18,5.fejezet Az elfelejtett háborúnk (part 2)

Chizuru

-Ikoya~ - szóltam utána, elnyújtva a nevét. Már elég messze elbóklászott a suliban, folyosóról folyosóra. A közben felcsendült dallamok ismerős hangot követtek, amik jól kivehető hangfoszlányokként értek el hozzánk.

(https://www.youtube.co+m/watch?v=nqheh8ttUDc )

Van egy titkom,

Mindenkinek elmondom.

Nem akarom magamban tartani,

A butát akarom játszani

Tettem egy ígéretet,

Azt hiszem kész vagyok megszegni

Nagy nehezen sikerült Leot leráznom, aki minduntalan meg akart állítani. De ezt nem hagyhatom szó nélkül. Az előttem lépkedő hamis vörös megállt, majd hangosan sóhajtott. Mintha csak tudta volna, hogy nem menekülhet. Hanyag mozdulatokkal fordult meg, bele-bele túrva a hajába.

- Mit akarsz? - dünnyögte felém, rekedtes hanggal. Megköszörülte a torkát, majd összehúzott szemekkel nézett az enyéimbe.

Szélesen rámosolyogtam, és közelebb léptem hozzá. Látszott a meglepettség végig suhanni az arcvonásain. Nem erre számított.

- Nem gondolod, hogy csúnya dolog elárulni az embereket? - oldalra billentettem a fejem, és visszavettem abból az undorítóan széles mosolyomból. Magamat is megleptem, hogy milyen horrorisztikus hangszintet sikerült megütnöm. Ikoya kettőt pislogott, majd csodálkozásában – vagy inkább ijedtében – eltátotta a száját. A lila szemei véreresek voltak, és furcsán megvillantak ahogy körbe nézett a kihalt, árnyékos folyosón. Csupán pár lámpa égett, gyéren megvilágítva a máskor barátságos részt. Most minden egyes plakáton szereplő arc, ijesztő némasággal meredt ránk.

- Vicces ezt pont a te szádból hallanom. - kezei ökölbe szorultak értetlenkedő pillantásaim láttán.

- Miért is?

Ez csak egy kérdés,

Itt nincs rossz vagy jó

De a szándékaid egész este

Nem hagynak elaludni.

- Nem is tudom ki volt az, aki átpártolt hozzá. - emelte meg a hangját, és összeszűkült szemeiben a harag lángjai égtek. - Az előtt még az én barátom voltál, amióta pedig megjelent szinte szóba sem álltál velem.

- Csodálkozol? - Morrantam rá, mire hátra hőkölt. - Barátok voltunk, szerettem is a társaságodban lenni. Ahogy Emina megjelent, te furán kezdtél el viselkedni. Akkor pedig még nem is járt a suliba! Bunkó lettél, és hol ilyen voltál, hol olyan.

- Ez nem igaz! - ajkai megremegtek, és dacosan nézett rám. Tudtam, hogy belül visszapörgeti az eseményeket, és hamarosan rájön, hogy igazam van. Túlságosan kiismertem az alatt a két és fél év alatt amióta egy gimibe járunk. -Nem lehet igaz.

- Pedig az! Miután bemutattál neki összehaverkodtunk és kész. - fújtattam, és idegesen beletúrtam a hajamba. Nem így terveztem ezt. Azt hittem, hogy csak idejövök, megmondom neki a magamét és ennyi. Erre meg teljesen más irányzatot vett a beszélgetésünk. - Viszont túl messzire mentél a mostani tetteddel Ikoya. Elrabolni egy embert, méghozzá a saját testvéredet?!

- Igen, megtettem! De tudod mit?! Megérdemelte! - Azt hittem rosszul hallok. Hitetlenkedve néztem az előttem álló lányra, aki remegett idegességében.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan. - a hangom annyira halk volt, de egyszerűen nem tudtam hangosabban beszélni. - Ikoya, komolyan úgy gondolod, hogy az ő hibája? - Bólintott, nekem pedig elég volt ennyi. Elszakadt az a bizonyos cérna. Elé léptem, a fellépő ruhájánál fogva egy szintre emeltem, hogy még jobban a szemeibe tudjam fúrni a tekintetem. Hangosan nyelt egyet, mikor belenézett a szinte szikrákat szóró íriszeimbe.

- E-engedj el. Hallod?! - kérlelt, nem is. Sokkal inkább parancsolni próbált nekem. De elvesztette az emberségét, legalábbis az én szemembe.

- Miért, Ikoya?! Gondold át, jól alaposan, amit most mondani fogok neked. - szűrtem a fogaim között. Ellenségesen nézett rám, és az sem érdekelt, hogy innentől kezdve bármikor átváltozhat. Pedig az tényleg veszélyes lenne. A vámpír formájában irányíthatatlan. Még nem láttam, de már hallottam róla. - Te születtél előbb, és ő a fiatalabb. Ugyan annyi idős mint te, nulla beleszólása volt abban, hogy ki örökölje a trónt. Neki kell hozzá mennie az ellenséges család utódjához, pedig te voltál az aki előbb beleszeretett. Azt hiszed elfelejtettem? Azt, hogy szerelmes vagy Toushiroba?

- Hagyd abba! Nem tudsz te semmit! Azt sem tudod miről beszélsz! - kiáltotta rám, a hangja betöltötte az üresen kongó folyosót. Most vettem csak észre, hogy az előbbi dallam még nem változott meg. Hm...Sekai ilyen sokáig énekelne?

- Pontosan tudom, hogy mit mondok. Ez volt az igazi okod, igaz? Az, ahogy bántak veled már csak hab a tortán. Mert biztos vagyok benne, hogy tudtál volna változtatni rajta. - Elengedtem, és elléptem tőle. A térdei megremegtek, ahogy a földre hullott az első könnycsepp.

- Nem ismerek rád, Ikoya. Azelőtt nem voltál ilyen. Ha ezt folytatod, az emberek végleg elhagynak és nem lesz majd aki támaszt nyújtson neked. - hátat fordítottam neki, és indulni készültem amikor utolért a hangja.

- Tudod Chizuru. - megrezzentem. Az előbbiekhez képest a hangja határozottan, és kimérten csengett. Nyoma sem volt az előbb ejtett könnyeknek, vagy félelemnek. - Te is mellettem voltál. Aztán eltűntél, és nála kötöttél ki. Pont min azok – hallottam a cipőjének lassú koppanásait – akik akkor is körül vettek. Azt mondtad, megváltoztam amint ő megjelent.

A tűzzel játszol,

És szükséged van egy kiútra.

Bólintottam, és eszembe sem jutott megfordulni. Kezdtem sejteni, hogy honnan jött ez a hirtelen határozottság. A lépéseinek hangjai elhaltak, az aulából átszűrődő dallamokkal együtt.

- Rosszul látod a dolgokat. Az én okom – fölnevetett, amitől végig futott rajtam a hideg bizsergés. Úgy látszik, igazam volt. A hangjában bujkáló vérszomj, ami egész eddig a lelkét nyomta... - A bosszú.

Suttogta halkan, hangja közvetlenül a fülem mellett szólt. Kiszabadult.

Toushiro

Ma tökéletesen kell szerepelnem. A maximumot nyújtani, és megmutatni mindenkinek, hogy a családom büszke lehet rám. Mert az élet nem áll másból, csak a hatalomvágyból. Nekünk, az utódoknak és örökösöknek nem szabad kilengnünk. Főleg a mai világban. Jó pár év eltelt, a történelem törvényei elkoptak, és teljesen eltűntek. Aztán itt vagyunk mi, a nagy befolyással bíró ősi családok akikről sok ember már meg is feledkezett. Nekünk kell tenni azért, hogy az emberek mindig emlékezzenek ránk. Különben mind az felesleges lett volna, amit az őseink tettek. A legmeghatározóbb háború a vámpírok és a vadászok közti történelemben, nem válhat semmissé!

Erre emlékeztettem magam akkor is, mikor egy hajszál választott el attól hogy neki ne rontsak Ikoyának. A szememmel folyamatosan követtem minden egyes mozdulatát. Aztán végleg elpattantak az idegeim, mikor a testvére vigasztalta. Pontosabban, az igazgatónk. De itt gondolkodóba estem, ismét. Annak a férfinak a felbukkanása sem lehet véletlen. Az ikrek közti dolgok azután fajultak el, miután őt tették meg az igazgatónknak. Meg egyáltalán mit keres itt?

-A következő fellépőnk, Ach Toushiro.

Jól van, itt az idő. Egy lágy érintést éreztem a kezemen, amibe az egész lényem beleremegett. A gyomrom és az egész belsőm felforrósodott. Emina az. Lepillantottam rá,bele a nagy csillogó szemeibe. Ajkának vonala felfelé görbült, és biztatóan nézett rám. Forrón dobbant a szívem, és mielőtt a színpad felé léphettem volna, szorosan a karjaim közé zártam. Meglepett nyögés hagyta el ajkait, de hamar vissza ölelt.

- Emina...Ne menj sehova. - suttogtam a fölébe, és egy apró puszit nyomtam az arcára. Jól észrevehetően megdermedt, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, sietős léptekkel törtem utat magamnak a színpad felé. Igazából már nem nagyon érdekelt a külvilág, sem az , hogy éppen kinek megyek neki. Az előbbi jelenet ismétlődött a fejemben. Az újaimat az ajkaimhoz érintettem amik bőrének puhaságát érintették. Felszabadult mosoly bontakozott ki az arcomon, és nagy lendületet véve fölugrottam az emelvényre. Az első sorban álló nőnemű egyedek hangosan felsóhajtottak és ujjongtak, de ez most nem érdekelt. Igazából már egy ideje hidegen hagynak az ilyen könnyelmű lotyók.

- Csakhogy méltóztatott ideérni. - pufogta a tanár, ahogy hanyag mozdulattal átvettem a mikrofont. Persze nem hagyhattam szó nélkül.

- Ha akarja még leugorhatok a sarki kisboltba is. - villantottam felé egy önelégült vigyort, de a tekintetem már a néző közönség felé vándorolt. Őszintén boldog voltam, és egyre biztosabbá vált számomra, hogy ez egy bizonyos személynek köszönhető. A dallamok felcsendültek és teljesen figyelmen kívül hagyott az is, hogy Sekai a színpad széléről mutogat és beszél nekem.

(https://www.youtube.com/watch?v=SJkj3DgW8Y0)

Hahaha, ez rólad szól,

Óvakodj, óvakodj, kételkedj
a mosolyukban, az arany mosolyukban,
Olyan természetesen csalnak,
de egy farkas egy bárány ruhájában több, mint egy figyelmeztetés,
Blah-blah, fekete bárány. van lelked?
Nem uram, egyébként, mik azok az erkölcsök?

Jack, legyél fürge, Jack, legyél gyors,
Jill egy kis szajha és az alibije a mocskos trükkjei

Szóval el tudnád mondani, hogyan alszol nyugodtan?
Hogyan gondolsz csak magadra?
Mutasd meg, hogyan indokolsz,
Úgy mondod a hazugságaidat, mintha csak természetes lenne,
Hallgass rám, jegyezd meg a szavaim, egy nap (egy nap)
Fizetni fogsz, fizetni fogsz,
A karma majd lerója rajtad az adósságodat

Tudatosan, tudatosan figyeled az áldozatodat,
Kriminális mentalitással,
Belesüllyeszted a fogad azokba az emberekbe, akiktől függ a sorsod,
Megfertőzöl mindenkit, te magad vagy a probléma,
jobban teszed, ha futsz és elrejtőzöl,
Megérzem egy gyáva vérének szagát

Jack, legyél halálos, Jack, legyél ügyes
Jill cserben fog hagyni, meghalni egy mocskos árokban

Szóval el tudnád mondani, hogyan alszol nyugodtan?
Hogyan gondolsz csak magadra?
Mutasd meg, hogyan indokolsz,
Úgy mondod a hazugságaidat, mintha csak természetes lenne,
Hallgass rám, jegyezd meg a szavaim, egy nap (egy nap)
Fizetni fogsz, fizetni fogsz,
A karma majd lerója rajtad az adósságodat

Talán megváltozol,
elhagyod ezeket a gonosz módokat,
jóvátételeket teszel és tiszta lappal kezdesz mindent,
talán majd észreveszed
az összes rosszat, amit ellenem tettél,
és tiszta lappal, tiszta lappal kezdesz

Kit próbálok meg átverni?
Ne legyünk most túlbuzgóak itt,
Mindig is egy nagy darab sz*r voltál
Ha megölhetnélek, megtenném
de ez mind az ötven államban tiltott,
mondtam már? Égj a pokolban

Szóval el tudnád mondani, hogyan alszol nyugodtan?
Hogyan gondolsz csak magadra?
Mutasd meg, hogyan indokolsz,
Úgy mondod a hazugságaidat, mintha csak természetes lenne,
Hallgass rám, jegyezd meg a szavaim, egy nap (egy nap)
Fizetni fogsz, fizetni fogsz,
A karma majd lerója rajtad az adósságodat

A karma majd lerója rajtad az adósságodat
(Ő egy, ha ő egy, ha ő egy hazug)
A karma majd lerója rajtad az adósságodat

Emina

- Emina. Végre megtaláltalak. - egy nagy és meleg tenyér nehezedett a vállamra, ezzel kiszakítva ki tudja mióta tartó kábulatomból. Az idegen hangja egyáltalán nem volt ismerős, vagy lehet, hogy csak az agyam nem volt még elég befogadó képes. Fáradtan emeltem az emberre a tekintetem.

- Te?! - adtam hangot meglepettségemnek, mire Alexander szemöldöke ráncba szaladt.

- Jobban örülnék, ha az iskolában magáznál, Emina. - hirtelen nem tudtam mit mondhatnék erre. Furcsán hatottak rám a szavai. De ebben a pillanatban túlságosan kicsapongónak éreztem az érzelmeimet és a gondolataimat ahhoz, hogy túlságosan lefoglaljam magam. Végül bólintottam, és várakozóan néztem rá. Mindeközben a háttérben már a dal közepén tarthatott Toushiro, akinek a hangja selymes borzongással hatott a füleimre. Örökké akartam hallani, ahogy énekel. Kellemesen mély, és férfiasan rekedtes hanggal engedte szabadjára a szöveget. A mozdulatai pedig egészen szemkápráztatóak voltak. Ő az egyik, akiből nem nézném ki, hogy ilyen sok gondot fordít egy egyszerű iskolai fellépésre. Mégis, az arcán megjelenő őszinte érzelem, ahogy átérzi a zene és a szöveg valódi üzenetét. A táncmozdulatai egészen művésziek, könnyeden lépked, szabadon mozog a színpadon, nem hibázik mintha minden szándékos lenne. - Figyelsz arra, amit mondok?

Zavartan néztem föl a felnőttre, és be kellett látnom, hogy a színpadon szereplő vámpírka teljesen elvonta a figyelmem. Az elmémbe akaratlanul bekúszott az az ártatlan és szinte könyörgő tekintete, és a puha ajkai amint a bőröm érintették. Szív dobogtató érzés volt.

- Nem, sajnálom. Megismételné?

- Azt mondtam, hogy nem fogsz szerepelni. Legalábbis a mai napon nem. - nagyokat pislogtam, összevontam szemöldökeim, majd bosszúsan rákérdeztem.

- Mégis miért nem?

- Nem tartom jó ötletnek, hogy legyengülve és teljesen felkészületlenül lépj az emberek elé. - hangja nyugodt volt, mégis kihallatszott a szigorú éle. Egyenes háttal állt velem szemben, tiszta lila szemeiből sugárzott a magabiztosság. Nem tűrt ellentmondást. Régi szokásomhoz híven, az egyik szemöldököm a magasba szaladt, és hozzá hasonlóan kiegyenesítettem a gerincem.

