18.fejezet Az elfelejtett háborúnk (part 1)

Sziasztok,
 hosszú kihagyás után ismételten jöttem egy résszel :D Bár szerintem ez most gyengébb lett, mint a többi, remélem azért el nyeri a tetszéseteket ;)
U.I:
Ezt a fejezetet két részre bontottam, szóval a következő fejezet nem a 19.fejezet lesz, hanem a 18,5.-ik :S
Jó olvasást :D
By:Emina ^w^
^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Sekai

Engem. Mindig csak engem. Mint most is. Miért csak engem? Ez idegesítő, sőt egyenesen utálom ezt. Az iskolánk folyosóján lépkedve kerestem Toushirot. Az utóbbi napokban, hozzám se szólt, sőt olyan, mintha kerülne.

„Két hétig folyamat dolgoztam. Fáradt vagyok, és nincs hozzád idegrendszerem, Sekai”

Mondta. Még hogy nincs idegrendszere hozzám? PONT hozzám? Az iskola srácai a lábam előtt hevernek, mindenki engem akar. Erre Ő, a PASIM elküld. Mekkora idióta.

- Ó a francba. - a körmömhöz kaptam. Valahogy beakadt a táskám cipzárjába, és letört. Pedig tegnap csináltattam meg! Az óráimnak már rég vége volt, a suli kongott az ürességtől. Megálltam, és magam elé emeltem a tönkrement körmöm. Nem olyan volt, mint a többi. Kilógott a sorból, nem volt odaillő! Beharaptam az alsó ajkam, hogy visszafojtsak egy kisebb hiszti rohamot. Pedig most megtehetném, nincs itt senki. De nem szabad kiesnem a szerepemből. Toushiro nem szereti, ha - szerinte – rinyálok.

„Nem körülötted forog a világ, szállj le a földre, aranyom.”

Mindig ilyeneket mond. Mégsem haragszom rá. Egyszerűen nem tudok rá haragudni. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de eddig bármit is mondott, soha nem bántott meg vele. Mikor egyedül vagyok, mint most, eszembe jutnak a szavai. Mintha elvarázsolt volna, a mondataiból rájövök, hogy milyen vagyok a többiek szerint. Egy menő lány, aki a suli legmenőbb fiújával jár. Egy szőke cicababa aki bárkit megkaphat. És én szeretem, hogy így látnak az emberek. Vagyis eddig így láttak, aztán felbukkant Emina. A tudta nélkül felrázta az egész suli hierarchiáját! Az a kis fruska, akit általánosba mindenki utált! Most a csúcson van. Csak ő ezt nem veszi észre. Hogy is venné, mikor állandóan Leoval, és azzal a Chizuruval lóg. De most ő is hátrányban van, ahogy a pletykákból hallottam.

„- Hé, Sekai, te hallottad a nagy hírt? Az egész suli erről beszél. - sunyi mosolyra húzta ajkait Nana, az egyik „barátnőm”. Unottan megforgattam a szemeimet. Mindig azt hiszi, hogy érdekel, amit mond. Pedig egyre jobban kezd idegesíteni. Lehet, hogy leváltom.

- Milyen „nagy” hírt? - mindenesetre rákérdeztem, a levegőbe karmolva. Ennek a csajnak az is nagy hír, ha rálépett egy katicára.

- Az a vörös hajú új csaj. - bökött az említett felé, mikor az éppen belépett az ebédló ajtaján. - Emina. Már megint ügyködött.

- Megint? - húztam fel meglepetten a szemöldököm, és a tekintetemmel követtem az említett mozdulatait. Más volt, mint máskor. Valami nem stimmelt rajta, de nem tudnám megmondani, hogy mi változott.

-Hee,Nem is tudtad? Nagyon le vagy maradva. - gúnnyal vegyült meglepődöttséggel nézett végig rajtam, az arca furcsa grimaszba rándult. - Na mindegy. Kikezdett Carla pasijával. Tudod, Carla az a fekete hajú végzős majd amikor Eminának esett, a vöröske azt mondta, hogy Carla legjobb barátnője volt az. Állítólag olyan élethűen adta elő magát, hogy azonnal el hitte neki. Meg még egy csomó hasonló dolgot tett, de azok már csak apróságok. Pedig nekem az elején még szimpi is volt.”

