6.fejezet Meseidő part1

Még mindig a szobámban voltunk, valamivel higgadtabb állapotban ültünk egymással szemben. Még nevetgéltünk egy kicsit, azután már végleg meg nyugodtunk. Fogalmam sincs mi van velem. Az előbb még azt fontolgattam, hogyan fogom kiosztani, most meg......Hjah. Komolyan. Magamat, mint nőnemű lényt sem értem. De mivel nem lenne értelme leszidni az miatt, ezért inkább kifaggatom. Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor megelőzött.
- Ne itt beszéljünk. Itt még a falnak is füle van. - morogta kedvetlenül - Amúgy is van még valaki akit még be kell gyűjtenünk. - Mosolygott kedvtelenül, mire én egy kérdő pillantással jutalmaztam.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~KÉSŐBB~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nem sokkal később, egy diófából készült ajtó előtt álltunk. A sötét, lakkozott ajtón nem volt semmi dísz, az ajtógomb kicsit rozsdás volt, de ezen kívül nem volt semmi hibája. A szobából hangos beszélgetések, és tányér zörgések zaja hallatszott ki. Toushiro éppen ki akarta nyitni, amikor rá szóltam.

- Nem kellene kopogni? - kérdeztem furcsállva. Végül is akárhova be mész ellőtte kopogni kell. Nem?
Erre felvonta az egyik szemöldökét, majd hangosan nevetni kezdett. Miért érzem azt, hogy lemaradtam valamiről? Miután észlelte, hogy én ezt nagyon is komolyan gondoltam megrökönyödve nézett rám.