- Miből gondolja, hogy nem lennék képes a legjobbat kihozni magamból? - a formalitás kedvéért kimért hangon beszéltem. Az idősebbik arca változatlan, már-már egészen szoborszerű kifejezést öltött magára. Nem tudtam hova tenni ezt az embert. Az eddig róla kialakított képem elpárologni látszott. Mi mást is vártam? Hiába a testvérem, ha nem tudok róla semmit.

- Egy szóval sem említettem, hogy nem lennél rá képes. - tett felém egy lépést, ezzel egyidejűleg hátráltam. A szemei élesen megvillantak mielőtt ismét megszólalt. - De jelen állapotodban lehetetlen. Alig állsz a lábadon, és ha így kilépsz a színpadra elrontod azt a rögtönzött szereplésed.

Mielőtt még megszólalhattam volna, közbe vágott.

- Egy dolgot, jól jegyezz meg, Emina. Bármikor az életben, ha a nyilvánosság előtt kell szerepelned, nem lehetsz felkészületlen. Mindennek pontosan kell történnie. Ha nem így teszel, szégyent fogsz hozni a családunkra.

Megfordult, és elment. Ott maradtam, kikerekedett szemekkel és a mélységes megdöbbenéssel a mellkasomban. De igazat adtam neki. Igazából gondolhattam volna, hogy nem alaptalan a családunk hírneve. Ezt meg kell alapozni és végig fent kell tartani. Talán mélyen legbelül tisztában is voltam ezzel, de soha nem gondoltam arra, hogy komolyabban kellene megközelítenem a dolgokat. Eddig eszembe sem jutott, hogy mennyi mindent tönkre tehettem volna. Réveteg tekintetemet fölvezettem Toushirora. Olyan beleéléssel csinálja. Neki is biztosan meg kell felelnie mindennek. Idegesen megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzném a negatív gondolataimat. Pedig csak annyit értem el, hogy páran kétkedve pillantottak felém.

Na jó, Emina! Most már elég volt ebből a tutyi-mutyi viselkedésből. Min vagyok úgy fennakadva? Hiszen nem az első olyan alkalom, mikor elvárásokkal kell szembe néznem. Tekintetem összekapcsolódott egy ismerős mélykék szempárral, melyben ott honolt az örökös vadság. Akira lusta félmosolyra húzta ajkait, ellökte magát a faltól és ruganyos lépésekkel közeledett. Mintha nem zavarná a tömeg, és a néha-néha nekicsapódó testek. Talán még soha nem láttam olyan magabiztosnak, mint ott abban a pillanatban.

- Beszélhetnénk négyszemközt? - lehelete csiklandozta a nyakam érzékeny területét, lágy bizsergés futott végig a tarkómon, ahogy ajkai érintették a fülemet. Shiro produkciója is ebben a pillanatban ért véget. Ismételten fellobbant bennem a neheztelés lángja, és ez arra ösztökélt, hogy nemet mondjak neki.

- Nem lehet. Megígértem Shironak, hogy megvárom. - egyenesen a szemeibe néztem, amikben enyhe hitetlenkedés villant.

- Shiro? Mármint Toushiro? - bólintottam, és hátrább araszoltam. - És mégis mióta teszed azt, amit mondanak neked, Emina?

- Figyelj, Akira. Nem akarok veszekedni veled, PONT ma. - szóltam halk, de biztos hangon. - Biztos vagyok benne, ha beszélgetni kezdenénk, kiabálás lenne a vége.

- Jó. De csak annyit árulj már el nekem, hogy mi az, ami miatt ennyire megharagítottalak? - a hanga bosszús volt, kék szemei egészen elsötétültek a visszafojtott érzésektől. Hitetlenkedve néztem rá, habár meg sem kellett volna lepődnöm.

- Valami problémád van, Korcs? - egy kéz melegét éreztem a vállamra nehezedni. Gondolom mondanom sem kell, hogy anélkül fölismertem az illetőt, hogy rá néztem volna. Éreztem a belőle áradó sötét aurát, ami erős kontrasztot biztosított hangjának bársonyos szintjével. Akira pupillái feszülten összeszűkültek, ahogy a mögöttem állóra nézett. Tekintetét végig vezette Shiro kézfején, ami még mindig a vállamon pihent. A feszültség tapintható, sőt szinte már késsel vágható volt közöttük.

- Beszélgetnék a barátnőmmel, Vámpír. - hangja állatias volt, szinte már morgássá olvadt a mondat végére. Hihetetlenül kényelmetlenné vált a légkör. Akira szemrehányó tekintetétől bűntudat villant át rajtam, leráztam Shiro kezét a vállamról. Csalódottságomat, amiért el kellett válnom annak az apró érintésétől akihez jobban húzott a szívem próbáltam leplezni, és őszintén reménykedtem benne, hogy sikerült. Akira mégis csak a barátom, még akkor is ha egyre jobban eltávolodunk egymástól. Görcsösen kapaszkodom ebbe a fiatal kapcsolatba, és kezdek ráébredni arra, hogy nagyon összekevertem a dolgokat. Már nem éreztem azt a tüzet, ami igazándiból mindig is csak éppen hogy pislákolt kettőnk között. De ez még nem ok a hűtlenségemre. El kell döntenem mit akarok. Akirát, akivel a lengedező és szétszórt, de biztonságos és minden tekintetben nyugodtabb kapcsolatomat formálhatom. Esetleg...Toushiroval. Aki már csak a pillantásával is képes megdobbantani a szívem. Aki egy szavával bizsergésre készteti a testem. Vele egészen más lenne. Izgalmas, új, de felettébb veszélyes szoknyapecér mivolta miatt. Nem mellesleg előfordulhat, hogy csak egy kényszer kapcsolat lenne. Akarom én egyáltalán a változást? Éppen szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki torkomon.

- Ha már így összegyűltünk, mi lenne ha elmennénk egyet bulizni ? - egy negédes hang kúszott be a feszült társaságunk légkörében. Teljesen leforrázva álltam ott, és annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem a két fiú egyre durvuló szócsatáját. Képzeletben százszor, ha - nem többször - pofoztam föl magam. Én idióta. Még ha föl is áldoznám a jelenlegi kapcsolatomat, Sekai és Toushiro még mindig egy párt alkotnának.

- Dupla randi? - tette fel a kérdést Toushiro erős éllel a hangjában, miközben végig vezette tekintetét a barátnőjén.

- Valami hasonló. - felelte szélesen mosolyogva Sekai kivillantva a hófehér fogsorát.

- Szerintem nem lenne túl jó ötlet. - a hangom idegesítően megremegett, magam sem tudom miért. Talán a kimerültség az oka, de úgy éreztem mintha egyik pillanatról a másikra kiszállt volna belőlem minden erőm.

- Miért is ne? - vont vállat Akira, majd egyenesen a fekete hajú szemébe nézett ajkain gunyoros mosoly bujkált. Megéreztem Akira biztos karját a derekam köré fonódni, ahogy szorosan magához húzott. Nem éreztem semmit. Érdekes, hogy órák sőt pillanatok alatt képesek mindenféle előjel nélkül eltűnni bizonyos érzelmek. Mintha csak egy régi barátot ölelnék át. Fölvezettem tekintetem Akira szemeibe, amikben erőteljes tűz lobogott. Aztán elnézett a fejem felett. Tekintetében enyhe zavartság keveredett, és mintha az arca is egy fokkal pirosabb lett volna. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de mire kettőt pislogtam már ismételten előre figyelt. A villódzó fények miatt nem voltam biztos abban, hogy valóban elpirult-e.

Alig egy órával később már egy számomra ismeretlen szórakozóhely előtt álltunk. A kétszárnyas bordó ajtó fölött nem volt semmilyen felirat, amiből a hely nevét megtudhattam volna. A nap már régen lement, a városnak ezen része rajtunk kívül teljesen üres volt. Megborzongtam a fáradságtól és a hidegtől egyszerre. Shiro és Sekai kihúzott háttal indultak a bejárat felé. Akira a kezemet szorongatta, de egyáltalán nem éreztem hitelesnek. Igazából kezdem úgy érezni, mintha már csak kényszerből lennénk együtt. Sekai hátra pillantott a válla felett. Egyenesen a szemeimbe nézett, elkerülhetetlen volt, hogy lássam azt az undorítóan elégedett mosolyát. Egyértelműen úgy érezte, hogy győzött. Nem igazán tudom, miért pont velük megyünk egy ilyen helyre. Van egy olyan érzésem, hogy Sekai tervez valamit. De nem engedhetem meg neki azt az örömet, hogy ilyen ramaty állapotban lásson. Lehúnytam a szemem, és hosszan kifújtam a levegőt. Megszorítottam Akira meleg kezét, a szemem sarkából láttam, ahogy ajkai vékony mosolyra húzódnak. Hozzá simulva lépkedtünk Sekaiék után, most már sokkal nagyobb elhatározással a szívemben. Egyenes háttal próbáltam némán a tudtára hozni; hogy engem nem lehet ennyivel a sárba tiporni. Habár a lábaim remegtek minden egyes lépésem után, és egyre kevesebb energiát éreztem magamban, nem akartam feladni. A mai nap még nem ért véget. Ahogy átléptem a klub küszöbét, egyre biztosabb lettem benne, hogy még hátra van egy néma küzdelem.

18.fejezet Az elfelejtett háborúnk (part 1)

Sziasztok,
 hosszú kihagyás után ismételten jöttem egy résszel :D Bár szerintem ez most gyengébb lett, mint a többi, remélem azért el nyeri a tetszéseteket ;)
U.I:
Ezt a fejezetet két részre bontottam, szóval a következő fejezet nem a 19.fejezet lesz, hanem a 18,5.-ik :S
Jó olvasást :D
By:Emina ^w^
^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Sekai

Engem. Mindig csak engem. Mint most is. Miért csak engem? Ez idegesítő, sőt egyenesen utálom ezt. Az iskolánk folyosóján lépkedve kerestem Toushirot. Az utóbbi napokban, hozzám se szólt, sőt olyan, mintha kerülne.

„Két hétig folyamat dolgoztam. Fáradt vagyok, és nincs hozzád idegrendszerem, Sekai”

Mondta. Még hogy nincs idegrendszere hozzám? PONT hozzám? Az iskola srácai a lábam előtt hevernek, mindenki engem akar. Erre Ő, a PASIM elküld. Mekkora idióta.

- Ó a francba. - a körmömhöz kaptam. Valahogy beakadt a táskám cipzárjába, és letört. Pedig tegnap csináltattam meg! Az óráimnak már rég vége volt, a suli kongott az ürességtől. Megálltam, és magam elé emeltem a tönkrement körmöm. Nem olyan volt, mint a többi. Kilógott a sorból, nem volt odaillő! Beharaptam az alsó ajkam, hogy visszafojtsak egy kisebb hiszti rohamot. Pedig most megtehetném, nincs itt senki. De nem szabad kiesnem a szerepemből. Toushiro nem szereti, ha - szerinte – rinyálok.

„Nem körülötted forog a világ, szállj le a földre, aranyom.”

Mindig ilyeneket mond. Mégsem haragszom rá. Egyszerűen nem tudok rá haragudni. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de eddig bármit is mondott, soha nem bántott meg vele. Mikor egyedül vagyok, mint most, eszembe jutnak a szavai. Mintha elvarázsolt volna, a mondataiból rájövök, hogy milyen vagyok a többiek szerint. Egy menő lány, aki a suli legmenőbb fiújával jár. Egy szőke cicababa aki bárkit megkaphat. És én szeretem, hogy így látnak az emberek. Vagyis eddig így láttak, aztán felbukkant Emina. A tudta nélkül felrázta az egész suli hierarchiáját! Az a kis fruska, akit általánosba mindenki utált! Most a csúcson van. Csak ő ezt nem veszi észre. Hogy is venné, mikor állandóan Leoval, és azzal a Chizuruval lóg. De most ő is hátrányban van, ahogy a pletykákból hallottam.

„- Hé, Sekai, te hallottad a nagy hírt? Az egész suli erről beszél. - sunyi mosolyra húzta ajkait Nana, az egyik „barátnőm”. Unottan megforgattam a szemeimet. Mindig azt hiszi, hogy érdekel, amit mond. Pedig egyre jobban kezd idegesíteni. Lehet, hogy leváltom.

- Milyen „nagy” hírt? - mindenesetre rákérdeztem, a levegőbe karmolva. Ennek a csajnak az is nagy hír, ha rálépett egy katicára.

- Az a vörös hajú új csaj. - bökött az említett felé, mikor az éppen belépett az ebédló ajtaján. - Emina. Már megint ügyködött.

- Megint? - húztam fel meglepetten a szemöldököm, és a tekintetemmel követtem az említett mozdulatait. Más volt, mint máskor. Valami nem stimmelt rajta, de nem tudnám megmondani, hogy mi változott.

-Hee,Nem is tudtad? Nagyon le vagy maradva. - gúnnyal vegyült meglepődöttséggel nézett végig rajtam, az arca furcsa grimaszba rándult. - Na mindegy. Kikezdett Carla pasijával. Tudod, Carla az a fekete hajú végzős majd amikor Eminának esett, a vöröske azt mondta, hogy Carla legjobb barátnője volt az. Állítólag olyan élethűen adta elő magát, hogy azonnal el hitte neki. Meg még egy csomó hasonló dolgot tett, de azok már csak apróságok. Pedig nekem az elején még szimpi is volt.”

- Öhm...Sekai? - összerezzentem a hirtelen férfi hangra. Nem is hallottam, hogy valaki közeledik. Nem számítottam arra, hogy más is itt van még. Magamban hálálkodtam, hogy mégsem engedtem ki az előbb emlegetett hiszti rohamot. Hogy nézett volna az már ki?! A tüdőmet teljesen megtöltve levegővel néztem hátra a vállam felett. Remélem vette az idegen, hogy nincs hangulatom senkihez. Nem használna a vigasztaló szó, a megértés. CSAK EGYEDÜL AKAROK LENNI, OLYAN NEHÉZ EZT MEGÉRTENI?!

Tompán visszhangzott a hangom a suli tágas folyosóján. Ne. Megint. Mindig ez történik, ha nem kontrollálom magam. Lendületesen fordultam immár teljes testtel az idegen felé. Megbántam. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy idegen, aki leszólított. Én meg leüvöltöttem. Egészen magányos érzés bontakozott ki bennem. Nem szeretem. Olyat teszek és mondok amiket nem is igazán gondolok komolyan. Ezt nagyon nem szeretem. Szégyenpír terjedt szét az arcomon, tekintetem lejjebb evickélt a padlóra.

- Sajnálom. - hangom alig volt több egy hangosabb suttogásnál. Ekkor döbbentem rá saját magamra. Mégis...Mit művelek? Bocsánatot kérni egy idegentől? Ez egyáltalán nem vall rám. Az előttem álló mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt.

- Hát, ez nem volt semmi. - a nevetése másodpercek alatt lenyugtatott. Különös, mély és visszafogott kuncogás volt ez. Ilyet még soha nem hallottam. Bosszúsan összehúztam szemeimet, majd sértődötten hátat fordítva neki, elindultam. Abban a pillanatban, ahogy az első lépést megtettem, az ismeretlen fiú a csuklóm után kapott. - Ne menj el. Nem úgy gondoltam.

Némán megálltam előtte, kérésének eleget téve nem mentem el. Tekintetem a kezére kúszott, ami még mindig határozottan fogta közre a csuklómat. Ő is a kezeinket nézte, majd tenyerem az övébe csúsztatta, és óvatosan közelebb húzott. A fejemben megszólalt a vészharang, összevont szemöldökkel néztem a fiú átható szürke szemeibe. Világos szőke haja, ami hosszabb volt mint az átlag egy egészen különös kisugárzást kölcsönzött neki. Nem sok olyan sráccal találkozok, akiknek hosszú haja van, de neki kifejezetten jól állt. Egy könnyed mosollyal az arcán nézett le rám, acél színű szemei arról árulkodtak, hogy most valahol egészen máshol jár.