- Öhm...Sekai? - összerezzentem a hirtelen férfi hangra. Nem is hallottam, hogy valaki közeledik. Nem számítottam arra, hogy más is itt van még. Magamban hálálkodtam, hogy mégsem engedtem ki az előbb emlegetett hiszti rohamot. Hogy nézett volna az már ki?! A tüdőmet teljesen megtöltve levegővel néztem hátra a vállam felett. Remélem vette az idegen, hogy nincs hangulatom senkihez. Nem használna a vigasztaló szó, a megértés. CSAK EGYEDÜL AKAROK LENNI, OLYAN NEHÉZ EZT MEGÉRTENI?!

Tompán visszhangzott a hangom a suli tágas folyosóján. Ne. Megint. Mindig ez történik, ha nem kontrollálom magam. Lendületesen fordultam immár teljes testtel az idegen felé. Megbántam. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy idegen, aki leszólított. Én meg leüvöltöttem. Egészen magányos érzés bontakozott ki bennem. Nem szeretem. Olyat teszek és mondok amiket nem is igazán gondolok komolyan. Ezt nagyon nem szeretem. Szégyenpír terjedt szét az arcomon, tekintetem lejjebb evickélt a padlóra.

- Sajnálom. - hangom alig volt több egy hangosabb suttogásnál. Ekkor döbbentem rá saját magamra. Mégis...Mit művelek? Bocsánatot kérni egy idegentől? Ez egyáltalán nem vall rám. Az előttem álló mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt.

- Hát, ez nem volt semmi. - a nevetése másodpercek alatt lenyugtatott. Különös, mély és visszafogott kuncogás volt ez. Ilyet még soha nem hallottam. Bosszúsan összehúztam szemeimet, majd sértődötten hátat fordítva neki, elindultam. Abban a pillanatban, ahogy az első lépést megtettem, az ismeretlen fiú a csuklóm után kapott. - Ne menj el. Nem úgy gondoltam.

Némán megálltam előtte, kérésének eleget téve nem mentem el. Tekintetem a kezére kúszott, ami még mindig határozottan fogta közre a csuklómat. Ő is a kezeinket nézte, majd tenyerem az övébe csúsztatta, és óvatosan közelebb húzott. A fejemben megszólalt a vészharang, összevont szemöldökkel néztem a fiú átható szürke szemeibe. Világos szőke haja, ami hosszabb volt mint az átlag egy egészen különös kisugárzást kölcsönzött neki. Nem sok olyan sráccal találkozok, akiknek hosszú haja van, de neki kifejezetten jól állt. Egy könnyed mosollyal az arcán nézett le rám, acél színű szemei arról árulkodtak, hogy most valahol egészen máshol jár.

Mi tagadás, felkeltette az érdeklődésemet. Végig azon gondolkodtam, hogy nem vettem még észre? Elég feltűnő egyéniség, lehetetlen hogy mindig elkerülte őt a szemem.

- Szóval, miért is szólítottál meg? - találtam meg a hangom. Az idegen pislantott egyet, majd mintha most ébresztették volna legédesebb álmából, zavartan rám nézett, de a kezem még mindig nem engedte el.

- Először is a nevem Tetris. - mondta. Hmm, Tetris. Milyen érdekes egy név. - És....annyit akartam...vagyis csak azt akartam mondani...hogy... - kérdőn felvontam a bal szemöldököm, és előre billentettem a fejem. Csak álltam és néztem, ahogy Tetris egyre nagyobb zavarban lesz, és az arca ezzel egyetemben pedig pirosabb. Egyszer csak hangosan kifújta az addig bent tartott levegőjét, és határozottan nézett a szemeimbe. - Sekai. Én szerelmes vagyok beléd.

Toushiro

Hezitált. Ott állt előttem, ki mondta a szavakat, láttam ahogy mozog a szája, a mondanivalójának jelentését az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni. Eltűnt. Emina. Emina eltűnt. Igazából nem is emlékszem már, hogy ki mondta ezt nekem. Chizuru, talán?

„Ki volt az a kibaszott bátor, aki elrabolta?”

Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Az eszembe se jutott, hogy magától ment volna el. Lehetetlennek tartottam, de most jobban átgondolva nem lett volna akkora hülyeség. Végtére is mi oka lett volna maradni? Semmi nem köti ide. Csodálkozom, hogy még nem próbálkozott a szökéssel. A helyében én már fejvesztve rohantam volna el, mikor megtudtam, hogy kényszer házasságban kell majd élnem.

- Miért maradtál? - a hangom sokkal halkabb volt a megszokottnál. Éppen az utolsó fáslit rögzítettem a bal csuklójára.

- Hogy érted ezt? - a hangjából tisztán érezhető volt, hogy nem tudja hova tenni az előző kérdésem.