- Komolyan gondoltad? - kérdezte
- Halálosan komolyan gondoltam. - jelentettem ki a szemébe nézve. - Ha nem kopogsz, elfutok.
- Úgy is elkaplak. - mondta, miközben óvatos félmosolyra húzódott a szája, szemében különös csillogást véltem felfedezni. Addig folytattuk a szemezésünket, amíg el nem kapta a pillantását.Hahaha, én nyertem. Győzedelmes mosolyra húztam ajkaim amikor láttam, hogy Toushiro sóhajtva de bekopogott.
- Szabad! - hallatszott bentről, egy vékony hang. Nem tudom honnan, de nagyon ismerős volt. Be léptünk a helységbe. Egy kisebb cseléd szoba volt, amiből jobbra nyílt - gondolom - a konyha. Előttünk a hang tulajdonosa állt. Ugyan az a zöld hajú lány, aki el rohant, és hála neki találkoztam ezzel az őrülttel itt mellettem.
-Hé! - szólt rám Toushiro, mire a zöldike összerezzent. Hmm........furcsa.
-Mi van?
-Nem vagyok őrült. - mondta ezt úgy, mint amikor egy három éves bedurcizik.
-He? - "kérdeztem", mire szinte arcul csapott a felismerés. Hallja a gondolataimat. - Bocsi.
-E-elnézést! Nem mintha meg akarnék bármit is szakítani, d-de miért jöttek? P-persze csak ha szabad tudnom! - a mondat elejét is alig hallottam, de a végére már olyan szinten elvékonyodott a hangja, hogy még a kutyák se hallották volna meg. Toushiroval összenéztünk, és szerintem egyre gondolunk. "Miért magáz?" Legalább is én erre gondoltam.
Ez nem igazságos! Ő bezzeg tudhatja Én mire gondolok.Mivel továbbra sem szólaltunk meg, szerintem kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, a zöldike.
-M-mivel hogy, T-toushiro úrfi nem szokott kopogni!Tehát gondolom valami fontosról lehet szó.
-Értem, szóval Toushiro ÚRFI, nem szokott KOPOGNI. - emeltem ki szándékosan az "úrfi" és a "kopogni" szócskát, miközben gonoszul mosolyogva néztem, a fekete hajú fiúra.
-De most nem is azért jöttünk, hogy ezt most átbeszéljük. - Keményedett meg hirtelen a hangja, amitől még engem is kirázott a hideg. A szeméből mérhetetlenül nagy gúny sugárzott ahogy a lányra nézett, amit sehogy se értettem. Sehol sem volt az előbb említett csillogás, amivel rám nézett. - Ikoya! Gyere velünk! - Utasította, mire egyszerre, elkerekedett szemekkel kaptuk felé a fejünket. Én azért, mert nem olyan régen ez a név ugrott be, ő meg gondolom a elégedettségtől, hogy "őnagysága" elhívta.


~~~~~~~~~~~~~~~~~KÉSŐBB~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Egy parkhoz hasonló udvarban(!?) ültünk, mind hárman egymással szemben a fűben.

 - Szóval, mit szeretnél tudni? - kérdezte kedvesen mosolyogva Ikoya.
- Nagyon sok mindent szeretnék tudni, de szerintem kezdjük azzal, hogy miért vagyok itt.
- Igen. Tényleg ezzel kellene kezdeni. - bólogatott helyeselve Toushiro. - Nos, ha emlékszel azt már első nap is mondtam,  a menyasszonyom vagy.
- Igen. Emlékszem. - mondtam szemlesütve, vissza gondolva az eseményekre. - De miért lennék az?
- Azért, mert egyenes ági leszármazottja vagy a híres vámpír vadász, Elizabeth Crossvelnek. - hadarta egy levegővel Ikoya
- Igen vele együtt. - bökött Ikoya felé Toushiro.
- Mi? De ez nem azt jelenti hogy.....
- De igen! Ő az ikernővéred Emina.
- Akkor ezért volt mindig hiányérzetem. - világosodtam meg.
- Hogy érted? - Ráncolta a szemöldökét Toushiro. Komolyan ki kéne találnom valami becenevet nekik. Megvan Ikoya lesz Iko, Toushiro pedig Shiro.
- Hát........Amióta örökbe fogadtak, azóta különös érzésem volt. Tudtam, hogy hátra hagytam valaki olyat, aki a világot jelentette nekem. Tudtam, vagy legalábbis éreztem, hogy az nem az anyám. De nem tudtam biztosra,mivel az emlékeimet elvesztettem. Volt egy időszak, amikor minden áldott éjjel rémálmaim voltak. Egy égő kastélyról szólt, majd valaki, egy kislány hang a nevemen szólított. Láttam, hogy valaki fut felém, és én oda akartam menni hozzá....... - Itt már a könnyeimmel küszködtem. Soha nem sírtam, de ha ez az álom az eszembe jutott, mindig muszáj volt legalább könnyeznem. Most sem volt másképp. Ennek ellenére nagy levegőt véve folytattam. - De éreztem, hogy valaki hátulról elkap, majd elvisz onnan. Még láttam, ahogy a kislány lefagy,mintha sokkot kapott volna. Mielőtt elvittek volna, a lány összerogyott. Amikor valami kocsiszerűségben voltunk, próbáltam meggyőzni a bent lévő felnőtteket, de csak annyit mondtak, el kell aludnom, és miután felébredek minden rendben lesz. Tudtam hogy hazudnak, ennek ellenére engedelmeskedtem. Ám mielőtt még elnyelt volna a sötétség, hallottam, hogy valaki a nevemet ordítozza, és hogy engem keres. Válaszolni akartam, de már nem volt rá erőm. - mire befejeztem, már patakokban folytak a könnyeim, mire lehajtottam a fejem. Sosem szerettem ha látják ahogy sírok.
- Emina. - szólalt meg Iko, ugyan olyan sírós hangon, mint amilyen az enyém is volt. Erre felé kaptam a fejem és láttam, hogy valóban sír.

- Mi a baj Iko? Miért sírsz? - Kérdeztem értetlenül. Tiszta aggyal, már biztosan rájöttem volna mi gond, de most nem.
- Szerinted? Én voltam az! - mondta erőtlenül. - Én voltam az a kislány. Az nem csak egy álom volt. Hanem a valóság.
- Mi? - kérdeztem - Mi történt akkor? - néztem mostmár Shirora, aki komorul vizslatott hol engem hol Ikot.
- Szerintem elmondom én. - szólalt meg a hátam mögül egy hang, mire hátra néztem. Mögöttem egy hatvan év körüli, aprócska termetű idős hölgy állt. Kedvességet sugárzó barna szemei voltak, arcát egy rakás ránc borította. Hosszú ősz haját konytyba fogta. Ikoyáéhoz hasonló cselédruhában volt, csak ez bokáig ért, míg Ikoé térd alá.
- Nagyi! Mit keresel te itt? - kérdezte Iko, mire le döbbentem. Nagyi?!
- Jaj kedvesem, hát megkérdeztem a többieket, hogy hol vagy, mire azt válaszolták, hoyg Toushiro úrfi hivatott, meg hogy vörös hajú ikerhúgod is vele volt. Ezen nagyon meglepődtem, ezért azonnal ide siettem. - mondta rekedtes hangján, miközben rám nézett. - Mekkorát nőttél Emina! - jegyezte meg, mire nekem apró mosoly kúszott az ajkaimra. A könnyeim már el apadtak, és ahogy láttam Ikonak is.
- Köszönöm szépen. Ö hm..........lehetne egy kérdésem? - Kérdeztem, mire beleegyezően  bólintott. - Ön tényleg a nagymamánk?
- Nem. Itt mindenki így hív, tehát te is szólíts nyugodtan Nagyinak. - Mondta mire én bólintottam válaszul - De kezdjünk is neki.