Mi tagadás, felkeltette az érdeklődésemet. Végig azon gondolkodtam, hogy nem vettem még észre? Elég feltűnő egyéniség, lehetetlen hogy mindig elkerülte őt a szemem.

- Szóval, miért is szólítottál meg? - találtam meg a hangom. Az idegen pislantott egyet, majd mintha most ébresztették volna legédesebb álmából, zavartan rám nézett, de a kezem még mindig nem engedte el.

- Először is a nevem Tetris. - mondta. Hmm, Tetris. Milyen érdekes egy név. - És....annyit akartam...vagyis csak azt akartam mondani...hogy... - kérdőn felvontam a bal szemöldököm, és előre billentettem a fejem. Csak álltam és néztem, ahogy Tetris egyre nagyobb zavarban lesz, és az arca ezzel egyetemben pedig pirosabb. Egyszer csak hangosan kifújta az addig bent tartott levegőjét, és határozottan nézett a szemeimbe. - Sekai. Én szerelmes vagyok beléd.

Toushiro

Hezitált. Ott állt előttem, ki mondta a szavakat, láttam ahogy mozog a szája, a mondanivalójának jelentését az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni. Eltűnt. Emina. Emina eltűnt. Igazából nem is emlékszem már, hogy ki mondta ezt nekem. Chizuru, talán?

„Ki volt az a kibaszott bátor, aki elrabolta?”

Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Az eszembe se jutott, hogy magától ment volna el. Lehetetlennek tartottam, de most jobban átgondolva nem lett volna akkora hülyeség. Végtére is mi oka lett volna maradni? Semmi nem köti ide. Csodálkozom, hogy még nem próbálkozott a szökéssel. A helyében én már fejvesztve rohantam volna el, mikor megtudtam, hogy kényszer házasságban kell majd élnem.

- Miért maradtál? - a hangom sokkal halkabb volt a megszokottnál. Éppen az utolsó fáslit rögzítettem a bal csuklójára.

- Hogy érted ezt? - a hangjából tisztán érezhető volt, hogy nem tudja hova tenni az előző kérdésem.

- Itt. Megtehetted volna, hogy elmenekülsz erről a helyről. Mikor megtudtad, hogy ki is vagy valójában. Meg azt, hogy milyen kapcsolatunk lesz a jövőben. - simítottam végig óvatosan a kötést. -Nem lennél most ilyen helyzetben, ha akkor hátra hagysz mindent. Mégsem tetted meg. Szóval mégis miért maradtál?

A fejemet enyhén megemelve lestem fel rá. Látszott rajta, hogy valójában elgondolkozik a válaszon. Nem akarta elhamarkodni. Megtehetném, hogy belelesek a gondolataiba, mégsem teszem. Valójában kicsit tartok a válaszától. Enyhe pír szökött az arcára, mikor vissza pillantott rám. Valószínűleg zavarba hoztam már csak azzal, hogy sokáig nézem, és ez őszinte elégedettséggel töltött el. A tekintetem fogva tartotta az övét. Azokat a nagy gyönyörű lila szemeit, amikben mindig ott honol az a csillogás, ami különlegessé teszi a személyiségét. Ragyogó akárcsak ő maga. Egy szomjazó mohóságával ittam a tekintetét, és vágytam az érintésére. A bőre puhaságára az ujjaim alatt. Mindenre, ami ő volt. Bár a fekete haja belezavart a képbe. Furcsa volt, túl komor aurát kölcsönzött neki. A legvidámabb embernek, akit valaha ismertem.

Abban a négy-öt napban míg őt kerestük átgondoltam a kapcsolatunkat. Már ha nevezhetem így. Összehasonlítottam az eddigi életemet a mostanival. De még mindig van pár bizonytalan szál, és csak Eminán múlik az, hogy azok a szálak elszakadnak, vagy megerősödnek. Gyerekkorom óta ismerem Enát, és valahogy természetes volt, hogy egy napon a feleségem lesz. A megismerkedésünkre is csak nagyon halványan emlékszem, vagy talán egyáltalán nem is. Nagyon régen volt már, és az sem biztos, hogy minden úgy volt ahogy én emlékszem rá. Tudom, hogy miután kimenekítették őt a kastélyukból a támadás alatt, én azután változtam meg. Egy részét anyukám mesélte, de miután önállóan tudtam gondolkodni, már magam is éreztem a változást. Az éjjeliszekrényemen volt egy kis kori kép kettőnkről. Az elején sok könnyem hullott az üvegtelen képre, amik néhány helyen felhullámosították a papírt. Aztán ahogy teltek az évek, úgy vált egyre semmit mondóbbá a rajta szereplő arc. Névtelenné, és ismeretlenné vált számomra, majd egy idő után már azt sem tudtam megmondani, hogy ki van mellettem a képen. Az általános iskolában ismertem meg Sekai-t, aki egy átiratkozott diák volt. Én akkor voltam nyolcadikos, mikor ő hetedikes. Halványan emlékszem még, hogy folyton egy vörös hajú lányról panaszkodott az akkori barátnőinek, akit utált és aki a volt osztályába járt. Ez is abban a pár napban jutott eszembe, és így jöttem rá, hogy Ena és Sekai osztálytársak voltak. Vagyis valamilyen szinten volt közünk egymáshoz. Biztos vagyok benne, hogy több összefüggés is volt még. A találkozásunkkor elcsattant csókot mai napig nem tudom rendesen megmagyarázni. Mint már említettem nem ismertem fel rögtön. Aztán elkapott egy érzés, talán szeretet rohamnak lehetne nevezni, és egyszerűen nem bírtam magammal.

- Nem tudom. - felelte, nekem pedig erősen gondolkodnom kellett, hogy mire is válaszolta ezt. - Nem tudom megmondani, hogy miért maradtam. DE talán ha több időt hagysz az átgondolására, talán rájövök. - a mondat végén elmosolyodott, amitől a szívem forrón dobbant. Ismét éreztem azt a sürgető érzést, ami mindig előjön ha a közelemben van.

Emina

A hideg, novemberi szél ami a csontomig hatolt, jól eső borzongást váltott ki belőlem. Már rég besötétedett, a diákoktól hangos utcákon csak a lámpák adtak fényt. Az iskolánkból már egy utcával lejjebb is hallani lehetett a dübörgő zenét, és a tehetségesnél tehetségesebb ének tagozatosok szólóját. Chizuru felvilágosított arról, hogy a tanárok igényes előadást várnak tőlünk, hisz akármennyire hihetetlennek tűnt is ez az egész jegyre ment. Az itteni tanáraim egyáltalán nem olyanok, mint a régi sulimban. Itt sokkal elnézőbbek és nagyon érezhető, hogy megbíznak bennünk a diákokban. Most kivételesen nem a motorokon, hanem gyalog jöttünk. Chizuru és Leon mögöttünk kullogtak kínos némaságban, a köztük lévő feszült légkört nem tudtam hova tenni. Napról napra egyre jobban zavarban vannak egymás közelében, és vagy egymáshoz sem szólnak, vagy ordítoznak egymással. Indulásnál még folyamatosan kerestem a témákat, kérdezgettem őket, de az egyszavas válaszok kezdtek felidegesíteni, így hagytam. Az sem javított a helyzeten, hogy a mellettem sétáló Shiro sem volt hajlandó megszólalni. Mereven előre nézett, lazán sebre dugott kezekkel sétált hozzám igazítva a lépteit. Lehet, hogy nem látszott rajtam, de borzasztóan ideges voltam. Ez lesz az első fellépésem, és jóformán még csak halvány lila gőzöm sincs mit fogok előadni. Mondjuk nem is tudtam volna mikor ezen gondolkodni, de nem hinném, hogy a tanárok hinnének nekem. Úgyhogy maradt az improvizálás. Majd csak lesz valahogy.

- Te is fellépsz? - kérdeztem Shirot.

- Ahha. - hirtelen megtorpant, az állkapcsa pedig megfeszült. A mögötte sétáló Chizuru majdnem neki ütközött, épphogy csak meg tudott állni. A szeme veszélyesen megvillant, a kezeit ökölbe szorította. Mielőtt abba az irányba néztem volna, átnyúlt a vállam felett és szorosan magához húzott. Nem tudtam mitől lett ilyen ideges, de nem akadályoztam meg. Biztos voltam benne, hogy azért ért hozzám nehogy valami hülyeséget csináljon. Hiába voltam a karjai között, még mindig ugyanazt nézte, mint eddig. A kezeimet lassan felvezettem az arcához, és kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. Eddig ő volt az aki segített és lenyugtatott. Úgy éreztem most rajtam van a sor.

Lassan végig simítottam férfias arcélén, aminek hála végre rám nézett.

- Minden rendben? - kérdeztem halkan.

- Fogjuk rá. - sóhajtott, majd egyik ujját végig húzta a gerincem vonalán. A várt eredmény nem maradt el, az érintése kellemes bizsergést hagyott maga után. - De most már menjünk.

Mondta, én pedig bólintottam. Körbe pillantottam, de Chizuruék addigra már eltűntek mögülünk, és éppen a suli küszöbét lépték át.

Finoman eltoltam magamtól, majd ismét elindultunk. Már a suli parkolóján vágtunk át, mikor valaki megakadályozta a tovább jutásomat.

- Hiányoztam? - két kar fonta körbe vállaimat, ezzel egyidejűleg a szívem hatalmasat dobbant. Régen, nagyon nagyon régen nem hallottam már ezt a hangot. Lehet hülyeségnek fog hangzani, de egész eddig fel sem tűnt, hogy hiányzik. Na de várjunk csak egy kicsit? Egész eddig, nem jelentkezett. Nem érdekelte mi van velem, most meg csak úgy felbukkan?! Azt már nem. Lassan, minthogyha minden rendben lenne, kényszeredett mosollyal fordultam meg. A szemöldököm árulkodó módon összeráncoltam, belül a számat harapdáltam. Akira láthatólag nem vette észre, hogy hát, voltaképpen semmit se. A csuklóimon a fehér kötéseket, ha a fellépő ruhám nem is de a kabátom teljesen elfedi. De az embereknek elég rám nézniük, egyből levágják, hogy valami nincs rendben, hogy valami történt. A bőröm a szokottnál is fehérebb, az arcom az elmúlt pár napnak köszönhetően beesett, a szemeim vörösek az akaratlanul hullajtott könnyek, és az alváshiány miatt.

Ő pedig úgy tesz, mintha minden megszokott lenne. Nem vette észre a ramaty külsőmet. A kék szemeiben ugyanaz a vad tűz lobogott, mint eddig. Az arcán egy különös kis cinkos mosoly játszott, boldognak tűnt, hogy láthat. Sötétkék hajának egy részét laza copfba fogta. Jól nézett ki, mint mindig, és őszintén örülök annak hogy most itt van. De ezt a halovány boldogságot, most elnyomja a méreg, hogy egész eddig még csak nem is keresett. Fel sem fogtam rendesen, hogy mit teszek. Szinte már begyakorlott mozdulattal lendítettem a jobb kezem, és pár másodperc múlva már egy piros folt éktelenkedett az arcán. Meglepetten kapott a fájó pontra, és kidülledt szemekkel nézett le rám.

- Jó, hogy egyáltalán eszedbe jutottam! Olyan nehéz lett volna írni egy kibaszott sort?! Vagy felhívni?! Tudod te egyáltalán, mi történt velem ebben az egy hétben? Honnan is tudhatnád, ne válaszolj hülye kérdés volt. - legyintettem. Hallottam magam mellől Toushiro visszafojtott kuncogásait.

- Mi...? Várj Ena, miről beszélsz? - a válaszomat már nem kaphatta meg, mert mindkét fiút a bejárat előtt hagytam.

A suli aulájában villództak a színes fények. Ha nem lettek volna, semmit sem lehetett volna látni. Most egy színpad állt a terem túlsó végében. Egy számomra idegen emberke szólózott, mögötte egy hatalmas kivetítővel, ami minden egyes mozdulatát felnagyította. Az ismeretlen fiú kifejezetten tehetséges volt látszott rajta, hogy szívvel lélekkel teszi a dolgát. Ha jól tudom végzős, de ebben nem vagyok biztos. A néző téren a diákok táncoltak, sokszor egymásnak ütközve, de úgy tűnt ez nem nagyon zavarta őket. Az emelet korlátjának pár tanár támaszkodott, és onnan nézték a műsort. Fölismertem benne az osztály főnököm, az igazgató helyettest, és.... a bátyámat. Egy pillanatra elgondolkodtam, az arcát tanulmányozva. Ugyanolyan vörös a haja, mint az enyém. A szem színe halványabb, pont mint Iko-nak. Alexander Crossvel, akinek a létezéséről még a saját családja is elfeledkezett. Legalábbis abban a poros könyvben ez volt, de mi történt valójában? Egy távoli szigetre küldték, hogy biztosítsák az épségét. Ez még a születésünk előtt volt pár évvel. De mi történt volna akkor, ha tudják, hogy mi is meg fogunk születni? Akkor nagy valószínűséggel az egyikünknek hozzá kellett volna mennie, hogy tovább vigyük a vérvonalat. Ha tényleg így lett volna....Talán minden máshogy végződött volna. De ezen kár rágódni. Ezt gondolom, mégse tudom leállítani az agyam. Egyszerűen szomjaztam a tudásra, tudni akartam minden egyes titkot a múltból. Azt a sok rejtélyt amit a családom hagyott hátra maga után. A kezdetektől, a mai napig. Hogyan váltunk ilyen ismerté? Miért lett belőlünk vámpír vadász? Egyáltalán miért mi? Rengeteg kérdés, amire biztos, hogy nem ma kapom meg a választ. A bátyám tekintete találkozott az enyémmel. Biztos megérezte, hogy valaki figyeli. Halványan hallottam csak, hogy a zene átváltott. Szinte ijesztő volt az, hogy ő egy idegen és mégis...mégis ő a testvérem. Iko nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Biztosan azért, mert mélyen legbelül már vártam az ő felbukkanását, még ha nem is tudtam róla. De a nővéremre még halványan emlékeztem is. De Alexander. Ő teljesen más. Porcelán fehérségű bőrén lágy mosoly húzódott. Megrettenve néztem vissza rá. Nem voltam erre felkészülve. Miért fogad el ilyen könnyen? Az első találkozásunk alkalmával is segített. De jobban belegondolva ő tudhatta már, hogy én ki vagyok. Mégsem mondott semmit. Lehet, arra vár, hogy elismerjem őt testvéremként? Talán ő is ugyan olyan lenne mint én? A kíváncsiság, sokszor bajba kevert már. Mostanában mintha teljesen levedlettem volna a régi énem. Új embernek érzem magam. Figyelmetlennek, tehetetlennek és boldogtalannak. Régen egyáltalán nem ilyen voltam. Ez a szív sanyargató érzés, ami minden egyes gondolattal mélyebben ássa bele magát a mellkasomba, egyenesen kiábrándító. Elvesztettem a motivációm, a bátorságom és azt a pozitív életstílust mikor még abban sem láttam a rosszat, hogy elraboltak. Bár az a személyiségem nagyon nehezen fejlődött ki. Olyan mintha csak egy pillanatig tartott volna. Most olyan vagyok, mint gimi előtt. Egy remény vesztett, mély gondolatú és szánalmas lány, akit mindenki mozgathat. Ikoya is, ha igazán akartam volna, már régen észre vettem volna a szándékát. De nem csak ő. Rengeteg olyan ember van, akiket igazából nem is akartam magam mellé. Jobban belegondolva akartam én bármit is? Akármit, ami új. Ez, ahol most vagyok,teljesen más. Mennyivel könnyebb lenne azoknál az embereknél, akik örökbe fogadtak. Abban a gimiben, ahol igazából semmi különleges nincs. Akirával, ahol nem áll közénk egy kéretlen harmadik, aki akaratlanul is megdobogtatja a szívem. Ahol, legfőképp elvesztegetném a tehetségem, de nem érdekelne mert úgy érezném mindenem megvan. Akkor tájt enyhén depis gondolatok uralták az agyam, és folyamatosan azon a tátongó űrön gondolkodtam amit a nővérem hagyott maga után. Na meg a valódi életem. De igazából, legbelül hiányzik az az élet. Ahol nem kell azzal foglalkoznom, hogy vajon most mit tervez ellenem az ikrem. Régen, pontosabban két hónapja simán kiálltam volna mindenki ellen, hisz megtanultam megvédeni magam. Pontosabban kénytelen voltam. De hát mit tehetek, jobban bele gondolva ez egy kéretlen élet.