- Itt. Megtehetted volna, hogy elmenekülsz erről a helyről. Mikor megtudtad, hogy ki is vagy valójában. Meg azt, hogy milyen kapcsolatunk lesz a jövőben. - simítottam végig óvatosan a kötést. -Nem lennél most ilyen helyzetben, ha akkor hátra hagysz mindent. Mégsem tetted meg. Szóval mégis miért maradtál?

A fejemet enyhén megemelve lestem fel rá. Látszott rajta, hogy valójában elgondolkozik a válaszon. Nem akarta elhamarkodni. Megtehetném, hogy belelesek a gondolataiba, mégsem teszem. Valójában kicsit tartok a válaszától. Enyhe pír szökött az arcára, mikor vissza pillantott rám. Valószínűleg zavarba hoztam már csak azzal, hogy sokáig nézem, és ez őszinte elégedettséggel töltött el. A tekintetem fogva tartotta az övét. Azokat a nagy gyönyörű lila szemeit, amikben mindig ott honol az a csillogás, ami különlegessé teszi a személyiségét. Ragyogó akárcsak ő maga. Egy szomjazó mohóságával ittam a tekintetét, és vágytam az érintésére. A bőre puhaságára az ujjaim alatt. Mindenre, ami ő volt. Bár a fekete haja belezavart a képbe. Furcsa volt, túl komor aurát kölcsönzött neki. A legvidámabb embernek, akit valaha ismertem.

Abban a négy-öt napban míg őt kerestük átgondoltam a kapcsolatunkat. Már ha nevezhetem így. Összehasonlítottam az eddigi életemet a mostanival. De még mindig van pár bizonytalan szál, és csak Eminán múlik az, hogy azok a szálak elszakadnak, vagy megerősödnek. Gyerekkorom óta ismerem Enát, és valahogy természetes volt, hogy egy napon a feleségem lesz. A megismerkedésünkre is csak nagyon halványan emlékszem, vagy talán egyáltalán nem is. Nagyon régen volt már, és az sem biztos, hogy minden úgy volt ahogy én emlékszem rá. Tudom, hogy miután kimenekítették őt a kastélyukból a támadás alatt, én azután változtam meg. Egy részét anyukám mesélte, de miután önállóan tudtam gondolkodni, már magam is éreztem a változást. Az éjjeliszekrényemen volt egy kis kori kép kettőnkről. Az elején sok könnyem hullott az üvegtelen képre, amik néhány helyen felhullámosították a papírt. Aztán ahogy teltek az évek, úgy vált egyre semmit mondóbbá a rajta szereplő arc. Névtelenné, és ismeretlenné vált számomra, majd egy idő után már azt sem tudtam megmondani, hogy ki van mellettem a képen. Az általános iskolában ismertem meg Sekai-t, aki egy átiratkozott diák volt. Én akkor voltam nyolcadikos, mikor ő hetedikes. Halványan emlékszem még, hogy folyton egy vörös hajú lányról panaszkodott az akkori barátnőinek, akit utált és aki a volt osztályába járt. Ez is abban a pár napban jutott eszembe, és így jöttem rá, hogy Ena és Sekai osztálytársak voltak. Vagyis valamilyen szinten volt közünk egymáshoz. Biztos vagyok benne, hogy több összefüggés is volt még. A találkozásunkkor elcsattant csókot mai napig nem tudom rendesen megmagyarázni. Mint már említettem nem ismertem fel rögtön. Aztán elkapott egy érzés, talán szeretet rohamnak lehetne nevezni, és egyszerűen nem bírtam magammal.

- Nem tudom. - felelte, nekem pedig erősen gondolkodnom kellett, hogy mire is válaszolta ezt. - Nem tudom megmondani, hogy miért maradtam. DE talán ha több időt hagysz az átgondolására, talán rájövök. - a mondat végén elmosolyodott, amitől a szívem forrón dobbant. Ismét éreztem azt a sürgető érzést, ami mindig előjön ha a közelemben van.

