14.fejezet Szóval így találkozunk újra...?

Csókja lágy volt, és édes amitől kellemes borzongás futott végig a gerincem vonalán. Szemeimet lehunyva engedtem, hogy az érzelmeim magukkal ragadjanak. Belemosolygott a csókba, ahogy viszonoztam, és egyik kezével a hajamba túrva vont magához közelebb. Mármint ha ez lehetséges azt nézve, hogy egy hajszálnyi hely sem volt közöttünk. Másik karjával szorosan ölelte át a derekamat, kezeimmel ösztönösen karoltam át a nyakát, amihez lábujjhegyre kellett állnom.

Hangosan dobogó szívvel ültem fel az ágyamban. Az arcom színe a hajam vörösségével vetekszik, ahogy a tegnapra gondolok, és apró mosoly kúszik a számra. De ezt követve azonnal elöntött a bűntudat. Jesszusom, hogy tehettem?! A tenyereimbe temetett arccal kuporogtam az ágyam közepén. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenembe. Úgy érzem ez a jelenet sokáig fog még álmaimban kísérteni. Sóhajtva ráztam meg a fejem, és fáradtan kászálódtam ki az ágyamból. Az ágy mellett kinyújtottam elgémberedett tagjaimat, és nyöszörögve vettem tudomásul, hogy még csak kedd van. Nagy léptekkel mentem az ablakhoz, és húztam fel a rolót. A nap ezerrel sütött, ennek örömére pár perces vaksággal kezdhettem a napomat. Várjunk csak? Reggel, hét óra előtt októberben vakítóan süt a nap? Összeráncolt szemöldökkel néztem meg a telefonomon az időt. 9:30... Miért is nem csodálkozom azon, hogy elkéstem? Bosszúsan tépem fel a szekrényem ajtaját, majd sietősen válogatni kezdtem. Egy fehér, valamivel elegánsabb felsőt -ami egyáltalán nem az én stílusom, és még életemben nem láttam-, egy világos koptatott farmert, és egy magassarkú(!) hosszú szárú cipőt húztam fel. A cipőm fűzőjének befűzésével ismételten csak húztam az időt. A hajam kiengedve hagytam, a szemeimet is turbó fokozaton húztam ki.

Amíg a garázshoz futottam folyamatosan a telefonomon lévő időt néztem, a cipőm talpának szokatlan magasságának hála majdnem orra buktam. A garázsban megszámlálhatatlan átkot szórtam saját magamra, amiért megfeledkeztem arról, hogy a motorom épp szervizben van.

Chizuru

Kedd van. Reggel. Iskola. Miért kell ilyen korán kelni? Egy csomó analfabétával együtt összezárva egész nap. Kész rémálom! Elmélkedtem úton a suli felé. A fejemen a fülhallgatóm, amiből random számok szólnak, befolyásolva a hangulatomat. Toushiro fekete motorja száguldott el mellettem hihetetlen sebességgel. Ehhez hozzátartozik a szintén fekete bukósisakja, és a bőrkabátja is amit mintha csak rá szabtak volna. Jesszus, kezdek úgy beszélni mint az ikrek. Hol Ikoya áradozik a fekete hajúról, hol Emina aki észre sem veszi, hogy hangosan is kimondja ezeket. Persze nem azt mondom, hogy nem helyes, hisz ha nem lenne az nem az övé lenne a suli legmenőbb diákja „poszt”.

Hátranéztem, és vártam a szokásos vörös motort szinte csíkban elhúzni a fiú mögött. Az azonban nem jött. Jaj, tényleg! Nincs is Eminánál a motorja, de hogyhogy nem Shiroval jött?