A gondolat menetem végén ismét felnéztem. Észre sem vettem, hogy közben a földet fixíroztam. Alexander már nem rám figyelt, hanem őszinte mosollyal a fényesen csillogó színpadot nézte, ahonnan ismerős hangok szálltak a teremben. Közben a hosszú fekete kabátom alatt már izzadni is kezdtem, olyan melegem volt. Ennek hatására a fejem enyhén lüktetni kezdett. Vagy a kimerültség lenne az oka? Gyorsan kibújtam az említett ruhadarabból, közben a tekintetemet felvezettem a színpadon szereplőre. Az előbbi kimerültségem pillanatok alatt elpárolgott, és valami sokkal erősebb érzés vette át a helyét. Az amit már nagyon régóta nem éreztem. Ha jól emlékszem legutoljára akkor volt mikor Shiro megcsókolt a lépcsőn. Az emlékkép hatására egy pillanatra megborzongtam, de gyorsan meg is ráztam a fejem. Nem akartam, hogy alább hagyjon ez az érzés, mely tüskés indáival körbefonja a mellkasom, ami vissza adta a sokat emlegetett régi énem egy részét. Nem nem is a régit. Sokkal inkább a valódit, és nem csak egy részét, hanem az egészet. A bosszúvágy, ami édesebb minden süteménynél amit valaha is kóstoltam. És a személy aki pedig ezt kiváltotta, a színpadon áll. Én pedig neki köszönhetően már tudom, mit fogok előadni. Drága nővérem, rendesen készülj fel. Mert most én jövök, és ez a támadás pont olyan fájdalmas lesz, hogy örökké emlékezni fogsz rá.

Alexander

"Had lássam, ahogy elindítasz egy háborút, kezdj el egy lázadást Mikor semmi éghető nem maradt, meghallod a csendet"

- Ahh, hát nem gyönyörű? - kérdeztem ellágyult tekintettel a velem szemben lévő sötét zöld faltól. Valójában nem vártam választ. De nem is voltam kíváncsi senki válaszára. - Mindig lenyűgözött a testvérek közötti harc. Igazán büszke vagyok rájuk. Milyen nagyra nőttek már mind a ketten. Szinte már felnőttek, egyedüli problémákkal. A Crossvel családot méltó módon képviselik. Nem rejtik el az érzelmeiket, és nem félnek megbántani a másikat. Nyilvánvaló, hogy ez egy hosszan tartó háború kezdete. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egymást fogják pusztítani. Vajon melyikük éli túl, ezt a lelkileg megvívott küzdelmet? Olyanok mint az elődeik. Anya, bárhol is legyél tudd, hogy a szenvedésid nem voltak hiábavalóak. A lányod jobban hasonlít a családunkra, mint azt elsőre megítélték. Bár, ez nem feltétlenül jó. Előbb utóbb valamelyiküknek át kell venniük a vezetést. Pedig még csak nem is tudnak róla. Minden esetre, figyelemmel kísérem majd a történéseket helyettetek is.

Ikoya

- Kérlek! Nagyi, csak ennyit árulj el! - Az idős asszony apró termete ellenére, most egészen úgy tűnt, mintha fölém magasodna. Barna szemét a sós könnyei takarták, ahogy rám nézett. Hangja remegett, érezhető volt, hogy hatalmasat csalódott bennem. Meg is értem. Soha nem nézte volna ki belőlem, hogy végül megteszem. Tudtam, hogy ismeri az érzéseimet. Hogy utálom a húgomat. Bízott bennem, lányaként nevelt fel, miután az életem hamuvá lett azon az éjjelen. Igazából én sem értem, hogy miért teszem ezt vele. Hogy egyáltalán miért teszem ezt velük, és magammal. Már majdnem elfelejtettem a valódi okát a cselekedeteimnek. Elvakított a düh, és a féltékenység. Miért jobb ő, mint én?! Mennyivel értékesebb?! Miért szeretik őt jobban, miért megy neki mindig minden jobban mint nekem?! Vagy ezeket az érzéseket is csak más sulykolta belém? Az akkori emberek, az akkori szavak. A tekintetük, ahogy megvetően néztek rám és úgy bántak velem mint egy rühes kutyával. Pedig én voltam az idősebb, én voltam a rang idős. Amiben ő tehetséges volt, az nekem nem ment. Vagyis akkor ezt hittem. Azóta már ráébredtem arra, hogy meg vannak bennem is ugyan azok a képességek. Az ének, a tánc. Ez mind felér hozzá. A harc, és a barátkozás. Ebben határozottan ő a jobb, de valójában ezek engem hidegen is hagynak. De csak kevesen tudják azt, hogy bennem van valami ami benne nincs. Nekem a kézügyességem születésemtől kezdve tökéletes, letisztult és pontos. Az én memóriám jobb, míg neki egyszerűen csak magas az IQ-ja. De most meg tudtam valamit. Egy véletlen kiszivárgott információ lehet, amit Ena már tudott. Amikor kinevezték az új igazgatót, nem voltam ott. Csak nemrég értesültem erről, pontosabban akkor mikor a tanár az igazgatóiba küldött. Alexander Crossvel, aki fogalmam sincs, hogy kicsoda.

- Csak annyit árulj el nekem, hogy ki nekem az az ember? Ha ő is Crossvel, akkor eddig miért nem hallottam róla?

- Miért akarod annyira tudni? Az egyetlen húgod is Crossvel, akit mélyen megvetsz. Ikoya, drágám. - elmorzsolta a szemeiből a könnyeket, és remegő testtel lépett elém. Két ráncos kezét az arcomra rakta, úgy nézett bele egyenesen a szemembe. Bánat ült barna íriszeibe, és fájt a gondolat, hogy ez miattam van. De mégis ott lapult halványan a remény, hogy talán rátalálok a régi önmagamra. Hogy ismét olyannak lát majd, mint eddig. De már én sem tudom, hogy ki vagyok pontosan. A vérszomjas vámpír, aki megveti a családját, és annak tetteit; vagy a reménykedő ember, aki arra vágyik, hogy valaki végre teljes szívből elfogadja, és szeretni fogja. - Tudom, hogy te nem ilyen vagy. Az aki valójában voltál, védelmezett mindenkit. Nem emlékszel már arra, hogy mennyi mindent tettél Emina érdekében? Tényleg elfelejtetted már?

- Amiket....érte...tettem...? - én? Az ő érdekében? Talán megvédtem volna? De, az hogy...? Hisz egyáltalán nem emlékszem semmi ilyesmire. - De én mindig bántottam őt. Kiskorunkban is. Mikor nem látta senki.

- Igen, nagyon sok szörnyűséget tettél vele. De hisz miért csak azok maradtak meg benned? - felvont szemöldökkel, kérlelően szinte már könyörögve nézett rám. De abban a pillanatba képtelen voltam a gondolkozásra. Az agyam mintha teljesen leállt volna, éreztem ahogy fokozatosan zsibbad. Összezavartak Nagyi szavai. Az eddig felállított kép, amit a gyerekkoromból állítottam össze, most mintha megingott volna. - Sajnálom. Addig nem beszélhetek arról a férfiról, amíg nem tudsz mindent. - elengedett, és lassan elhátrált. Hirtelen feleszméltem, és gyengéden a csuklója után kaptam. Tudni akartam. Mindent.

- Hogyan tudhatnék meg többet? Ezt igazán elárulhatod, nem? - Nagyi bánatosan megrázta a fejét, majd réveteg tekintetét az ablakra vezette. Úgy tűnt, mintha egy régi emléket játszana le maga előtt újra, és újra.

- Egyedül képtelen vagy rá. Ikrek vagytok, egy lélek két testben. Akár elhiszed akár nem, jobban hasonlítotok egymásra mint azt hiszed. A kérdéseidre a válasz, mind ott van nála. Ez pedig ugyanígy van. A válaszok nálad vannak, az ő kérdéseire. Nekem pedig kötelességem az, hogy minél előbb tisztázódjanak a dolgok.

Még mindig nem teljesen értettem, hogy Nagyi miről beszélt. Emina ma kiszabadult, de már annyira nem is akartam megölni. Sőt, jobbnak láttam, ha életben hagyom. De semmi nem jár következmény nélkül. Ha most fellépek a színpadra, egyértelmű, hogy nekem lőttek. Mind megtalálnak azok, akik eddig a tömegbe kerestek. De igazából már felkészültem. Mind testileg és lelkileg. De ez semmi lesz ahhoz képest, amit én okoztam. Lassan, szinte már vontatottan lépkedtem fel a színpad lépcsőjének fokain. Fent állva egy pillanatra elvakított a fény, de az évek során már eléggé hozzá szoktam ehhez. Nem ez az első fellépésem. Most a szívem mégis vadul ver. Az egész suli itt van, és kíváncsi tekintettel méregetnek. Itt vannak azok is, akiket az utóbbi pár napban átvertem, és rosszat tettem velük. Mikor be mondták a nevemet, meglepődtek, hogy nem Emina vagyok. Na igen ha nem is raboltattam volna el őt, akkor is szembe kellett volna néznem a tömeggel. Lassan felcsendültek az első dallamok, és habár nem vagyok annyira jó, mint Ena, abban a pillanatban mégis tökéletesnek éreztem magam. Elfelejtettem mindent, és mindenkit. A tetteimet, és a vele való sebeket, amiket mások és a saját lelkemen ejtettem. Mint egy haldokló ember utolsó kívánsága, aki már elfogadta halálát. A hangom, amibe bele remegett a szívem. Egyszerűen csodálatos érzés volt. Mintha már ujjá is születtem volna. Az én utolsó kívánságom..... a megbocsátás lenne.( https://www.youtube.com/watch?v=pUlX8ltm_JU )

Hogyan mondhatnám el anélkül,

Hogy összeroppannék?

Hogyan mondhatnám el úgy,

Hogy nem uralkodik el rajtam.

Hogyan foglalhatnám szavakba

Amikor a lelkem egymaga nem tart már ki.

Szerettelek, szerettelek és elveszítettelek. x3

És ez pokolian fáj.

Igen, pokolian fáj.

Nem akarom, hogy tudják a titkokat.

Nem akarom, hogy tudják, mennyire szerettelek.

Nem hiszem, hogy megértenék, nem.

Nem hiszem, hogy elfogadnának így, nem.

Szerettelek, szerettelek és elveszítettelek. x3

És ez pokolian fáj.

Igen, pokolian fáj.

Az álmaim gépek módjára harcolnak.

A fejemben van az ellenfél.

Várlak, hogy felszabadíts.

Tisztíts meg a háborútól.

Szíved kulcsként illik.

A falon levő zárba.

Elfordítom, elfordítom.

De nem menekülhetek.

Elfordítom, elfordítom.

Szerettelek, szerettelek és elveszítettelek. x3

és ez pokolian fáj.

Számítottam mindenkire. Senkit nem hagytam ki, mindenkire fel voltam készülve, hogy majd jól meg mondják a magukét. Illetve csak azt hittem, hogy számítottam mindenkire. Az első, aki elém lépett az Alexander volt. Tartottam tőle, és óvatosan néztem föl rá. Biztos tudja, hogy mit tettem. De ő nem csinált semmit, csak mosolygott. Őszintén, és szívből, büszke csillogással nézett le rám. Tenyerét a vállamra helyezte, és lehajolva a fülembe suttogott.

„Ügyes voltál. Jól szerepeltél Ikoya. Büszke vagyok rád, Hugi.”

Olyan egyszerű mondat, amik megmelengették a szívem. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy a húgának nevezett. Hitetlenül néztem föl rá, és mikor ugyan az a mosolygós arc köszönt vissza, mint pár másodperccel ezelőtt, valami furát éreztem. Valami meleget, ami körbe ölelte a szemgolyóm, majd végig folyt az arcomon. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, majd hitetlenül elkuncogta magát.

- Na, ne sírj. Tényleg nem hazudtam. - oh? Hogy sírnék? Akkor az a meleg érzés,a könnyeim lettek volna?

Boldog Karácsonyt minden olvasómnak :D Köszönöm, hogy ilyen türelemmel várjátok a részeket, így most pár részletet is megosztok veletek a 18.fejezetből ;)

"CSAK EGYEDÜL AKAROK LENNI, OLYAN NEHÉZ EZT MEGÉRTENI?!

Tompán visszhangzott a hangom a suli tágas folyosóján. Ne. Megint. Mindig ez történik, ha nem kontrollálom magam. Lendületesen fordultam immár teljes testtel az idegen felé. Megbántam. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy idegen, aki leszólított. Én meg leüvöltöttem. Egészen magányos érzés bontakozott ki bennem. Nem szeretem. Olyat teszek és mondok amiket nem is igazán gondolok komolyan. Ezt nagyon nem szeretem. Szégyenpír terjedt szét az arcomon, tekintetem lejjebb evickélt a padlóra.

- Sajnálom. - hangom alig volt több egy hangosabb suttogásnál. Ekkor döbbentem rá saját magamra. Mégis...Mit művelek? Bocsánatot kérni egy idegentől? Ez egyáltalán nem vall rám. Az előttem álló mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt."

"Hezitált. Ott állt előttem, ki mondta a szavakat, láttam ahogy mozog a szája, a mondanivalójának jelentését az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni. Eltűnt. Emina. Emina eltűnt. Igazából nem is emlékszem már, hogy ki mondta ezt nekem. Chizuru, talán?

„Ki volt az a kibaszott bátor, aki elrabolta?”

Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Az eszembe se jutott, hogy magától ment volna el. Lehetetlennek tartottam, de most jobban átgondolva nem lett volna akkora hülyeség. Végtére is mi oka lett volna maradni? Semmi nem köti ide. Csodálkozom, hogy még nem próbálkozott a szökéssel. A helyében én már fejvesztve rohantam volna el, mikor megtudtam, hogy kényszer házasságban kell majd élnem."

 

"- Nem tudom. - felelte, nekem pedig erősen gondolkodnom kellett, hogy mire is válaszolta ezt. - Nem tudom megmondani, hogy miért maradtam. DE talán ha több időt hagysz az átgondolására, talán rájövök. - a mondat végén elmosolyodott, amitől a szívem forrón dobbant. Ismét éreztem azt a sürgető érzést, ami mindig előjön ha a közelemben van."