Emina

A hideg, novemberi szél ami a csontomig hatolt, jól eső borzongást váltott ki belőlem. Már rég besötétedett, a diákoktól hangos utcákon csak a lámpák adtak fényt. Az iskolánkból már egy utcával lejjebb is hallani lehetett a dübörgő zenét, és a tehetségesnél tehetségesebb ének tagozatosok szólóját. Chizuru felvilágosított arról, hogy a tanárok igényes előadást várnak tőlünk, hisz akármennyire hihetetlennek tűnt is ez az egész jegyre ment. Az itteni tanáraim egyáltalán nem olyanok, mint a régi sulimban. Itt sokkal elnézőbbek és nagyon érezhető, hogy megbíznak bennünk a diákokban. Most kivételesen nem a motorokon, hanem gyalog jöttünk. Chizuru és Leon mögöttünk kullogtak kínos némaságban, a köztük lévő feszült légkört nem tudtam hova tenni. Napról napra egyre jobban zavarban vannak egymás közelében, és vagy egymáshoz sem szólnak, vagy ordítoznak egymással. Indulásnál még folyamatosan kerestem a témákat, kérdezgettem őket, de az egyszavas válaszok kezdtek felidegesíteni, így hagytam. Az sem javított a helyzeten, hogy a mellettem sétáló Shiro sem volt hajlandó megszólalni. Mereven előre nézett, lazán sebre dugott kezekkel sétált hozzám igazítva a lépteit. Lehet, hogy nem látszott rajtam, de borzasztóan ideges voltam. Ez lesz az első fellépésem, és jóformán még csak halvány lila gőzöm sincs mit fogok előadni. Mondjuk nem is tudtam volna mikor ezen gondolkodni, de nem hinném, hogy a tanárok hinnének nekem. Úgyhogy maradt az improvizálás. Majd csak lesz valahogy.

- Te is fellépsz? - kérdeztem Shirot.

- Ahha. - hirtelen megtorpant, az állkapcsa pedig megfeszült. A mögötte sétáló Chizuru majdnem neki ütközött, épphogy csak meg tudott állni. A szeme veszélyesen megvillant, a kezeit ökölbe szorította. Mielőtt abba az irányba néztem volna, átnyúlt a vállam felett és szorosan magához húzott. Nem tudtam mitől lett ilyen ideges, de nem akadályoztam meg. Biztos voltam benne, hogy azért ért hozzám nehogy valami hülyeséget csináljon. Hiába voltam a karjai között, még mindig ugyanazt nézte, mint eddig. A kezeimet lassan felvezettem az arcához, és kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. Eddig ő volt az aki segített és lenyugtatott. Úgy éreztem most rajtam van a sor.

Lassan végig simítottam férfias arcélén, aminek hála végre rám nézett.

- Minden rendben? - kérdeztem halkan.

- Fogjuk rá. - sóhajtott, majd egyik ujját végig húzta a gerincem vonalán. A várt eredmény nem maradt el, az érintése kellemes bizsergést hagyott maga után. - De most már menjünk.

Mondta, én pedig bólintottam. Körbe pillantottam, de Chizuruék addigra már eltűntek mögülünk, és éppen a suli küszöbét lépték át.

Finoman eltoltam magamtól, majd ismét elindultunk. Már a suli parkolóján vágtunk át, mikor valaki megakadályozta a tovább jutásomat.

- Hiányoztam? - két kar fonta körbe vállaimat, ezzel egyidejűleg a szívem hatalmasat dobbant. Régen, nagyon nagyon régen nem hallottam már ezt a hangot. Lehet hülyeségnek fog hangzani, de egész eddig fel sem tűnt, hogy hiányzik. Na de várjunk csak egy kicsit? Egész eddig, nem jelentkezett. Nem érdekelte mi van velem, most meg csak úgy felbukkan?! Azt már nem. Lassan, minthogyha minden rendben lenne, kényszeredett mosollyal fordultam meg. A szemöldököm árulkodó módon összeráncoltam, belül a számat harapdáltam. Akira láthatólag nem vette észre, hogy hát, voltaképpen semmit se. A csuklóimon a fehér kötéseket, ha a fellépő ruhám nem is de a kabátom teljesen elfedi. De az embereknek elég rám nézniük, egyből levágják, hogy valami nincs rendben, hogy valami történt. A bőröm a szokottnál is fehérebb, az arcom az elmúlt pár napnak köszönhetően beesett, a szemeim vörösek az akaratlanul hullajtott könnyek, és az alváshiány miatt.

Ő pedig úgy tesz, mintha minden megszokott lenne. Nem vette észre a ramaty külsőmet. A kék szemeiben ugyanaz a vad tűz lobogott, mint eddig. Az arcán egy különös kis cinkos mosoly játszott, boldognak tűnt, hogy láthat. Sötétkék hajának egy részét laza copfba fogta. Jól nézett ki, mint mindig, és őszintén örülök annak hogy most itt van. De ezt a halovány boldogságot, most elnyomja a méreg, hogy egész eddig még csak nem is keresett. Fel sem fogtam rendesen, hogy mit teszek. Szinte már begyakorlott mozdulattal lendítettem a jobb kezem, és pár másodperc múlva már egy piros folt éktelenkedett az arcán. Meglepetten kapott a fájó pontra, és kidülledt szemekkel nézett le rám.

