2.fejezet ELRABOLTAK?!

Miután beszálltunk a feketére mázolt járgányba azon kezdtem agyalni, hogy vajon a szüleim aggódnak-e értem.Fel fedezték már hogy nem vagyok otthon?Mondjuk szerintem nem, de attól még érdekel.Vagy nem.Nem tudom.kB. már egy órája utazunk és a gyanús ember -akiben nem tudom miért bíztam meg- még mindig faarccal mered az útra. Szerintem nem is pislog.Biztos meg érezte, hogy bámulom mert meg szólalt.
- Van valami az arcomon, Kis hölgy? - kérdezte rám se nézve.
- Nem nincs semmi az arcán uram.Mondja csak, nem mintha okoskodni szeretnék vagy valami de Japán nem az ellenkező irányban van? - jó lehet hogy a földrajz nem  az erősségem és nem is vagyok tanár, viszont tudom hol van japán.Jé ez rímelt, lehet le kéne írnom.
- De.Azért megyünk az ellenkező irányba. - várjunk akkor engem most átvertek?
- Micsoda? De hát maga azt mondta hogy...... Akkor a felvételi is csak átverés volt? - Villámcsapásként ért a felismerés.Engem bizony átvertek.Nem voltam szomorú. Csak mérges voltam és csalódott. Mérges voltam mert hazudtak nekem és csalódott voltam, mert nem sikerült az álmomat teljesíteni.És ez idegesített.
- Hát nem tanították meg neked, hogy ne bízz meg idegenekben? - minden szava csöpögött a gúnytól. Utáltam ha lenéznek, és gúnyolódnak velem.
- Magát nem tanították meg arra, hogy ne raboljanak el ártatlan gyereket uram? - vágtam vissza azonnal.Nem hagyom magam.Nekem is van büszkeségem.
- Vigyázz a szádra kislány! Én csak egy feladatot teljesítek. - Egy feladatot?Ez most komoly?Tisztára mint egy elcseszett rablós filmben.De nem akarom hogy bárhová is elvigyen.Meg kell szöknöm, valahogy ki kell jutnom.Gyorsan az ajtókilincs felé nyúltam azzal a tervel, hogy lesz ami lesz de kiugrom ebből az autóból. Természetesen zárva volt. Miért is gondoltam hogy nyitva lesz nem tudom, de ez a mellettem ülő egyénnek is feltűnt.
- Mit csinálsz? - kérdezte szerintem nem várt rá válasz de válaszoltam.
- Hegyet mászok! Ön szerint mit csinálok? - kérdeztem mérgesen ami szerintem teljesen jogos volt.
- Csak nem ki akartál ugrani a kocsiból amikor legalább 120 - szal megyünk?! - Kérdezte teljes megdöbbenéssel a hangjában.
- De. Miért talán azt várja, hogy csendben zokogva várjam azt, hogy el vigyen egy ismeretlen helyre? - Kiabáltam rá, teljes hangerővel az egész kocsi a hangomtól zengett.
- Nyugodjon meg! Ha nem nyugszik meg nekem kell intézkednem kisasszony. - Nem kevés éllel mondta a hangjában. Szerintem figyelmeztetésnek szánta de nem érdekel.
- Hogy érti ezt? - Vajon mire gondolt? Remélem nem arra hogy megráz egy sokkolóval, mert én úgy hallottam miután az ember magához tér akkor mindene fáj és én nagyon nem akarom hogy bármim is fájjon. Nem mondott semmit csak egy fehér kendőt szorított az orrom és a szám elé. Hirtelen álmosodni kezdtem, és elsötétült minden.Engem utálnak az égiek.Ez volt az utolsó gondolatom mielőtt végleg be ájultam volna.Miért velem történik mindez?

Mikor magamhoz tértem egy szobában voltam.Fájt a fejem és szédültem.Megvártam még elmúlik, és csak az után nyitottam ki a szemem.Még homályos volt a kép ezért pislogtam párat, hogy kitisztuljon a kép.Egy szobában ébredtem és hirtelen egy ismerős érzésem volt, ami azt sugallta hogy itthon vagy.
- Hol a fenébe vagyok? - suttogtam magam elé miközben szép lassan felültem.Majd lassan kezdett derengeni valami.Akkor annak az embernek sikerült elrabolnia.Lassan felnéztem az ajtó után kutatva azzal a tervel, hogy megkeresem és jól leordítom a fejét, de amint megpillantottam milyen szobában vagyok elállt a lélegzetem is. Ez valami elképesztően megtetszett. 
Én egy kétszemélyes ágyon voltam fehér lepedővel, a hajam színéhez hasonló vérvörös, nagy fekete párnák piros csipkével az oldalán.Az ágy két oldalán cseresznyefából készült takaros kis éjjeli szekrények voltak elhelyezve.A bal oldalon egy szintén cseresznyefából készült könyves polc volt dugig megpakolva vaskos könyvekkel.A fal piros volt csak úgy mint a takaró.Az ággyal szemben egy íróasztal kapott helyet, mögötte egy hatalmas ablakkal az asztalon egy laptop, egy kis lámpával és egy képpel volt kiegészítve.Az asztal és az ágy között egy fekete szőnyeg volt.Jobb oldalt volt az ajtó.Lassan álltam fel nehogy megszédüljek.Még elég gyengének éreztem magam de meg tudtam tartani az egyensúlyomat.Odamentem az asztalhoz majd kezembe vettem a képkeretet.Én voltam a képen, még kis koromban.De nem csak én voltam egyedül a képen.Egy fekete hajú fiú visz a hátán miközben én alszok a háttérben pedig egy zöld hajú velem egykorúnak tűnő kislány mosolyogva figyeli az eseményeket.A fiú talán egy-két évvel lehetett csak idősebb nálunk.Nem tudom miért de mindketten nagyon ismerősek voltak.Ahogy a képet néztem észre se vettem, hogy mosolygok és valaki  bejött.Amint megpillantottam zavartan le tettem a képet a helyére.
Egy hosszú derékig érő zöld hajú, és ugyanolyan lila szemű -mint amilyen nekem van- lány állt velem szemben.Hasonlított rám.Túlságosan is.Gondoltam magamban.Ugyan az a hófehér bőr, ugyan az a lila szem, ugyan az a 168cm jó ez hülyén jött ki de igaz.Cselédlány ruhában volt, és könnyes szemégen magányt, fájdalmat, és összetörtségtett láttam a szemében mint nekem volt amikor örökbe fogadtak.Gondolom be kellene mutatkoznom.
- Szia engem Emina Crossvelnek hívnak. - mondtam kedvesen, és egy mosoly terült el az arcomon ami őszinte volt.Nagyon régóta nem éreztem ilyet.Válasz helyett csak sírva meg ölelt.Persze meglepődtem nem is kicsit főleg amikor jó hangosan sírni nem kezdett, de valahogy a bennem tátongó űrt is úgy éreztem meg szűnik.Melegséggel töltöttel az a tudat, hogy itt van.Pedig nem is ismerem ennek ellenére vissza öleltem, és egy név ugrott be Ikoya.