 

Boldog Szülinapot :D Kezdés 2014.11.12

2014.11.12
Pontosan 2 évvel ezelőtt raktam fel az Egy átlagosnak hitt élet első fejezetét. Hű, nem is tudom mit mondjak. Nagyon kevés fejezet került fel, borzasztó lassan haladok vele Pedig az ötlet megvan, a cselekmények is. Összecsapott munkát nem akarok kiadni, viszont ha így haladok nagyon sokára leszek kész. Szóval csináltam magamnak egy ütemtervet, hogy egy héten mikor írom ezt a történetet, és reménykedem benne, hogy így gyorsabban fogok haladni *^*

Hát, ez alatt a két év alatt nagyon sok minden történt. Mikor először felraktam az első részt, nem is gondoltam bele rendesen, hogy mostantól bárkinek elérhető lesz. Belinkelem alulra azt a blogot, ahova elsőnek felraktam a sztorit Azzal, hogy elkezdtem blogolni felfedeztem magamban a lehetőségeket. Fogalmam sincs, hogy milyen lennék, ha nem írnék történeteket. (Mert több is van készülőben, csak azok még a gépen). Lehet, hogy ugyan olyan lennék, mint most, de ki tudja?

Megszeretném köszönni mindenkinek azt, hogy olvassa a blogom, hogy feliratkoztak, és hogy valamiért érdekesnek találtátok a történetemet. Egyik nap vissza olvastam az Egy átlagosnak hitt életet, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi volt az, amiért az embereknek ez tetszett? Nem írtam különösebben jól, és az elején még alig történt valami. Érdekelne ezzel kapcsolatban a véleményetek. Mindenesetre nagyon a szívemhez nőtt ez a történet, és már most szomorú vagyok, ha arra gondolok, egy nap elérek az utolsó részig. Mert már csak 13.fejezet és a végéhez érünk. Lesz második évada, mert a vége -szokásomhoz híven - függő vég lesz
Utolsó sorban pedig köszönöm a(z) 5803 oldalmegjelenítést *^*

A szülinapos ;)

Zene, aminek hála megszületett a történet :D

By:Emina ^w^

17. fejezet Senki sem tudta, hogy ez tényleg CSAK te voltál (part 2)

                                                                    

"Kezdesz kitűnni a sorból,

És lassan látóteredbe ér.

Hát játszd végig, én éber vagyok

Ez a jelenet rólam szól."

Toushiro

Az idei év első fellépése előtti három nappal végeztem a lassan két hete tartó munkámmal. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hajtottam a fejem a tele írt lapok tömkelegére. A fáradtság lassan telepedett szemhéjaimra. Az életkedvem egyenlő volt a nullával, mégis a boldogság érzése tekergőzött fel a gyomromtól, egészen a mellkasomig. Szabad vagyok, végre! Minden kötelezettségtől mentes. A suliban a maradék három napban gyakorolni fogunk, mindenki a saját előadását, és a munkámmal is végeztem. Mindemellett ismét láthatom Őt. Igaz, hogy egyáltalán nem látogatott meg az elmúlt napokban, de majd behajtom rajta. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon tápászkodtam föl, de abban a pillanatban vissza is tottyantam a székembe. Hihetetlen módon elzsibbadtak a lábaim, és éreztem ahogy pár másodperc alatt száll ki belőlem minden energiám. Nem is csodálom, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor keltem föl ebből a redvás fotelből azalatt a két hét alatt. Beletörődötten dőltem hátra a székembe, és úgy nyújtottam ki a a hosszú lábaimat. Elmondhatatlanul szar érzés volt. Bizsergett, zsibbadt és mintha ezer hangya mászkált volna a bőröm alatt. Miután párszor megmozgattam még a két végtagomat, ismét a fölállással próbálkoztam. Az író asztalon támaszkodva sikeresen föltornáztam magam, és igaz hogy úgy éreztem, mintha kocsonyából lennének a lábaim, de legalább nem dőltem el. A jobb kezemmel továbbra is az asztal lapján támaszkodtam, de sokkal inkább azért, hogy emlékeztessem magam az itt történtekre. Soha többet nem akarom látni azt az ürességet a szemében, ahogy rám nézett. A mindig csillogó lila szemeivel. A szívem összeszorult, mikor felidéztem magam előtt az arcát. Az alsó ajkamba harapva fojtottam el egy ingerült morgást. A szemöldökömet ráncolva emeltem a kezem oda ahol most a szívem sebesen vert. Megőrjít. Fogalmam sincs mit tennék, ha hirtelen eltűnne. Rászorítottam a mellkasom bal oldalára, amibe belenyilallt a fájdalom, az előző gondolatomnak hála. A szívemnek, ennek itt. Dobognia sem kéne. Érzéketlennek kellene lennie, a bőrömnek pedig jéghidegnek. Az is volt, nem is olyan régen. Akkor változott meg, mikor megjelent. Mikor szembe rohant velem a lépcsőn. Mondanám, hogy azonnal megismertem, de ez nem így van. Észrevettem, hogy egy vörös hajzuhatag megállás nélkül rohan. De nem érdekelt. Mint ahogy akkoriban semmi sem. Azt gondoltam, csak nem olyan balga, hogy PONT nekem jön. Hogy egyáltalán nekem mer jönni. De pedig az volt. Őt nem érdekelte, hogy ki vagyok. Meglepett. Kapásból leordította a fejem, és visszabeszélt. Ismerős volt valahonnan, de egyszerűen nem ugrott be, hogy ki ő. Aztán elmondta a nevét, és megrohamoztak az emlékek. Minden gyerekkori emlékem róla. Akkor szólalt meg bennem először az a ritmikus dobogás, amiről egészen addig azt sem tudtam, hogy milyen érzés. Az embereknek természetes, hogy dobog a szívük. Nekünk nem az. Minden unalmas volt az életemben, és egyszínű. Egy ideig kerestem a hiányzó darabot. Mert valami igenis hiányzott. De nem tudtam, hogy mi. Olyan voltam, mint Emina. Nekem ő hiányzott, neki pedig a nővére. Ikoya volt az elveszett darabja. Miért nem én?! Én voltam az, aki megvédte, aki mindig vele volt! Akinek megígérte, hogy...Várjunk csak. Miről beszélek? Mit is ígért meg nekem? Egyáltalán megígért nekem bármit is? A hajamba túrtam idegességemben, és az ajtó felé vettem az irányt, közben folyamatosan kattogott az agyam. Miért nem emlékszem? Egyáltalán hogy jutott most ez eszembe? Miért nem emlékszem, a kurva életbe! Hangosan csaptam be magam után a gyakorló terem ajtaját. Mert igen, itt még az is van. Hangszigetelt, zárható ajtóval, - amit azonnal ki is használtam és elfordítottam a zárat – egy hatalmas tükörrel, ami faltól falig ér, pár súlyemelővel, és futó géppel. Na meg az elmaradhatatlan másfél méter magas hangszórókkal, amik a szoba mind a négy sarkába helyet kaptak, és amikhez egy laptop volt kötve az ajtó melletti asztalon. Amíg a laptop bekapcsolt, a tükörhöz sétáltam, és alaposan szemügyre vettem magam. A fekete hajam pár centit nőtt, a szemeim pedig érthetetlen módon csillogtak. Elégedett voltam magammal, a pólómat ledobva vettem magam szemügyre még jobban. Igen, kétség sem fér hozzá. Egyszerűen túl jól nézek ki. Elmosolyodtam saját egoista megállapításomon, de ez csak az igazság. A laptophoz sétáltam előkeresve egy számot, amit begyakorolhatok és előadhatok. De fogalmam sincs mihez lenne kedvem. Tanácstalanul álltam meg előtte, és néztem körbe a termen. A'sszem inkább a bemelegítéssel kezdek...

Chizuru

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi lehet a legrosszabb érzés, amit az ember soha nem akar átélni. Először a viszonzatlan szerelem jutott eszembe. De aztán elvetettem. Ha jól csinálod, megváltoztathatod, meg persze ha van elég bátorságod hozzá. Aztán ha a szerelmed elhagy, vagy megcsal. Igen, az is elég fájdalmas, és őrült érzés. Egész eddig ez mellett szavaztam, és erősen érveltem mellette. Ha a szerelmeseknek kényszerből kell elválniuk, az még rosszabb. Aztán megváltozott a véleményem. Vagyis nem teljesen, hanem csak egy kicsit. Aggódni valakiért. Tudatlanul kelni, és feküdni, hogy nem tudod él-e még. Igen azt hiszem ez nyert. Mikor folyamatosan kutatsz a tömeget lesve, reménnyel túlfűtve, hogy talán MA megtalálod. Aztán másnap is. Nem tudhatod, hogy az a bizonyos ma, mikor jön el. Ahogy elnézem a diák sereget, és Ikoya arcán uralkodó fölényes kifejezést ez sem az a ma.

Emina

Katt-katt-katt-katt

A fejemben lévő óra kattogása ordított a néma csendben. A hely, ahova pár napja kerültem kopár. A falak üresek, és nincs sehol egy óra. Untam a némaságot, ezért elképzeltem magamban egyet. A két őr az ajtóm előtt állt, kívül. A jobb sarokban, az ajtó melletti asztalon a telefonom hevert, kibelezve. Tetris, miért nem ilyenkor hívsz? Egyszer már sikerült fölhívnod, még a felvételi előtti éjjelen. Akkor is szét volt szedve. Ugyan már. Miért is hívna? Voltaképpen alig ismerjük egymást. Nem tudja, hogy hol vagyok. Mélyet sóhajtottam, és hátradőltem a széken. A mozdulat hatására a csuklómba nyílalt a fájdalom, a kötelek mentén. Hátra döntöttem a fejem, lehunyva szemeim. Nem akartam lenézni a kezeimre. Biztosan véresre dörzsölte már az a nyamvadt kötél. Lassan emeltem meg szemhéjamat. Szaggatottan vettem a levegőt, közben a képzelt kattogás megállíthatatlanul szelte át üres gondolataimat. Nem tudom, hogy mióta vagyok itt. Az itt létem alatt többször jeleztem Toushironak, de úgy látszik a vérem kiürült a szervezetéből. Egyetlen egyszer éreztem egy halvány gyenge viszonzást. De ahogy jött, úgy el is tűnt. Ezt vehetem búcsúzásnak is. Ikoya ahogy leadja a jelzést, engem megölnek.

Meg szökni, leverni mindenkit aki az utamban áll, kitörni azon az ajtón, és elfutni? Természetesen megpróbáltam, többször is. Elképzeltem ahogy mindenkit legyőzök. Csak hát az elképzelés és a valóság rohadtul nem fér meg egymás mellett. Így vissza kerültem ide, szorosabban és fájdalmasabban a székhez rögzítve.

Lazítottam a test tartásomon, hogy valamennyire enyhítsem a friss sebek fájdalmát. De a barna, vastag kötél keményen feszült neki a csontomnak, és annyit rángattam már, hogy egészen kiszálasodott. Meredten néztem magam elé, az ajtóra, a megkötözött végtagjaimra. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Hogy végül a saját nővérem fog a halálba taszítani. Hűha, milyen költői lettem hirtelen. Ha tényleg lennék olyan szerencsétlen és meghalnék...vajon ki lenne az, akinek a legjobban hiányoznék? Van időm gondolkodni, ki tudja még mennyi? Ki kell használnom. Tehát. Chizuru és Leon. Biztosan őrjöngnének, talán még meg is támadnák Iko-t. Ha egy szürreálisan normális életem lenne, biztosan őket akarnám a szüleimnek. Apropó szülők. Mi lehet most velük? Az a két ember, akik örökbe fogadtak. Soha nem értettem őket. Állítólag minden áron egy gyerekre vágytak, azért is vettek magukhoz. Aztán most mi van? Nem érdeklem őket, nem hívnak, jóformán azt sem tudják, hogy hol vagyok. Egyáltalán nem ismernek. Ez,....nyomasztó. Miért vittek haza, ha utána már nem kellettem nekik?! Egyáltalán miért kellett az árvaházba mennem?!

- Túl sok kérdésem van. - suttogtam félhangosan, annyira előre hajolva, amennyire a kötelek engedték. A vállaimon mintha mázsás súlyok húztak volna egyre lejjebb, és lejjebb. - De hol vannak azok a kibaszott válaszok?! - kérdeztem hangosan, de a hangom megbicsaklott. Meleg, átlátszó folyadék csöppent a padlóra. Az elsőt megállíthatatlanul követte a többi. Reményvesztett könnyekkel némán zokogtam. Nem sokáig szomorkodhattam, a szívem összeszorult egy könnyed dallamot magával hozva. Fel kaptam a fejem, olyannyira gyorsan, hogy a nyakam is megroppant. Néma csend. Hiába hallgatóztam, nem hallottam meg az előbbi dallamot. Hátra dőltem a szék támlájára. Meredten figyeltem ahogy egy keskeny vércsík a kötelek alól szántja végig csuklóm fehér látványát. Ahogy a vérem megindult, a dallam ismét felcsendült. Biztos voltam benne, hogy ezt csak én hallom. A fülem bizsergett a dal folytatásáért, a szívem heves dobogásba kezdett, ahogy agyam fölismerte a dallamot.

„Egy újabb emlék lenne?”

Kérdeztem magamtól, választ nem várva. Ahogy folyamatosan játszódik le bennem a dal a szövegét tátogom. A hangszálaim végre mozgósítják magukat, és erőtlen éneklésbe kezdek. A maró könnyek minden egyes sornál kicsordulnak, de makacsul küzdök ellenük.

Tükröm

Árulj el nekem valamit.

Áruld el, ki a legmagányosabb mind közül?

Tükröm

Árulj el nekem valamit.

Áruld el, ki a legmagányosabb mind közül?

A szöveget énekelve meghallok egy vékony és halk hangot, ami velem együtt szól. Óvatosan körbe nézek, de nem látok senkit. Egyáltalán nem rémülök meg, annak ellenére, hogy tudom ez a hang nem Ikoyához tartozik. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy nem velem egyidős, hanem egy kislány.

Félek,

Mi lakozik bennem?

Mond el, lehet-e egy szívet kővé változtatni?

Tükröm, Tükröm,

Mi van mögötted?

Ments meg attól, amiket látok!

(https://www.youtube.com/watch?v=5wG6qZWDCbU )

Hiába küzdök, a fáradtság elemi erővel lesz úrrá rajtam. Ez nem a vég, érzem. Ez valami egészen más.

Csak egy pislogásnyi idő kellett ahhoz, hogy máshol találjam magam. A feltámadt szél üdítően hatott a több napos poshadt levegő után. Kihasználva a szabadságom hatalmasat lélegzek az éltető oxigénből. A nap ragyogóan süt, mosolyom kiszélesedik ahogy az arcom melengeti. Kellemes virág illat terjeng a levegőben.

„Tavasz van”

Állapítom meg magamban. Az alattam elterülő puha fű lágyan cirógatja a bőrömet, és legszívesebben fel nevetnék. A nyomasztó érzés, ami az utóbbi napokban költözött a mellkasomba eltűnt, mintha csak elfújták volna. Megnyugodva feküdtem a zöldellő fűben, vörös hajam körülöttem lávafolyamként terült el. Próbáltam kiélvezni a békét, még akkor is ha azt az emlékeimben lelem meg. A gyerekkoromban voltam, és ezt a sejtésem az is alátámasztotta, hogy mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet egy álmos kis Toushiroval találtam szembe magam.

Istenem, milyen cuki. Már bánom, hogy erre eddig nem emlékeztem.

- Shiro-kun. - a szavaimat nem én irányítottam. Mintha csak egy előre megírt szöveget mondtam volna, nem tudtam rajta változtatni. A hangom vékonyabb volt a megszokottnál. Sokkal szelídebb, és ártatlanabb, mint a mostani, Hihetetlen hogy egyszer voltam ilyen is.

- Megint megtette, ugye? - kérdezte elkomorodva tőlem, zöld szemeiből eltűnt az álmosság. Kis arca – valószínűleg - a dühtől kipirult, ahogy a karomra nézett. Nem kellett oda néznem, hogy lássam. Egy hatalmas lila folt éktelenkedett ott. Fogalmam sincs kiről beszéltünk. - Miért hagyod neki? - kérdezte bosszúsan, ami elég viccesre sikeredett. Legalábbis nekem vicces volt látni, hogy a kegyetlen Toushiro, a vámpír herceg akitől mindenki tart, milyen aranyos volt. Rövid lábaival mellém lépett, és leülve mellém jobban szemügyre vette a karom.