- Jó, hogy egyáltalán eszedbe jutottam! Olyan nehéz lett volna írni egy kibaszott sort?! Vagy felhívni?! Tudod te egyáltalán, mi történt velem ebben az egy hétben? Honnan is tudhatnád, ne válaszolj hülye kérdés volt. - legyintettem. Hallottam magam mellől Toushiro visszafojtott kuncogásait.

- Mi...? Várj Ena, miről beszélsz? - a válaszomat már nem kaphatta meg, mert mindkét fiút a bejárat előtt hagytam.

A suli aulájában villództak a színes fények. Ha nem lettek volna, semmit sem lehetett volna látni. Most egy színpad állt a terem túlsó végében. Egy számomra idegen emberke szólózott, mögötte egy hatalmas kivetítővel, ami minden egyes mozdulatát felnagyította. Az ismeretlen fiú kifejezetten tehetséges volt látszott rajta, hogy szívvel lélekkel teszi a dolgát. Ha jól tudom végzős, de ebben nem vagyok biztos. A néző téren a diákok táncoltak, sokszor egymásnak ütközve, de úgy tűnt ez nem nagyon zavarta őket. Az emelet korlátjának pár tanár támaszkodott, és onnan nézték a műsort. Fölismertem benne az osztály főnököm, az igazgató helyettest, és.... a bátyámat. Egy pillanatra elgondolkodtam, az arcát tanulmányozva. Ugyanolyan vörös a haja, mint az enyém. A szem színe halványabb, pont mint Iko-nak. Alexander Crossvel, akinek a létezéséről még a saját családja is elfeledkezett. Legalábbis abban a poros könyvben ez volt, de mi történt valójában? Egy távoli szigetre küldték, hogy biztosítsák az épségét. Ez még a születésünk előtt volt pár évvel. De mi történt volna akkor, ha tudják, hogy mi is meg fogunk születni? Akkor nagy valószínűséggel az egyikünknek hozzá kellett volna mennie, hogy tovább vigyük a vérvonalat. Ha tényleg így lett volna....Talán minden máshogy végződött volna. De ezen kár rágódni. Ezt gondolom, mégse tudom leállítani az agyam. Egyszerűen szomjaztam a tudásra, tudni akartam minden egyes titkot a múltból. Azt a sok rejtélyt amit a családom hagyott hátra maga után. A kezdetektől, a mai napig. Hogyan váltunk ilyen ismerté? Miért lett belőlünk vámpír vadász? Egyáltalán miért mi? Rengeteg kérdés, amire biztos, hogy nem ma kapom meg a választ. A bátyám tekintete találkozott az enyémmel. Biztos megérezte, hogy valaki figyeli. Halványan hallottam csak, hogy a zene átváltott. Szinte ijesztő volt az, hogy ő egy idegen és mégis...mégis ő a testvérem. Iko nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Biztosan azért, mert mélyen legbelül már vártam az ő felbukkanását, még ha nem is tudtam róla. De a nővéremre még halványan emlékeztem is. De Alexander. Ő teljesen más. Porcelán fehérségű bőrén lágy mosoly húzódott. Megrettenve néztem vissza rá. Nem voltam erre felkészülve. Miért fogad el ilyen könnyen? Az első találkozásunk alkalmával is segített. De jobban belegondolva ő tudhatta már, hogy én ki vagyok. Mégsem mondott semmit. Lehet, arra vár, hogy elismerjem őt testvéremként? Talán ő is ugyan olyan lenne mint én? A kíváncsiság, sokszor bajba kevert már. Mostanában mintha teljesen levedlettem volna a régi énem. Új embernek érzem magam. Figyelmetlennek, tehetetlennek és boldogtalannak. Régen egyáltalán nem ilyen voltam. Ez a szív sanyargató érzés, ami minden egyes gondolattal mélyebben ássa bele magát a mellkasomba, egyenesen kiábrándító. Elvesztettem a motivációm, a bátorságom és azt a pozitív életstílust mikor még abban sem láttam a rosszat, hogy elraboltak. Bár az a személyiségem nagyon nehezen fejlődött ki. Olyan mintha csak egy pillanatig tartott volna. Most olyan vagyok, mint gimi előtt. Egy remény vesztett, mély gondolatú és szánalmas lány, akit mindenki mozgathat. Ikoya is, ha igazán akartam volna, már régen észre vettem volna a szándékát. De nem csak ő. Rengeteg olyan ember van, akiket igazából nem is akartam magam mellé. Jobban belegondolva akartam én bármit is? Akármit, ami új. Ez, ahol most vagyok,teljesen más. Mennyivel könnyebb lenne azoknál az embereknél, akik örökbe fogadtak. Abban a gimiben, ahol igazából semmi különleges nincs. Akirával, ahol nem áll közénk egy kéretlen harmadik, aki akaratlanul is megdobogtatja a szívem. Ahol, legfőképp elvesztegetném a tehetségem, de nem érdekelne mert úgy érezném mindenem megvan. Akkor tájt enyhén depis gondolatok uralták az agyam, és folyamatosan azon a tátongó űrön gondolkodtam amit a nővérem hagyott maga után. Na meg a valódi életem. De igazából, legbelül hiányzik az az élet. Ahol nem kell azzal foglalkoznom, hogy vajon most mit tervez ellenem az ikrem. Régen, pontosabban két hónapja simán kiálltam volna mindenki ellen, hisz megtanultam megvédeni magam. Pontosabban kénytelen voltam. De hát mit tehetek, jobban bele gondolva ez egy kéretlen élet.

