sem nézve ki hív nyűgösen a telefonba szóltam.

- Mi van?~

- De nyűgös itt valaki. - röhögött a vonal másik feléről fehér hajú barátom.

- Mit akarsz Hópihe? - kérdeztem kötekedően, tudtam hogy utálja ezt a becenevet ezért gyakran szoktam vele piszkálni.

- Ne hívj így~~~ - nyávogott ő is amire kissé felélénkülve felnevettem. - Amúgy minden rendben?

- Aha, csak útban volt egy fa. - mondtam megnevettetve őt – Ki mondta el neked?

- Ch-chizuru. - felelte akadozva, és hallottam a hangján, hogy enyhén zavarban van. Most már biztos, hogy van valami köztük. Egy ideig még elhülyültünk, majd mondtam, hogy megyek mert állva fogok elaludni. Amint kinyomtam, szinte azonnal csörögni kezdett. Ezt nem hiszem! Nem hagyják az embert élni! A kijelzőre pillantva „ismeretlen szám”. Enyhe izgatottság lett úrrá rajtam, mert Akira szokott ismeretlen számokról hívni. Hiába van telefonja valahol mindig elveszti, és ujjat vesz.

- Szia. - köszöntem boldogan, azonban nem az volt akire számítottam. Kínos nevetés hallatszott a túloldalról, kicsit elemeltem a fülemtől a készüléket meglepetésemben. Folyamatos hang jelezte, hogy beszélni kezdett, ezért gyorsan közbeszóltam. - Bocsi, hogy félbeszakítalak, de ki vagy?

- Öhm....Emina Crossvellel beszélek, nem? - félénk fiúhang kérdezte.....Legalábbis nem biztos, hogy fiú a hang tulajdonosa, de.....na mindegy.

- Igen, én vagyok. - feleltem hivatalos hangvitelben. - Te ki vagy, és mit akarsz?

- Tetris (Tetrisz) vagyok. - felelte büszkén, én meg hangosan felnevettem. Hogy ilyen neve legyen valakinek. A szülei biztos kockák lehettek. Miután pár perc után végre sikerült abbahagynom a Tetris nevű emberke türelmetlenül beleszólt. - Befejezted végre?

- Igen, azt hiszem. - nevettem még párat aztán elnézést kértem. - na akkor vissza témához. Mit akarsz? - kérdeztem és a nevetés hatására előjött könnyeimet letöröltem majd leültem az ágyam szélére.

- Meséld el az eddig veled történteket. - felelte egyszerűen. Furcsállva néztem a piros telefonomra, majd egyszerűen kinyomtam. Nem pont egy idegennek fogom elmondani életem történetét, hanem a barátaimnak. Bemásztam az ágyba, a telefont a párnámra helyeztem, és ismét majdnem elaludtam. Milyen meglepő, megint csörgött a telefonom de kinyomtam. Több órán át kétpercenkénti hosszan tartó csörgés után gyilkolási vágyam lett az idegen felé. A lámpát felcsapva idegesen szedtem ki minden alkatrészt, és tettem a szoba különböző pontjaira őket. Szegény telóm a végére úgy nézett ki mint egy összerakásra váró puzzle. De ez, akkor egyáltalán nem érdekelt, ha ez azt jelenti tudok majd aludni. Elégedett vigyorral az arcomon feküdtem vissza az ágyba.

„Baby Let's just dance, dance.... Let's just dance baby, I just wanna dance dance..”

Idegesen pattantak ki a szemeim ahogy meghallottam a csengőhangom, és nagyokat lépkedve hitetlenül meredtem a földön heverő kibelezett készülékre. Mérgesen fölkaptam a még mindig zenélő szerkezetet és megszorítva azt fogadtam a hívást.

- Na kezdheted, hoztam pop-cornt is. - szólt bele boldogan, nekem meg tik-kelt a szemem a dühtől. Az órára pillantottam, ami hajnali három óra negyven öt. Nekem hamarosan fel kell kelnem, hogy gyakorolni tudjak, ráadásul egy játékról elnevezett idióta azzal nyaggat, hogy lelkizzem magam ki neki.