- Mégiscsak a testvérem. - a testvérem...? Ikoyáról van szó? Hát, ezek után nem lepett meg, hogy gyerek korában is utált. - Az én hibám.

Toushiro kérdőn felkapta kis buksiját, hollófekete haja a szemébe hullott.

- Hogy ilyen helyzetben van. - folytattam. - Hogy nem ő az örökös. - A lelkem is belesajgott a mondandómba. A kis kori énem nagyon a szívén viselhette a történteket. Pedig tényleg nem az én hibám volt. De magamat ismerve biztosan nem hallgattam senkire.

- Emina. - Szokatlan volt még a nevem az ő szájából, mikor ilyen kisfiús még a hangja. Gyerekes hangja ellenére a felnőttek komolyságával beszél. Nem hiába ő lett az örökös. - Nem a te hibád. - Tette a vállamra apró kezét, és egyenesen a szemeimbe nézett. Még a 17 éves énem is elhitte egy pillanatra. Aztán jött a mondandója érdekesebb része. - Ígérj meg nekem valamit, jó?

Bólintottam válaszul, majd folytatta.

- Majd ha nagyok leszünk.... - úgy éreztem magam, mint mikor a kedvenc sorozatom utolsó részét nézem. Mikor biztos vagy benne, hogy csattanó lesz a vége, és lesz egy következő évada.

De már nem tudod meg mi volt a vége, mert valami közbe jön. Mint például; megszakad az internet kapcsolat, elalszol, esetleg anyukád hív, hogy segíts neki valamiben. Ilyenkor arra gondolsz, hogy nem lehetett volna egy picivel később? Úgy is mindjárt vége.

Nekem egy hangos csattanás jött közbe. A hang keresztül szelte a békémet, a meleget, a szabadságom. Mintha egy édes álomból rángattak volna fel, lassan nyitottam ki a szemeim. Halkan érzékeltem csak, hogy a háttérből bosszús kiáltások, elégedetlen mormogások szűrődnek be hozzám. Összemosódott előttem a kép, jelen pillanatban azt sem tudtam hol vagyok. Mérges voltam, mert nem tudtam meg az ígéretet, amit akkor tettem. Ha csak egy kicsivel később hallom azt a csattanást, ami.... Mi is volt az? Lassan emelem fel a fejem, az ajtó irányába. Hatalmas por lengi körbe az apró helyiséget. Az ajtó tőből kiszakadt, amit valaki nagy erővel szedett le onnan. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem állóra. Még csak homályos pacákat láttam, és a kintről jövő fény is megvakított. Szorosan összezártam szemeimet, és vártam pár pillanatot. Az agyamban lévő fogaskerekek azonnali munkába kezdtek, és én sem tudtam biztosra, hogy nem csak hallucinálok-e. Valóban Ő állt ott? Megmenekültem? Határozott lépések közeledtek felém. Óvatosan nyíltak fel szemhéjaim, és most már kristály tisztán láttam az ismerős alakot. Magabiztos mosollyal az arcán lépkedett felém, amitől a szívem eszeveszett dobogásba kezdett. Hollófekete haja a szemébe lógott, vérszomjas aura lengte körbe, ahogy a lekötözött testrészeimre tévedt tekintete. A szemei, amik zöld gyémántként ragyognak, most a bíbor színeibe hajlik. Előttem megállva leguggol. Felidézem magamban az emlékképet, amiben ugyan így közeledett felém. Ellágyult tekintettel nézte az arcom, amin egy forró könnycsepp folyt végig. A kezein lévő bőr kesztyűt a fogai közé szorítva húzta le magáról, úgy nyúlt az átlátszó csepp felé, hogy letörölje onnan. A megkönnyebbülés hullámzott végig az egész lényemen.

- Sajnálom. - Szólalt meg halkan, miközben tenyerébe fogta az arcom. Jó volt hallani a kellemesen mély hangját. A fülem bizsergett a folytatásért. - Hamarabb meg kellett volna találnom téged.

- Igen, sokkal hamarabb. - suttogtam, és nem voltam benne biztos, hogy ő is meghallotta. - Sokkal, de sokkal hamarabb.

Mindketten tudtuk, hogy nem a mostani helyzetre gondoltam. Ha már az életben is hamarabb talál meg. Vajon hogy alakult volna az életem? És az övé? A barátainké? A testvéreimé? A szüleimé?

- Csak még egyszer lássam meg. Tuti nem fogja elfelejteni azt, amit tőlem kap. - mérgelődött, miközben a kezeimet oldozta el. Egy pillanatra megállt, a kezébe vette a csuklómat és a sebet méregette. A testtartása is megváltozott, egészen olyan volt, mint egy vadállat Nem tudtam eldönteni, hogy most a szomjúságát próbálja elnyomni, vagy a dühét.

Toushiron támaszkodva léptem át annak a szoba küszöbét, amiben az elmúlt pár napban raboskodtam. Mintha újjászülettem volna, mint a madár akit kiengednek a ketrecéből. Erősen tartott a derekamnál fogva, amire szükségem is volt. Utáltam bevallani, de segítség nélkül nem tudnék megállni a lábaimon. Legnagyobb meglepetésemre Chizuru és Leon a szemközti falnál támaszkodtak egymás mellett. Körülöttük a földön emberek hevertek. Nem akartam megtudni, hogy csak elájultak-e, vagy meg is haltak. Chizuru mikor meglátott, meg könnyebülten felsóhajtott. Megeresztettem egy halvány mosolyt feléjük, mire mind a ketten óvatosan megöleltek.

- Ma lesz a fellépés. - Nyögtem halkan, mikor végre elengedtek. Három hitetlenkedő szempár nézett vissza rám.

- Ugye nem tervezel ilyen állapotban szerepelni? - kérdezte idegesen Toushiro. Könyörgően néztem fel rá. Közelebb bújtam hozzá, és szorosabban kapaszkodtam meg a kezemmel a nyakában. Egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Ezt ő is észrevette, és szorosabban tartott a derekamnál fogva.

- Szerintem sem túl jó ötlet. - mondta szájhuzogatva Chizuru. - Még csak most találtunk meg.

Szemlesütve bámultam a padlót, mikor az eddig csöndben lévő Leon megszólalt.

- Szerintem jó ötlet. - reménykedve emeltem rá a tekintetem. Kék szemei kedvesen néztek rám, és halvány mosoly játszott ajkain. Éreztem ahogy Toushiro megfeszül mellettem. Ideges volt.

- Ha ezt csak azért mondod, hogy különbözzön a véleményünk, akkor hagyd abba. Emina így is alig tud lábra állni, és még csak nem is készült fel rendesen. Kész kínzás lenne neki, ha a színpadon kellene szerepelnie. - Az állkapcsa megfeszült, ahogy a mondandója végére ért, a szemeiből sugárzott a határozottság. Még én is elbizonytalanodtam egy pillanatra, de aztán ismét fellebegett előttem a cél. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy meggyőzzem a saját igazamról. Hópihe beelőzött.

- Ugyan, ennél nagyobb veszélyben nem lesz. - legyintett, majd tekintetét ismét rám szegezte. - Amúgy is meg kell mutatnod neki, hogy ennyitől nem dőlsz ki, igaz?

A szemeim kitágultak, és széles mosoly terült szét az arcomon. Végre valaki, aki megért.

- Ahogy mondod, Hópihe. - Kacsintottam rá, mire a szemeit forgatta. Óvatosan fordultam teljes testtel Toushiro felé, aki villámló szemekkel viszonozta az enyémet. - Nekem kell legyőznöm őt, mert mégis csak az én testvérem.

- Akkor menj, nem kell hozzá az engedélyem. - sértődötten fordította el a tekintetét, mire felvontam a szemöldököm.

- Attól még a te véleményed is számít. - nyomatékosítottam meg a szavaimat, mire meglepetten nézett le rám. Mitől van ennyire meglepve?

- Értem. - gondolkozott el egy pillanatra. Látszott rajta, hogy alaposan átgondolja a hallottakat, és mérlegelni kezdi a valószínűségét annak, hogy kidőlök a színpadon. - Jó, de ha bármi történne veled, ki sem foglak engedni a szobámból.

Elvörösödtem a kétértelműség hallatán, ő az ajkait kaján vigyorra húzta. Összerezzentem a hirtelen hangra, mikor Chizuru összecsapta a tenyerét.

- Jól van, fiúk-lányok aranyosak vagytok, de ha Ena oda akar érni a fellépésére – meg mi is – akkor ideje nekiállni készülődni, és a sebeit sem ártana ellátni.

Igen, már alig várom. Biztos vagyok benne, hogy Ikoya végre belátja, engem nem tud olyan könnyen legyőzni. Nem is. Nem tud MINKET legyőzni. Mert nekik köszönhetem az életemet.

16. fejezet Senki sem tudta, hogy ez tényleg CSAK te voltál (part 1)

Sziasztok ^^

Jé, mi ez? Csak nem egy fejezet? Két hónap után? igen, sajnálatos módon a tervem, miszerint nyáron befejezem a sztorit meghiúsult. Mivel a 15.fejezet nagyon régen volt, ezért egy kis emlékeztető, hogy mi is történt az előző részben.
 By:Emina ^w^
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az előző rész tartalmából:  

„A tegnapi csók csak véletlen volt.”Nem a véletlen az, amikor valakik összeütköznek.„A szerződésen kívül semmi nem köt minket össze.”Vérre van szükségem.

- Szóval így találkozunk újra, Sekai?

- Soha nem szabadulok meg tőled?!

  - Az idei év első fellépésének a témája szabadon választott, a kiválasztott emberek csapatba állhatnak, és egyénileg is lenyűgözhetik a többieket

 - Hello szépségem. Mit tervezel holnapra?

-Semmi különöset. Mint mindig most is egy szelet sütivel, és egy jónak tűnő animével fogom tölteni a szülinapomat.

A telefonom folyamatosan villogott, ahogy megállás nélkül nyomtam a „fotózás” gombot, bárgyú vigyorral a képemen.

- Emina, te szerelmes vagy belé?

-Azt mondtad, hogy amikor legutoljára itt járt, Ikoyát kereste, nem?

- Igaz is. Akira nem tudja, hogy tudom.

- Szerinted, nekem jó, ha így látlak?

- Akkor ne engem okolj a következményekért.

A szívünk felvette egymás szapora dobogását, és belé mélyesztettem tűhegyes fogaimat.

Nem akarom elengedni."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 "Ezer hazugsággal,
   És egy jó álcával,
   Üss a szeme közé!

   Amikor elsétálsz nincs mit mondanod már."   

Emina

Meleg van. Hogy lehet novemberben ennyire meleg? Lassan nyitottam ki szemeimet. A szokásos vörös falaim helyett vakítóan fehérek köszöntek vissza. Ez nem az én szobám. Futott át az agyamon, ahogy körbekémleltem a helyiséget. Egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Vigyázva ültem föl, óvatosságom ellenére az ágy rugói megnyikordultak. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, a kezeim megremegtek ahogy megtámaszkodtam rajtuk. Mozgolódást hallottam a jobb oldalam felől, és arra kaptam a tekintetem. A hirtelen mozdulatnak hála a nyakamba nyilallt a fájdalom, a nem várt érzéstől összerezzentem. Eltűnődve néztem a békésen szuszogó vámpírt. Hatalmas idióta voltam, mikor felajánlottam neki a vérem. Eredetileg csak szimplán bocsánatot kérni jöttem, ahogy azt hajnalba, sőt már tegnap megígértem magamnak. Aztán meghallottam, amint a cselédek arról beszélnek, hogy mennyire le van gyengülve, és ha ez így folytatódik ismét Ahhoz kell folyamodni. Fogalmam sincs mire gondoltak, de úgy érzem nem kell mindent feltétlen tudnom. De ha nem teszem meg ezt, biztosan sokáig bántam volna. Toushiro sokszor támogatott mikor szükségem volt rá, Akirával ellentétbe. Mégis összevesztem vele, de azt hiszem, ez így volt jó. Nem tudom miért ilyen közvetlen velem, és nem tudom, hogy miért nem ellenkezek jobban. A szívem mélyén nem akartam, hogy békén hagyjon. Igen is élveztem a társaságát, de amíg nem ismerem a szándékait nem akarok meggondolatlan dolgot tenni. Mellesleg nem olyan vagyok, aki egy fellángolás miatt megcsalná a barátját. Mielőtt kimásztam volna az ágyból még visszapillantottam az alvó fiúra. Az arca már nem volt beesett, és a szemei alatt sem voltak már hatalmas karikák. A színe is visszanyerte eredeti fehérségét, a tegnapi hamuszürke ijesztően hatott. Finoman érintettem az ujjaimat a harapás helyére, mikor tekintetem az ajkaira tévedt. Megráztam a fejem, mielőtt felidézném az emlékeket, és enyhén szédelegve botorkáltam le a lépcsőn, ami Shiro szobájának az alsó részébe vezetett. Egy pillanatra megtámaszkodtam a korlátban, de mielőtt akár egy lépést tehettem volna előre bevillant egy kép. Nem is kép, sokkal inkább egy rövid jelenet.

„Egy elsötétített szoba közepén ültem, és valakitől nagyon féltem. Valakitől, akit nem láttam a sötétségben de éreztem, hogy ott van. Egy vörös szempár villant fel, ami egyre közelebb volt hozzám. Beletörődést éreztem, mikor megéreztem az éles fájdalmat a lábamba.”

Kiszáradt a torkom, és nagyokat lélegezve próbáltam összpontosítani. Halk mocorgást hallottam fentről, és valamiért a mellkasom megtelt aggódással. Nem értettem, halk szitkozódások szűrődtek le.

- Emina. - hallottam magam mögül Toushiro megkönnyebbült hangját. Óvatosan felé fordultam, és egy gyenge mosollyal intettem neki. A szeme visszanyerte eredeti zöld csillogását, és fáradtan sóhajtott egyet, ahogy a nyakamon lévő két pontra nézett. Tekintetemmel követtem a mozdulatait, ahogy mellettem elsétálva fél méterrel előttem leguggol. Az előbbi aggodalom, nem az én érzésem volt. Hirtelen bevillant a figyelmeztetése, mielőtt belém harapott volna. Azt mondta, ne őt okoljam a következményekért. - Érezted, igaz?

Válaszul csak bólintottam. Nem éreztem elég erőt magamban, a normális válaszhoz.

- A véred bennem van. - bökött a mellkasára, amit most egy fehér trikó takart el. Hűha, micsoda váratlan fordulat. - Mivel te ajánlottad fel nekem, ezért össze vagyunk kapcsolva...Érzelmileg.

- Na várj egy kicsit. - tartottam elé a mutató ujjam. - Szóval te is érzed azt, amit én? - bólintott, és mellém telepedve nézett rám. Fürkészően néztem végig vonásain, és most tényleg hatalmas idiótának éreztem magam. Ennél jobban nem is árulhattam volna el magam. - Szólhattál volna. - suttogtam magam elé halkan. Nevetségesnek éreztem magam, és az egész helyzetet.

- Figyelmeztettelek. - felelte összeszűkült szemekkel. Igaza van, nem hibáztathatom ezért. Ő szólt, csak én hagytam figyelmen kívül. Hangosan sóhajtva hajtottam a fejem a felhúzott térdeimre.

- Meddig fog tartani? - kérdeztem, és a mellkasomat egy új érzés hálózta körbe, mintha a képzeletbeli szálak ólomból lenének. Szúrós szemmel néztem rá. - Nem kell megszánnod, ez úgy is csak átmeneti. Igaz?