A gondolat menetem végén ismét felnéztem. Észre sem vettem, hogy közben a földet fixíroztam. Alexander már nem rám figyelt, hanem őszinte mosollyal a fényesen csillogó színpadot nézte, ahonnan ismerős hangok szálltak a teremben. Közben a hosszú fekete kabátom alatt már izzadni is kezdtem, olyan melegem volt. Ennek hatására a fejem enyhén lüktetni kezdett. Vagy a kimerültség lenne az oka? Gyorsan kibújtam az említett ruhadarabból, közben a tekintetemet felvezettem a színpadon szereplőre. Az előbbi kimerültségem pillanatok alatt elpárolgott, és valami sokkal erősebb érzés vette át a helyét. Az amit már nagyon régóta nem éreztem. Ha jól emlékszem legutoljára akkor volt mikor Shiro megcsókolt a lépcsőn. Az emlékkép hatására egy pillanatra megborzongtam, de gyorsan meg is ráztam a fejem. Nem akartam, hogy alább hagyjon ez az érzés, mely tüskés indáival körbefonja a mellkasom, ami vissza adta a sokat emlegetett régi énem egy részét. Nem nem is a régit. Sokkal inkább a valódit, és nem csak egy részét, hanem az egészet. A bosszúvágy, ami édesebb minden süteménynél amit valaha is kóstoltam. És a személy aki pedig ezt kiváltotta, a színpadon áll. Én pedig neki köszönhetően már tudom, mit fogok előadni. Drága nővérem, rendesen készülj fel. Mert most én jövök, és ez a támadás pont olyan fájdalmas lesz, hogy örökké emlékezni fogsz rá.

Alexander

"Had lássam, ahogy elindítasz egy háborút, kezdj el egy lázadást Mikor semmi éghető nem maradt, meghallod a csendet"

- Ahh, hát nem gyönyörű? - kérdeztem ellágyult tekintettel a velem szemben lévő sötét zöld faltól. Valójában nem vártam választ. De nem is voltam kíváncsi senki válaszára. - Mindig lenyűgözött a testvérek közötti harc. Igazán büszke vagyok rájuk. Milyen nagyra nőttek már mind a ketten. Szinte már felnőttek, egyedüli problémákkal. A Crossvel családot méltó módon képviselik. Nem rejtik el az érzelmeiket, és nem félnek megbántani a másikat. Nyilvánvaló, hogy ez egy hosszan tartó háború kezdete. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egymást fogják pusztítani. Vajon melyikük éli túl, ezt a lelkileg megvívott küzdelmet? Olyanok mint az elődeik. Anya, bárhol is legyél tudd, hogy a szenvedésid nem voltak hiábavalóak. A lányod jobban hasonlít a családunkra, mint azt elsőre megítélték. Bár, ez nem feltétlenül jó. Előbb utóbb valamelyiküknek át kell venniük a vezetést. Pedig még csak nem is tudnak róla. Minden esetre, figyelemmel kísérem majd a történéseket helyettetek is.