- Elmész te a picsába! - üvöltöttem a telefonba, majd ki sem nyomva az ablakomhoz sétáltam amit hangosan kivágtam, majd egy hatalmas lendülettel kidobtam. Mosolyogva néztem utána, és kicsit lenyugodva botorkáltam vissza és aludtam el.

A telefonomat három nap után kaptam vissza Shirotól, aki furcsállva magyarázta, hogy az udvar közepén találta minden alkatrésztől mentesen. Ellenségesen néztem a kezem között tartott tárgyat, majd megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy lemerült. Nem sokáig foglalkoztam ezzel, mert volt egy sokkal nagyobb feladat, ami rám várt. Igen, a felvételi. Alapjáraton tegnap lett volna, de mivel vasárnap volt és a tanároknak halaszthatatlan dolga akadt – értsd: semmi kedvük nem volt a szabadnapjukon bevánszorogni a munkahelyükre – elnapolták. Nekem ez csak jó volt, hisz a pénteki balesetem napján és az azt követő napon nem próbáltam. Az utóbbi napon azért, mert hála Tetris hívásainak délutánig aludtam. Shiro behozott, mondván amilyen szerencsés vagyok a fa bosszút áll és nekem jön. Hát, kösz. Utána bátorítólag megölelt, amit mindenki máshogy reagált le aki a folyosón állt.

Most pedig itt ülök a suli próbaterme előtt egy utcával lejjebb lévő épületben. Őszintén nem éreztem magam idegesnek, inkább izgatott voltam. Teljesen fel voltam pörögve nem tudtam egy helyben ülni, pedig a fekete műbőr fotelek igen kényelmesek voltak. Egy órája már itt vagyok, de még ne hívtak be. Hát unalmamban már a repedések helyét is megjegyeztem a plafonon, már ott tartottam, hogy megszámolom a hajszálaimat de egy idő után belezavarodtam és hagytam a francba.

Az ajtó csapódására kaptam fel a fejem, ahol egy elégedetten vigyorgó arcot láttam. Tőlem magasabb, nem mondanám túl izmosnak de nem is a gebe kategóriába tartozó srác lépett ki. Hosszú szőke haja a lapockáig ért, tiszta szürke szemeivel egyenesen a szemeimbe nézett. Elég helyes, de nem esetem. Szó nélkül elment, a kijáratnál azonban még visszafordult és újból végig mért. Felvont szemöldökkel néztem majd visszafordultam és azt vettem észre, hogy kint áll egy nő a nevemet szólongatva.

- Emina! Emina Crossvel!

- Igen, én vagyok. - fölálltam majd kényelmes tempóban beléptem a terembe. Még mindig izgatott voltam ideges helyett, de ez csak nekem jó. Shironak igaza volt, tényleg csak három ember várt oda bent. Az igazgató, az igazgató helyettes és az osztály főnököm egy hármas asztal mögött ültek, csak úgy mint a zsűrik. Bal és jobb oldalt hatalmas tükrök voltak végig a falon, a hátam mögött két nagy hangfal, a tanárok asztalánál pedig egy

laptop, amivel össze volt kötve. A tükörbe végig néztem magamon, és megállapítottam, hogy táncoláshoz tökéletes szerelést állítottam össze. Hajamat kiengedve hagytam, egy féloldalas haspólót, ami olyan mintha véres lenne, egy barna rövid nadrágot, és egy piros-fehér sport cipőt húztam fel. Kiegészítőnek egy nyakláncot és ujjatlan kesztyűt vettem fel.

- Nos, Emina Crossvel....- szigorúan végigmért az osztály főnököm, majd rekedtes hangján folytatta – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer személyesen is találkozunk. Gondolom már beavatták iskolánk különös szokásaiba. - tárta ki karjait, mire bólintottam. - Itt a dal szöveg, harminc perc áll rendelkezésére, hogy memorizálja. Egy kérdésem lenne.

- Mi lenne az? - kérdeztem zsebre dugott kezekkel. A másik két tanár folyamatosan méregetett, amolyan „Biztos képes lesz rá?” „Most majd meglátjuk mit tudsz!” szemekkel.