- Jah. Amíg nem keveredik össze az én véremmel. - Állt fel lassan, kinyújtóztatva végtagjait. Lenézve rám halványan elmosolyodott, és felém nyújtotta hosszú karját. Elfogadva húztam magam álló helyzetben, és magamban megjegyeztem, hogy milyen aprónak tűnik a kezem az övében.

- Csak, hogy tudd. - néztem egyenesen a szemeibe, amik most kihívóan csillogtak. Boldog voltam, és ez az arcomon is megmutatkozott, egy széles mosolyként. - Nem bántam meg, hogy segítettem neked. Nem foglak elkerülni sem. - mondtam, és megszorítottam a kezét, amit azóta sem engedtem el. Meghatottságot láttam a szemeiben, de csak egy pillanatra. Féloldalas mosolyra húzta ajkait, és elégedetten nézett a kezünkre.

- Reméltem is, hogy nem hagysz magamra. - lehelte halkan, majd egy pillanattal később már a karjaiban tartott. A szívem örült dobogásba kezdett, mint mindig, mikor a közelemben van. A hátát átölelve közelebb bújtam hozzá, magamba szívva bódító illatát. Piroskának éreztem magam, akit elkapott a farkas. De nem bántam. - Köszönöm, és boldog szülinapot. - állát a fejemre támasztotta, majd nagy levegőt véve elhúzódott egy kicsit. Nem nagyon, csak annyira hogy lássa az arcomat. A fejét szégyenlősen oldalra fordította, mikor a kezembe csúsztatott egy kis dobozt. Hitetlenkedve meredtem a lila szalagos, vörös színű tárgyra. Éreztem, hogy ideges. Óvatosan néztem fel rá, és zavartan nézett a négyszögletű dobozkára. Enyhe pír jelezte érzelmeit, és az, hogy nem nézett a szemembe. Enyhén remegő kezekkel nyúltam a szépen megkötött szalag végéhez, közben végig az járt a fejemben, hogy remélem nem rám költötte a fél vagyonát. Mikor megpillantottam az ismerős tárgyat, kellemesen csalódtam

Ikoya

A cselédek szorgosan forognak a konyhában, mint minden nap. Nagyi körbe jár köztük, hogy ellenőrizze, jól végzik-e a feladatukat. Mint minden nap. Minden ugyanolyan, nem változott semmi attól, mert pont ma 17 éve megszülettem. Aztán Emina. Pontosan hat perccel vagyok idősebb, mint ő. Fehér kötényem zsebében megrezdült a mobilom. Ez szakított ki rövid gondolatmenetemből, aminek köszönhetően még mindig egy helyben söpörtem a fekete csempét. Komótosan nyúltam a hófehér mobilomért, a zárat feloldva csak egy rövid mondat fogadott.

„Minden készen áll.”

Elhomályosodott tekintettel csúsztattam vissza a köpenyem zsebébe. Drága húgocskám még nem is sejti, hogy mi vár rá.

- Ikoya! - hallottam meg az ismerős hangot magam mögül. - De jó, hogy megtaláltalak.

- Mit akarsz? - néztem fagyosan a lihegő lányra. Felegyenesedve nézett a szemembe, és egyáltalán nem látszott meglepettnek a hangnemem miatt. Biztos megszokta már.

- Tessék. - nyújtott át egy tenyér nagyságú hófehér dobozt. Felvont szemöldökkel meredtem az ajándékra. - Boldog szülinapot, Iko.

Megrökönyödve néztem fel rá, és próbáltam el nyomni egy fintort. Lila szemeiben izgatottság csillogott mikor óvatosan nyúltam az ajándék felé, hosszú vörös haja a futástól csapzottan hullott a hátára. Nem éreztem boldognak magam, sőt kifejezetten idegenül hatott, hogy valaki megajándékoz. Nem akartam semmit. Főleg nem tőle. De az ajándékot illik elfogadni. Üres mosollyal az ajkaimon hirtelen ragadtam meg a fehér dobozt, amit egyáltalán nem éreztem hozzám illőnek. Olyan tiszta érzést keltett bennem, és még jobban idegesített mikor Ena kezében angyalinak hatott. Soha nem lehetek olyan ártatlan mint ő. A kezdeti remény, amely felragyogott az arcán olyan gyorsan tűnt el, mint a doboz, ami kitörve az üveget a sáros kertben landolt. Tágra nyílt szemekkel dolgozta fel magában az eseményeket, a kinyújtott kezemet bámulva. Kint tombolt a vihar, az ablak üvegen beáramlott a hideg levegő, hatalmas esőcseppeket kísérve amik halkan estek a csempére. Megunva a folyamatos hallgatást elindultam mellette. Mielőtt kikerültem volna a látómezejéből hirtelen markolta meg a vállam, és lökött vissza maga elé. Meglepődtem az erejét érezve, és kis híján el is estem. Rá akartam kiabálni, hogy még is mit képzel, de tekintetét meglátva a szavak a torkomra forrtak. Lila íriszei tökéletesen érzelemmentesek voltak. Ijesztően hatottak a sok érzelem után, amiket bennük láttam. Megborzongtam a gondolatra, hogy miattam lettek ennyire üresek. Miattam ilyenek. Miattam. Felfogva a szavak jelentését igazán elégedettnek éreztem magam, és ez ki ült az arcomra is.

- Mással akartam kezdeni, de a képedet látva a lényegre térek, hátha nem előttem őrülsz meg. - unottan megforgattam a szemeimet, frappánsabb beszólást vártam tőle. - Miért jó ez neked? Többre tartod magad az alázásomtól?

Mielőtt megszólalhattam volna, a hangomat elzárta egy laza legyintéssel, bosszankodva meredtem a fáradsággal teli szemeibe. Még mindig a tudatán kívül irányítja az embereket. Az arcába akartam ordítani, hogy igen, nekem ez kibaszottúl jó érzés, de a hangszálaim mintha eltűntek volna azzal a laza kézmozdulattal együtt, belém fojtva a szavakat.

- Tudod, mit? Nem érdekel. El fogom érni, hogy az emberek újra megkülönböztessenek minket!

Leo

Ena egy igazán őrült ötlettel állt elő ma reggel. Utólag felköszöntöttem, szigorúan ajándék nélkül. Persze ő a visszakapott motorjával villogott. Nem volt hajlandó elmondani, hogy ki lepte meg vele. Toushiro, természetesen. Éreztem rajta a fekete hajú szagát, és utána úgy voltam vele, hogy nem akarom megtudni a történetét annak, hogy miért van bekötözve a nyaka. Chizuru persze egész addig részletekre éhes szemekkel hallgatta a messiásként funkcionáló Eminát. Hogy kerültem én ide? Futott át az agyamon e rövid kérdés, mikor megérkeztünk a … fodrászhoz. Megrökönyödve néztem a két lányra, akik továbbra is mosolyogva lépkedtek be. Szégyen pírral léptem be szorosan utánuk, életemben nem égtem még ennyire, mint most. Ha egy haverom meglátna! Csodálkozó pillantások kereszttüzében próbáltam nem túl messze kerülni tőlük. Kellett nekem eljönni! Lóghatnák a haverokkal, vagy akár otthon is fetrenghetnék, de még a tanulást is bevállalnám e-helyett. Na jó azért a tanulást nem, de a gyakorlást már igen. Egy hét, és fellépés. Novemberben, pedig a suli bő két hónapja tart, de gondolom az új igazgató miatt csúsztak a programok. Igaz ez után meg sűrűsödnek az ilyen események. Én a mostani szereplést nem vállaltam. Mikor ismét felnéztem, észre sem vettem, hogy a két lány eltűnt. Nemááár. Nyűgösen huppantam le az undorítóan rózsaszín szőrmés fotelre, ami... meglepően kényelmes volt. Mind két oldalamon még 4-5 ilyen fotel volt szorosan egymás mellé pakolva. A bejárati ajtó velem szemben, két cserepes növénnyel az oldalán. Jobb oldalt a recepciós pult, ami mögött egy telefonáló nő ült. Unalmamban felálltam, és jobban szemügyre vettem a falakon lógó képeket, a fodrászatot hirdető plakátokat. Fogalmam sincs mennyi ideje állhattam a falnál egyetlen egy pókot szuggerálva, - amit időközben vettem észre – mikor az L alakú barna ajtós helyiség ajtaja nyílott. Chizuru lépett ki rajta és szép vonásait elcsúfította egy savanyú grimasz. Kérdő pillantásomat látva, enyhén rózsaszínűbb árnyalattal intett a háta mögé, ahonnan Emina büszkén mosolyogva lépett elő. Biztos vagyok benne, hogy a szemeim kistányér nagyságúra kerekedtek, mikor megláttam, hogy feltűnő vörös loboncát egyszínű feketére cserélte. Derékig érő sötét hajzuhatagán a lámpa fénye nem csillant meg, sokkal inkább elnyelte. Hófehér bőrét még jobban kiemelte, nagy lila szemei pedig egészen üveg szerűvé váltak. Nem az érzelmek hiányában, inkább mint a legszebb drágakő, úgy csillogtak. Nem állt neki rosszul, de sokkal ijesztőbbnek hat, főleg hogy stílust is váltott. Nem nagyon, továbbra is a fekete dominál, csak viktoriánus stílusban.

- Mint a halál hír hozója. - néztem rajta végig még egyszer, ő pedig a mondandóm után elegánsan pukedlizett egyet. - Nem fizetsz? - Kérdeztem mikor nyugisan megindult a kijárat felé. Mellette Chizuru engem bámult, és amikor rákaptam a tekintetem a falon lógó posztert elemezgette. A bőröm bizseregni kezdett, de most nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Emina felé tettem egy lépést, aki egy vállrándítás után válaszolt.

- Azt mondták nem kell, mert a Crossvel családból származom.

- Ja, így könnyen megy. - feleltem vicces kedve, és a bambuló Chizurut magam után húzva kiléptünk a hideg levegőre. Amint a járdát érte a talpam elengedtem a fekete hajút, aki az érintésem miatt meglehetősen zavarban volt. Én pedig a reakciójától vettem fel a piros egy halványabb árnyalatát, tehát mondhatjuk, hogy egálban vagyunk.

„ -Akkor sem engedem meg! Soha nem lehettek együtt! SOHA! -Egy üveg pohár hangosan csapódott a fejem melletti falon. Anyám a szemközti kanapén ült, szigorú tekintetében fellángolt a harag, szoros kontya alól kiszabadult pár tincs. Az üvöltözés miatt a feje egészen elvörösödött, az erek a nyakán vastagon dudorodtak ki. Honnan? Mégis honnan tudhatta meg? ”

- Basszus ott egy őz! - What? Össz. reakció Ena felkiáltására, de legalább az emléket maradéktalanul kiűzte a fejemből. Azt hittem megbolondult, vagy csak rájött a szokásos öt perc, mikor fogja magát és agyatlankodik egy sort, de most nem. Az út kellős közepén egy fiatal őz állt, és kicsit sem zavarta, hogy mekkora dugót okozott ezzel.

Emina

Szokatlan. Az első szó ami eszembe jut, mikor belenézek a tükörbe. Még nem sikerült hozzá szoknom az új hajszínemhez, és úgy érzem nem is fogok. Tetszik, hogy egész más kisugárzást kölcsönöz, de talán pont ez az... Hogy annyira más. Valahogy sikerült kiválasztanom azt a színt, amit szeretek magamon, de nem illik hozzám. Furcsa meglátás, igaz? Voltaképpen én sem tudom pontosan miért nem választottam valami mást, mondjuk barnát? De azzal túlságosan elvegyülnék. Na nem mintha ezzel nem. De talán majd megszokom. Mondjuk az biztos, hogy nem fogom megtartani ezt a színt. Igen, és hol jutnak ezek eszembe? Nem, egyáltalán nem otthon. A suli lány mosdójában elemezgetem magam, de az óráknak már vége, én meg ráérek. Vagyis nem érek rá, mert éppenséggel gyakorolnom kellene a közelgő fellépésre. De még azt sem tudom mit énekeljek, nem, hogy gyakoroljak! Mondjuk az a plusz öt perc amíg kikommentálom a ruhámat, nem számít már. Szóval! Ezt az „Akkor is elérem, hogy megkülönböztessenek” dolgot olyannyira komolyan vettem, hogy konkrétan a ruhatáram felét lecseréltem. Hogy is mondjam, sokkal lányosabb ruhákra. Ami nálam kitesz annyit, hogy már szoknyák is találhatók benne. Ma például egy kék és fekete ruhakombinációt vettem fel. Magassarkú fűzős cipővel, a kastélyban pedig mindenhova abban mászkáltam, hogy viszonylag normálisan tudjak benne járni. Ez nagyon idegenül hangzott az én számból.

Gondolom fölösleges megemlítenem, hogy a lábamat föltörte, nekem pedig egy villanásnyi időre átfutott az agyamon, hogy „Megéri ez nekem?”. Aztán jött a válasz „Naná, hogy!”. Az eredmény pedig meg is lett. Ma senki nem jött oda hozzám, hogy lehordjon mindennek, cserébe viszont meglepődött tekintetekkel bombáztak. De ez a fáslival takart nyakam miatt is lehet. Meglazítottam a fehér anyagot, hogy láthassam a nemrég szerzett sebemet. A két vöröslő pont ugyanott díszelgett, mint két nappal ezelőtt. Elég gyorsan gyógyul, és már alig látszik.

„Mivel te ajánlottad fel nekem, ezért össze vagyunk kapcsolva...Érzelmileg.”

Visszhangoztak a fejemben Toushiro szavai. Ahogy megígértem neki, nem kerültem el, és az összekapcsolódásnak hála éreztem mikor fáradt, mikor boldog, mérges...és mikor gondol rám. Olykor kellemes bizsergést érzek a tarkómtól, egész a gerincem vonalán. Mint az első találkozásunkkor.

Összerezzentem, mikor csattanást hallottam, amit visszavertek a fehér, csempézett falak. Teljesen elgondolkodtam, úgy éreztem magam mint akit az ébresztő szakít ki a legédesebb álmából. Óvatosan körbenéztem, és miután tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok bent, lepergett előttem az összes eddig látott tükrös, illetve mosdós horror film. Bizsergett a fülem az újabb hangokra kiéleződve, és lehet gyerekesen hangzik, de enyhén elkezdtem parázni, így amikor megpillantottam a piros telefonomat a padlón, megkönnyebbültem. Aztán jött az újabb hullámvasút, mikor lehajolva észrevettem, hogy hátlappal fölfelé esett. Kibírnám telefon nélkül, hisz a szobámban úgy is ott a laptop, de nem akarok pókháló mintázatú kijelzőt. Mikor a kezemben éreztem a készülék bizsergető rezgésbe kezdett. Biztosan Akira az. Meghívtam a fellépésemre, és majd hívjon, hogy egyeztessünk. Gyorsan fordítottam meg, ahol legnagyobb megdöbbenésemre Ikoya neve villogott. Mégis mióta van meg a száma? Föl kellene egyáltalán vennem? Végül fogadtam a hívást.

- Igen? - halk zokogás, majd suttogva megszólalt.

- Emina...Segíts! - A szívverésem megugrott, és azonnal fölpattantam.

- Ikoya! Mi történt? Hol vagy most?! - szinte futva tettem meg az utat a szekrényemig, ahol csak a táskámat kaptam a vállamra. A szorító érzés sokadik fajtája telepedett a mellkasomra, mint már oly' sokszor.

- Elhurcoltak! Kérlek... - hangosan felzokogott, az aggódás a torkomig felkúszott, a látásom pedig égető könnyek homályosították el. - ...Segíts! Egy épületben vagyok. A..A sulitól nem messze.