Ikoya

- Kérlek! Nagyi, csak ennyit árulj el! - Az idős asszony apró termete ellenére, most egészen úgy tűnt, mintha fölém magasodna. Barna szemét a sós könnyei takarták, ahogy rám nézett. Hangja remegett, érezhető volt, hogy hatalmasat csalódott bennem. Meg is értem. Soha nem nézte volna ki belőlem, hogy végül megteszem. Tudtam, hogy ismeri az érzéseimet. Hogy utálom a húgomat. Bízott bennem, lányaként nevelt fel, miután az életem hamuvá lett azon az éjjelen. Igazából én sem értem, hogy miért teszem ezt vele. Hogy egyáltalán miért teszem ezt velük, és magammal. Már majdnem elfelejtettem a valódi okát a cselekedeteimnek. Elvakított a düh, és a féltékenység. Miért jobb ő, mint én?! Mennyivel értékesebb?! Miért szeretik őt jobban, miért megy neki mindig minden jobban mint nekem?! Vagy ezeket az érzéseket is csak más sulykolta belém? Az akkori emberek, az akkori szavak. A tekintetük, ahogy megvetően néztek rám és úgy bántak velem mint egy rühes kutyával. Pedig én voltam az idősebb, én voltam a rang idős. Amiben ő tehetséges volt, az nekem nem ment. Vagyis akkor ezt hittem. Azóta már ráébredtem arra, hogy meg vannak bennem is ugyan azok a képességek. Az ének, a tánc. Ez mind felér hozzá. A harc, és a barátkozás. Ebben határozottan ő a jobb, de valójában ezek engem hidegen is hagynak. De csak kevesen tudják azt, hogy bennem van valami ami benne nincs. Nekem a kézügyességem születésemtől kezdve tökéletes, letisztult és pontos. Az én memóriám jobb, míg neki egyszerűen csak magas az IQ-ja. De most meg tudtam valamit. Egy véletlen kiszivárgott információ lehet, amit Ena már tudott. Amikor kinevezték az új igazgatót, nem voltam ott. Csak nemrég értesültem erről, pontosabban akkor mikor a tanár az igazgatóiba küldött. Alexander Crossvel, aki fogalmam sincs, hogy kicsoda.

- Csak annyit árulj el nekem, hogy ki nekem az az ember? Ha ő is Crossvel, akkor eddig miért nem hallottam róla?

- Miért akarod annyira tudni? Az egyetlen húgod is Crossvel, akit mélyen megvetsz. Ikoya, drágám. - elmorzsolta a szemeiből a könnyeket, és remegő testtel lépett elém. Két ráncos kezét az arcomra rakta, úgy nézett bele egyenesen a szemembe. Bánat ült barna íriszeibe, és fájt a gondolat, hogy ez miattam van. De mégis ott lapult halványan a remény, hogy talán rátalálok a régi önmagamra. Hogy ismét olyannak lát majd, mint eddig. De már én sem tudom, hogy ki vagyok pontosan. A vérszomjas vámpír, aki megveti a családját, és annak tetteit; vagy a reménykedő ember, aki arra vágyik, hogy valaki végre teljes szívből elfogadja, és szeretni fogja. - Tudom, hogy te nem ilyen vagy. Az aki valójában voltál, védelmezett mindenkit. Nem emlékszel már arra, hogy mennyi mindent tettél Emina érdekében? Tényleg elfelejtetted már?

- Amiket....érte...tettem...? - én? Az ő érdekében? Talán megvédtem volna? De, az hogy...? Hisz egyáltalán nem emlékszem semmi ilyesmire. - De én mindig bántottam őt. Kiskorunkban is. Mikor nem látta senki.

- Igen, nagyon sok szörnyűséget tettél vele. De hisz miért csak azok maradtak meg benned? - felvont szemöldökkel, kérlelően szinte már könyörögve nézett rám. De abban a pillanatba képtelen voltam a gondolkozásra. Az agyam mintha teljesen leállt volna, éreztem ahogy fokozatosan zsibbad. Összezavartak Nagyi szavai. Az eddig felállított kép, amit a gyerekkoromból állítottam össze, most mintha megingott volna. - Sajnálom. Addig nem beszélhetek arról a férfiról, amíg nem tudsz mindent. - elengedett, és lassan elhátrált. Hirtelen feleszméltem, és gyengéden a csuklója után kaptam. Tudni akartam. Mindent.

- Hogyan tudhatnék meg többet? Ezt igazán elárulhatod, nem? - Nagyi bánatosan megrázta a fejét, majd réveteg tekintetét az ablakra vezette. Úgy tűnt, mintha egy régi emléket játszana le maga előtt újra, és újra.