- 2 dalt fogsz elő adni két különböző műfajban. A kérdésem, hogy ismered e őket. - Ideadta a két szöveget, rajta a címekkel. Szégyen szemre egyiket sem ismertem amit jeleztem is egy fejrázással.-Rendben, kint a terem előtt memorizáld mind kettőt, majd hívunk.

Kint a szövegeket többször olvastam fel magamban és rájöttem, hogy nem állnak távol az stílusomtól, bár a második lassú számnak tűnik. Behívtak, nekem pedig kezdett előjönni az idegességem. Ezt nem hiszem el. Pedig már kezdtem örülni, hogy nem leszek ideges de ez sem jött össze.

- Melyikkel kezdjem? - kérdeztem, és éreztem ahogy izzadni kezd a tenyerem.

- Lindsey Stirling - Shatter Me. (https://www.youtube.com/watch?v=LVL67San6IM) - felelte mosolyogva az igazgató helyettes, ami egy picit megnyugtatott. Mély levegőt vettem, és amikor felcsendültek az első dallamok még utoljára felidéztem magamban a szöveget. Lehunytam a szemeimet, majd elképzeltem, hogy senki sincs előttem.

Piruettezek némán a sötétben,

Magamat nézem, s a csillagokat látom

Fárad az ütő a műszívemben,

Míg a zene végleg eltűnik.

Valakiből fény árad,

Ahogy megfagyok a félelemtől.

Valakiből életem árad és összetör.

Kötélen visszarángat, Forgat végtelen, szédítő!

Valakiből életem árad és összetör!

Összetör!

Valakiből életem árad és összetör!

Bárcsak a rugók beszélhetnének,

És nem lennék ilyen egyedül.

Elégetnénk minden mágnest és köteléket,

Míg sorsunk ismeretlenbe pördül.

Valakiből fény árad, ahogy megfagyok a félelemtől.

Valakiből életem árad és összetör.

Kötélen visszarángat, forgat végtelen, szédítő!

Valakiből életem árad és összetör!

Összetör!

Valakiből életem árad és összetör!

Ha eltöröm az üveget, akkor repülnöm kell.

Senki sem nyúl utánam, ha nem merülök fel.

Nem merem, de a napok ugyan olyanok.

A világ szürke csak, de mind tovább forog.

Ha eltöröm az üveget, akkor repülnöm kell.

Senki sem nyúl utánam, ha nem merülök fel.

Nem merem, de a napok ugyanolyanok.

A világ szürke csak, de mind tovább forog.

Valakiből fény árad, ahogy megfagyok a félelemtől.

Valakiből életem árad és összetör.

Kötélen visszarángat, forgat végtelen, szédítő!

Valakiből életem árad és összetör!

Összetör!

Valakiből életem árad és összetör.

Teljes beleéléssel énekeltem, a szívem megtelt boldogsággal, ami az arcomra is kiülhetett, mert amikor a szám közepénél kinyitottam a szemem a tanárok elvarázsolva nézték a táncomat és hallgatták az éneklésem. Amikor a szám véget ért teljesen nyugodt voltam, mosolyogva néztem a az osztályfőnökömre, aki apró fejrázás kíséretében elindította a második számot. Már amikor olvastam a szöveget akkor is megfogott benne valami. Erős érzéseim támadtak ezzel a dallal kapcsolatban, de fogalmam sincs miért. (https://www.youtube.com/watch?v=T5LFW4uAFGM)

Medvetánc, pilleszárny,
Tört az emlék, az ember...
Dallam cseng, hangfoszlány,
Volt egy régi december.

Lágy a kéz, melengető,
Fú a hó, fényes trojka jő,
Páros táncot jár a nép,
Így él a régi kép.

Lágy a kéz, melengető,
Fú a hó, fényes trojka jő,
Páros táncot jár a nép,
Így él a régi kép.

Régen volt, réges-rég,
Dőlt a fény a teremben,
Ismerős, bennem él,
Ám fel sejleni sem mer.

Dallam cseng, hangfoszlány...

Volt egy régi december.