A gimi elé érve körbe néztem. A motorom a parkolóban volt, ha nincs messze akkor nem lesz rá szükségem. A túl oldalon egy szürke három emeletes elhanyagolt házhoz éppen egy fekete furgon parkolt le. Egy fekete, hosszú kabátos és kalapos férfi szállt ki, és mikor észrevette, hogy bámulom undorítóan elmosolyodott, amitől a hányinger kerülgetett. A kalapja eltakarta a fél arcát, és úgy döntöttem nem bámulom tovább, mikor eszembe jutott valami. Gondolatban felpofoztam magam, hogy miért csak most esett le.

- Ikoya... - szinte suttogva beszéltem, és közben a táskámban kezdtem matatni, hogy ne legyek túlságosan feltűnő. Közben fél szemmel követtem a férfit, és társát aki időközben jött ki a házból. - Van a közeledben egy ablak?

- Mi?..Hát. Oh!Igen, itt van egy. - megkönnyebbülten felsóhajtottam. A két férfi eltűnt, feltehetőleg bementek a házba. Abbahagytam a táskámban való turkálást, és az udvaron lévő egyik padra dobtam, hogy később ne akadályozzon. Mielőtt még ki mondtam volna az utasítást kotorászást hallottam a telefonból átszűrődni. Feszülten vizslattam mind a négy ablakot, amíg a legfelsőnél meg nem mozdult a függöny, és egy fehér kéz óvatosan integetni kezdett. Szó nélkül kinyomtam a telefonom, és a ház felé sétáltam. A szívem ezerrel dobogott, és egyre az járt a fejemben, hogy valami nem oké. Rossz előérzetem egyre inkább növekedett, ahogy közelebb és közelebb értem a házhoz. Egy gyors sprinttel a ház oldalához simultam, és az udvar felé kezdtem araszolni. Hirtelen kiabálásokat hallottam belülről, én pedig teljesen megmerevedtem. A bejárati ajtó hangosan csattant a ház omladozó falához, ezzel egy időben a szívem fájdalmasan nagyot dobbant. A következő pillanatban pedig a kalapos férfi rohan felém, és közben mutogat. Az adrenalinom megugrott, mikor futásnak eredtem. Legalábbis eredtem volna, ha egy két méteres két ajtós szekrény szélességű emberke ki nem lép elém. A jó reakció időmnek hála épp időben kaptam el a csuklóját, és emeltem a fejem fölé. Egy pillanatra meghökkenve nézett rám. Az utóbbi öt évben végig azon voltam, hogy fejlesszem a harc technikámat. Az általánosban sokszor verekednem kellett, azóta pedig már egész megszokottá vált. Mióta itt vagyok egyáltalán nem gyakoroltam, de úgy látszik ez a véremben van. A társa léptei egyre közelebbről hallatszottak, az aggodalmamat pedig mintha elfújták volna. Egymást követték a lépéseim, mikor egy határozott mozdulattal minden erőmmel a kétméteres óriás hasába bokszoltam. Nem tudom, hogy fájdalmában, vagy a hirtelen mozdulat miatt, de felnyögött, és kicsit meggörnyedt. Félig a hátam mögött lévő kalapos ürge felé fordítottam a fejem, és egyenesen a szemeibe néztem, amit most nem takart el a fekete fejfedő. Láthatóan ő is megdöbbent, de engem egyáltalán nem érdekelt. A Crossvel családra nem hozhatok szégyent! Nagyot rántva az égimeszelő vastag csuklóján, és erőteljesen kirúgva az egyik remegő lábát a földre küldtem.

- Hol van a nővérem? - kérdeztem teljes testtel az ismeretlen felé fordulva, aki már rendezte arcvonásait.

- Pontosan tudod te azt. - felelte szemrehányóan meglepően kellemes mély hangján, és gúnyosan végigmérte a házat. Megráztam az öklöm, ami az ütéstől még mindig zsibbadt, majd újra erősen összeszorítottam, ahogy elé léptem és egyenesen behúztam neki. A lendülettől hátra tántorodott, és egész a ház faláig hátrált. A kalapja az egész arcát eltakarta, annyira előre csúszott, a bal kezével azonnal a fájó ponthoz kapott.

- Te mocskos r*banc. Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod! - félig felvont szemöldökkel hallgattam a fenyegetését, mikor egy csípő érzés belenyilallt a tarkómba, és szét áradt az egész testemben. Nem kiáltottam fel fájdalmamba, az nem az én stílusom lenne, de jó pár szítok szó elhagyta az ajkaimat, amik teljesen kiszáradtak. Ez az érzés egyre elviselhetetlenebbé vált, egész addig, míg el nem lepte a tudatomat a sötétség.

Mondhatnám, hogy kellemesen ébredtem, és mindez csak egy álom volt, de... Miután láttam, hogy egy régi fa székhez vagyok kötözve valahogy nem volt kedvem ezt a kijelentést tenni. Úgy éreztem magam, mint a filmekben a mentálisan beteg emberek, akiket oda szíjaznak a gépekhez. Enyhén elmosolyodtam ezen a hasonlatomon, de ez az arcomra fagyott, mikor a velem szemben lévő egyetlen kijáraton a nővérem, és még két ismeretlen belépett. Ikoya elégedett vicsorgással az arcán méregetett, tökéletesen sértetlenül. Az oldalain álló két férfi kaján vigyorral az arcukon váltogatták tekintetüket köztem, és Iko között.

- Elmagyaráznád ezt?! - csattantam föl, mikor már felment bennem a pumpa. A szék is arrébb ment egy kicsit ahogy a kezeimet rángattam. Ikoya arcáról a maró gúnyon kívül semmit nem lehetett leolvasni. Ahogy oda lépkedett hozzám, abban a másfél méterben úgy rázta a csípőjét, hogy azt hittem menten kiakad. Persze ezt a mögötte állók eléggé díjazták, de engem a hányinger kerülgetett. Megállt előttem, és egy olyan saller csattant az arcomon, hogy oldalra billent a fejem. Meglepettségemben köpni nyelni nem tudtam, a szemeim minimum kistányér nagyságúra nyíltak, úgy néztem föl rá. Most kifejezetten irritált, hogy magasabb volt mint én. Olyan érzésem lett, mintha a kutyája lennék, vagy valami mocskos szolga, akit meg akar büntetni. Szánalmasnak éreztem a szituációt, amibe kerültem.

- Nem tartozom magyarázattal, és a helyedben befognám a pofámat! - hajolt le annyira, hogy egy szintben legyen az arcunk, mutató újával fenyegetően a vállamba bökött. Harciasan néztem a dühödt szempárba, és rájöttem, hogy az enyémben is valami hasonló tombolhat. Soha nem alázkodtam meg senkinek az életem során, és ez alól a testvérem sem lesz kivétel. Gúnyosan elmosolyodtam, majd közelebb hajolva suttogtam a szavakat.

- Igaz is, ha a helyemben lettél volna, és igazából elrabolnak már rég megöltek volna. - másoknál a testvérek összeverekednek egymással, ha összekapnak. Nálunk elraboltatják egymást. Végül is, tök normális, nem?

Ikoya egy pillanatra lehunyta szemeit, felemelkedve lemondóan megrázta fejét, mintha csak egy kisgyereknek magyarázná, hogy mi az a tv. Pár másodpercig még nézett rám, mintha mondani akarna még valamit, de aztán meggondolta magát, és az ajtó felé indult. Egy pillanatra azonban mégis megállt, az egyik „emberéhez” hajolt majd halkan de úgy hogy én is halljam ki adta az utasítást.

- Ha küldöm a jelet, AZONNAL...öljétek meg. - ereimben megfagyott a vér. Lassan emeltem tekintetem az övére. Félig hátra fordulva nézett egyenesen a szemeimbe, ajkain szórakozott mosoly ült, lila íriszeiben a téboly halvány szikrái csillogtak. A könnyeim maró savként csípték a szemeimet. Nem, nem fogok sírni! Már csak azért sem! Ökölbe szorítottam kezeimet, a csuklóimat vágták a vastag, koszos kötelek. Minden egyes szívdobbanásomnál éreztem, ahogy az ereimben folyik a vér. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, a távozását jelezve. Ütemes kopogások helyett hangos, majd halkuló nevetése biztosított arról, hogy távolodik. Távolodik, ő a testvérem. Összeszorítottam a fogaimat, mikor a könnyek egyre jobban homályosították a látásom. Felemeltem a fejem, és próbáltam pislogni, hogy eltüntessem a gyengeségem jeleit. Utáltam sírni, utáltam, ha mások is látják. Mégis, mióta itt vagyok megszegtem néma eskümet. Az ideiglenes őrökre néztem, akik szilárd tekintettel meredtek előre.

- Milyen unalmas alakok. - szipogtam, mire az alacsonyabb felvonva egyik szemöldökét rám villantotta hideg barna szemeit. A másik, a magasabb nem volt ennyire csöndes.

- Mit pofázol, hülye ribi? Hah? - kérdezte belepofátlankodva az aurámba. A sértést elengedtem a fülem mellett, és a könnyeim maradékát, jobban mondva kezdetét a vállamba töröltem, és nem érdekelt hogy a szempillaspirálom fekete pacát hagyott ott. Ellenségesen néztem világos kék szemeibe. Vállig érő sötét haja volt, alig lehetett több 25-nél. Fölényesen állt meg előttem, a szemeiben nyers düh honolt. De volt benne valami furcsa. Mintha tartana valamitől. Már csak meg kell találnom, és kijátszanom. Újonnan feltörekvő mosolyomat nem fojtottam el, és nem is lepleztem.

- Unalmasak vagytok ember! Komolyan, még egy fenyegetést se kapok? Milyen gáz. - a helyzet ellenére hangosan felnevettem, minden jókedvet, és boldogságot mellőzve. Az ürességtől csengett, mégis kihívóan néztem az idegbajos szemébe. Sírógörcsben kellene megfulladnom mostanra már, mégis felbátorodva feleselek talán a jövendőbeli gyilkosommal.

- Nem egy kibaszott filmben vagy, fogd már fel! - kiabálta, a vállait kihúzta, hogy még hatalmasabbnak tűnjön, bennem pedig egyre erősödött az érzés, hogy valami nincs rendben ezzel a fazonnal. Akárhogy próbáltam elkapni a tekintetét soha nem nézett a szemeimbe, így nem tudtam ki olvasni belőle semmit. Várjunk csak...

- Bűntudatod van? - kérdeztem rá egyenesen, fürkészve végig mérve őt. A szemem sarkából láttam, ahogy a társa továbbra is figyel. Az előttem hadováló egyén megdermedve nézett rám.

- Ugyan mitől lenne? - erőltetetten felnevetett, szemei pedig idegesen jártat körbe a szobán. A társa is ránézett időnként, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy jobb lenne-e orvost hívnia. Jobban átgondoltam a viselkedését, azt ahogy reagál a kijelentésemre.

Ideges, nem néz a szemeimbe, mikor ránézek, jól láthatóan ledermed. Fiatalabbnak tűnik, mint a társa, aki szoborként áll az ajtó bal oldalán. Ha bűntudata lenne, valószínűleg jobban leplezné, már csak a büszkesége miatt is. De vajon mi lehet az, amitől ennyire kiveri a víz? Hülye vagy Emina? Miért nem jössz már rá? Gondolkozz már, te agyatlan. Nem néz a szemembe. Te mikor nem nézel valahova? Ahha! Megvan!

Ismét próbáltam a tekintetem az övéibe fúrni, de mikor újra máshová kezdett nézni, rákérdeztem sejtésemre. Jobban mondva kijelentettem, mint egy tényt.

- Megijesztenek a szemeim. - Kijelentésemre meglepődött, majd idegességtől eltorzult arccal lépett közelebb.

- Azt hiszed, olyan nagyon okos vagy, igaz? - szemei megvillantak, ahogy minden második szónál közelebb lépett hozzám. Farkasokat megszégyenítő vadság sugárzott belőle, hangja alig volt több suttogásnál, mégis végig futott a fagyos borzongás a gerincem vonalán. - Igen! A hideg ráz tőled! - hirtelen egyenesedett fel, széttárva karjait majd hangosan felnevetett. Tanácstalanul pillantottam a társára, aki szemöldök ráncolva bámulta a fiatalabb érzelmi kitörését. A szívem gyorsabban dobogott, a szemeimet legszívesebben szorosan összezártam volna, hogy elhitessem magammal, ez csak egy álom. Persze megint magamat kevertem ilyen helyzetbe. Ha befogom a pofámat, ha csak egyszer, nem mondom ki a véleményemet. - Néztél már tükörbe?

Hirtelen ismét az aurám határain belül köszönt vissza az undorral teli arca. Kék szemei, amiket ha nem szánalommal telve látnék, talán még azt is mondanám, hogy elbűvölőek.

- Kibaszott abnormális! Lila? Hogy nem vittek még el kivizsgálásra? - őszintén? Megijesztett, az előbbi kirohanásával. És most? Lerombolta az az előbbi képet, amit magamban már kialakítottam róla, mind ezt egy béna oltással. Nem tudom, ha más lenne a helyemben, mit reagálna. Megsértődne, elsírná magát, és évekig sorolhatnám még a különböző reakciókat. De jelen esetbe a kérdés az, hogy én mit érzek, és csinálok. Akkor pont nem éreztem belül semmit. Kiskoromban rengetegszer mondták nekem ezt. Aztán már kiálltam magamért, és ez most sem volt másként. Üresnek éreztem a mellkasomat legbelül, az agyam szép lassan kikapcsolt. Nagyon régen nem éreztem már ezt. Szokatlan volt ahogy régi énem átvette az irányítást felettem. Elértem azt, mikor nem érdekelt semmi és senki.

- Tudod. - szólaltam meg először halkan. Nekidőlve a szék korhadt támlájának próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire a megkötözött végtagjaim engedték. - Ezt nem pont attól akarom hallani, aki ilyen fiatalon egy ekkora szar alak. - minden érzelmet mellőzve néztem a szemeibe. Úgy tűnik meglepődött, hogy ennyire nem hatott meg a válasza. A mögötte lévő emberke inkább ellazította az arc izmait, és inkább a hátát a falnak vetve unottan nézett ránk, amolyan „ez hosszú lesz” arckifejezéssel. Vagy valami hasonlóval.

- Tudood. - szólalt meg ő is, elnyújtva a szót. - Én a helyedben olyan szinten befognám azt a pici számat, hogy ez a „szar alak” a parancs előtt meg ne öljön, hogy csak na.

Idegesen a hajába túrt, és lezárta a témát az ő részéről, amin meg lepődtem. Azt hittem majd ordibálni fog, vagy valami, de nem. A félhomályban lévő asztalhoz lépkedett, amit egész eddig észre sem vettem. A kezébe vett egy ismerős tárgyat, majd mikor megfordult, kárörvendő vigyor terült el az arcán. Két lépésnyire megállt előttem, és felém tartotta a tárgyat, ami egyébként Ikoya telefonja volt. Feloldotta a képernyő zárat, majd a képgalériába kezdett kutakodni a megfelelő képet keresve. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy ez most mégis hogy jött? Aztán megláttam azt, amit soha nem akartam. Amitől ledermedtem, és a szívem összefacsarodott. Amitől nagyobb késztetéssel fogott el a sírógörcs, mint mikor idekerültem. Ennek ellenére a szemeim szárazak maradtak, a torkomba pedig gombóc keletkezett. Próbáltam közönyös arcot vágni, de a fiú egyre szélesedő vigyorából ítélve nem ment. Az agyam lüktetett, és a csalódottságom savként hullámzott végig a bőröm alatt. Közben mégis az járt a fejemben, hogy nem lehetek féltéken, hisz Sekai mégis csak a barátnője. Sekai, és Toushiro egy egész intim kapcsolatot bonyolítanak le az író asztalon. De hisz ez normális egy kapcsolatban. Ők is egy kapcsolatban vannak. Akkor miért érzem ilyen megsemmisülten magam?