- Egyedül képtelen vagy rá. Ikrek vagytok, egy lélek két testben. Akár elhiszed akár nem, jobban hasonlítotok egymásra mint azt hiszed. A kérdéseidre a válasz, mind ott van nála. Ez pedig ugyanígy van. A válaszok nálad vannak, az ő kérdéseire. Nekem pedig kötelességem az, hogy minél előbb tisztázódjanak a dolgok.

Még mindig nem teljesen értettem, hogy Nagyi miről beszélt. Emina ma kiszabadult, de már annyira nem is akartam megölni. Sőt, jobbnak láttam, ha életben hagyom. De semmi nem jár következmény nélkül. Ha most fellépek a színpadra, egyértelmű, hogy nekem lőttek. Mind megtalálnak azok, akik eddig a tömegbe kerestek. De igazából már felkészültem. Mind testileg és lelkileg. De ez semmi lesz ahhoz képest, amit én okoztam. Lassan, szinte már vontatottan lépkedtem fel a színpad lépcsőjének fokain. Fent állva egy pillanatra elvakított a fény, de az évek során már eléggé hozzá szoktam ehhez. Nem ez az első fellépésem. Most a szívem mégis vadul ver. Az egész suli itt van, és kíváncsi tekintettel méregetnek. Itt vannak azok is, akiket az utóbbi pár napban átvertem, és rosszat tettem velük. Mikor be mondták a nevemet, meglepődtek, hogy nem Emina vagyok. Na igen ha nem is raboltattam volna el őt, akkor is szembe kellett volna néznem a tömeggel. Lassan felcsendültek az első dallamok, és habár nem vagyok annyira jó, mint Ena, abban a pillanatban mégis tökéletesnek éreztem magam. Elfelejtettem mindent, és mindenkit. A tetteimet, és a vele való sebeket, amiket mások és a saját lelkemen ejtettem. Mint egy haldokló ember utolsó kívánsága, aki már elfogadta halálát. A hangom, amibe bele remegett a szívem. Egyszerűen csodálatos érzés volt. Mintha már ujjá is születtem volna. Az én utolsó kívánságom..... a megbocsátás lenne.( https://www.youtube.com/watch?v=pUlX8ltm_JU )

Hogyan mondhatnám el anélkül,

Hogy összeroppannék?

Hogyan mondhatnám el úgy,

Hogy nem uralkodik el rajtam.

Hogyan foglalhatnám szavakba

Amikor a lelkem egymaga nem tart már ki.

Szerettelek, szerettelek és elveszítettelek. x3

És ez pokolian fáj.

Igen, pokolian fáj.

Nem akarom, hogy tudják a titkokat.

Nem akarom, hogy tudják, mennyire szerettelek.

Nem hiszem, hogy megértenék, nem.

Nem hiszem, hogy elfogadnának így, nem.

Szerettelek, szerettelek és elveszítettelek. x3

És ez pokolian fáj.

Igen, pokolian fáj.

Az álmaim gépek módjára harcolnak.

A fejemben van az ellenfél.

Várlak, hogy felszabadíts.

Tisztíts meg a háborútól.

Szíved kulcsként illik.

A falon levő zárba.

Elfordítom, elfordítom.

De nem menekülhetek.

Elfordítom, elfordítom.

Szerettelek, szerettelek és elveszítettelek. x3

és ez pokolian fáj.

Számítottam mindenkire. Senkit nem hagytam ki, mindenkire fel voltam készülve, hogy majd jól meg mondják a magukét. Illetve csak azt hittem, hogy számítottam mindenkire. Az első, aki elém lépett az Alexander volt. Tartottam tőle, és óvatosan néztem föl rá. Biztos tudja, hogy mit tettem. De ő nem csinált semmit, csak mosolygott. Őszintén, és szívből, büszke csillogással nézett le rám. Tenyerét a vállamra helyezte, és lehajolva a fülembe suttogott.

„Ügyes voltál. Jól szerepeltél Ikoya. Büszke vagyok rád, Hugi.”

Olyan egyszerű mondat, amik megmelengették a szívem. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy a húgának nevezett. Hitetlenül néztem föl rá, és mikor ugyan az a mosolygós arc köszönt vissza, mint pár másodperccel ezelőtt, valami furát éreztem. Valami meleget, ami körbe ölelte a szemgolyóm, majd végig folyt az arcomon. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, majd hitetlenül elkuncogta magát.

- Na, ne sírj. Tényleg nem hazudtam. - oh? Hogy sírnék? Akkor az a meleg érzés,a könnyeim lettek volna?