Ahogy énekeltem, teljesen átadva magam az érzéseimnek egyre inkább azt éreztem, hogy hallottam már ezt valahol. A dal közepén lejátszódott előttem egy jelenet. Egy hatalmas bálterem, és annak lépcsőjén álltam én és mellettem Ikoya, még kis korunkban. Egy ismerős alakot láttam felénk közeledni, de az arca elhomályosodott. Mosolyogva fogadtuk nővéremmel, de nem tudtam hova tenni. Nem lehettünk többek négy évesnél.

 

Ekkor a dal véget ért, én pedig ki nyitottam a szemeimet. Az igazgatóhelyettes, és az osztályfőnököm szemeiben könnyek csillogtak, és látszólag nem nagyon tudtak volna most megszólalni.

- Nagyon megható volt, Emina. Látom te is elérzékenyültél. - mi a..? Ekkor vettem csak észre, hogy az én arcomon is végig folyt egy-két kósza könnycsepp. Értetlenül töröltem le őket. Nem értem, hisz nem vagyok szomorú se különösebben boldog sem. Talán az emlékkép volt rám ilyen hatással?

- Akkor, én most? - kérdeztem, ők pedig büszkén mosolyogva bólintottak.

- Igen, gratulálok. Tessék. - nyújtotta felém az aláírásomra váró beiratkozási lapot. Remegő kézzel írtam alá, majd boldogan elköszönve léptem ki az ajtón. A mogorva recepciós hölgynek mosolyogva köszöntem, amitől neki s halvány mosolyra húzódott a szája. Amint kiértem nagy levegőt véve rohanni kezdtem a suli felé, hogy elújságoljam sikeres felvételim. Az iskola előtt már Chizuru és Leo vártak, én meg gondolkozás nélkül a nyakukba ugrottam. Mindketten gratuláltak Hópihe még összekócolta a hajam, amit megígértem neki, hogy még visszakapja de addigra már elfutott. Körbekémlelve az udvart nem láttam azt, akinek igazán el akartam mondani. Hiába nyújtogattam a nyakam, Chizurunak viszont ez feltűnt és mosolyogva meglökdösött.

- Ha az égimeszelőt keresed, neki még órája van.

- N-nem mintha őt kerestem volna. - motyogtam lehajtott fejjel. Nem igaz, ezzel mindig zavarba tud hozni. Pedig már meséltem neki Akiráról, de ő azt mondja elmondásom alapján nem lehet túl szórakoztató személyiség. - Mellesleg hogy álltok Leoval? - kérdeztem most már én vigyorogva kíváncsian húzogatva a szemöldökömet.

- Nem tudom miről beszélsz, nincs köztünk semmi. - elkapta a fejét, majd egy random fát kezdett el tanulmányozni, mert az olyan nagyon érdekes. Áh, dehogy. Ti vagytok folyton zavarban egymás társaságában de mindegy. Inkább nem mondtam ki hangosan, a végén még leüt.

- Akira még mindig nem hívott? - kérdezte szemrehányóan. Azt hiszem Chizuru nem igazán fogja kedvelni...

- Nem, még mindig nem. - sóhajtottam lemondóan. Előhalásztam a zsebemből a most már egyben lévő telefonomat, megnyitottam a hívás listát de még mindig semmi. Kezdem azt hinni, hogy teljesen megfeledkezett rólam. Eddig örültem neki, hogy nem hív mert legalább tudtam gyakorolni....De már küldtem neki SMS-t hogy nyugodtan hívhat, nem zavar. Arra sem reagált azóta sem.

- Figy. Bocs, hogy ezt mondom de ez az Akira gyerek egyáltalán nem szimpatikus. - húzta el a száját, közben meg elindultunk haza felé. Chizu egy darabig jött velem, de az egyik saroknál

lekanyarodott. Fú de elszoktam már a gyaloglástól. Hiányzik a motorom, de állítólag még pár nap és vissza is kapom. Nagyon remélem ha már elvették akkor legalább rendbe hozzák. Magamban pufogva mentem tovább, amikor valaki a vállamra tette a kezét.....