A sarkon befordulva megpillantottam a diákok börtönét, és fintorral az arcomon lépkedtem felé. Az égimeszelő kezében cipelve bukósisakját indult meg a bejárat felé, azonban valami nem stimmelt rajta. Szokásosan most is a fél suli köré gyűlt, de most ezt is mosolyogva fogadta. Általában ilyenkor már idegbeteg a sok vinnyogó szőke plázacicától, és a folyton óbégató hímektől. Ez az a tipikus nagyon boldog mosoly, megfűszerezve egy csipet szerelemmel. Ohóó, csak nem? Hirtelen jött jókedvem az arcomra is kiült, a többi diák pedig megrökönyödve bámulta vigyoromat, ahogy átléptem a kapun. Azonban kezdeti örömöm hamar elszállt amikor az üvegajtón kilépő társaságra néztem. A fehér hajkorona vakítóan hatott, ahogy rásütött a nap. Kék szemei szórakozottan csillogtak, ahogy a barátaival nevetett. A szívem fájdalmasan összeszorult, és keserű szájízzel inkább a fülesemet gyömöszöltem bele a táskámba, így teljesen kikerült a látókörömből. Ahogy elhaladtunk egymás mellett, nem néztünk a másikra. Vajon képesek leszünk valaha normálisan beszélni egymással?

A termünk közelébe érve rossz érzés öntött el, és lecövekeltem. Enyhén szédülni kezdtem, így a fél kezemmel a fehér falnak támaszkodtam, amin plakátok voltak felragasztva különböző méretekben. A hátam és a tarkóm bizseregni kezdett az ismerős érzésre. Lehunyt szemekkel próbáltam összpontosítani, majd lassan egy zöld paca férkőzött az elmémbe, egyelőre homályosan. Nem vártam meg, hogy teljesen kirajzolódjon előttem az adott személy, szemeim azonnal kipattantak, és amint a termünkhöz értem sietősen téptem fel az ajtót. A teremben lévők nem szenteltek nekem túlságosan nagy figyelmet, aminek kifejezetten örültem. A padom mellett megállva ledermedve néztem a már ott ülő Ikoyát, aki immár vörös haját igazgatta. A rossz érzés a mellkasomban egyre csak erősödött ahogy a hamisan mosolygó arcra néztem. Lila árnyalatú szemeiből gúny, és elégedettség áradt.

- Mit akarsz ezzel elérni? - kérdeztem a döbbenettől rekedtes hangon. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, és fölkönyökölve a padra unottan rám nézett.

- Nem értem miről beszélsz. - mondta, közben mosolyogva oda intett az egyik belépő diáknak, aki nem neki köszönt, hanem a húgának. - Csak már untam az eredeti hajszínem, így gondoltam befestem.

- És pont vörösre?! - emeltem fel a hangom dühödten, mire mindenki felénk nézett. Zavartan ültem le Iko mellé, és kicsit halkabban folytattam egyenesen a szemeibe nézve. - Remélem tudod, hogy nem hiszek neked.

- És ez miért is kellene, hogy érdekeljen? Azt hiszel és gondolsz, amit akarsz. - vállat vonva felállt, és komótosan a folyosó felé ballagott. Idegesen remegő kezekkel halásztam elő a telefonomat a táskámból, és azonnal hívtam Eminát. Amikor már harmadszorra sem vette fel, kezdtem kicsit ideges lenni. Mégis hol a francban van?! Már azon voltam, hogy átmegyek hozzá de az, hogy megszólalt a csengő keresztül húzta a számításaimat. Az osztályunk többi tagja még mindig zajongva robog be az ajtón. A tanár is megérkezett már, és nekikezdett a biológiának. Egész órán kattogott az agyam, próbáltam rájönni, hogy Ikoyának mi jár a fejében. Néha pötyögtem egy-egy SMS-t Eminának, hogy mégis hol a jó büdös francban van, de nem érkezett válasz. Szerencsére a tanárnak nem tűnt fel erősen gondolkodó fejem, sem az, hogy nem figyelek, vagy hogy üzeneteket küldök. Leonak viszont annál inkább, így az óra második felében sunyi módon átült mellém. Meglepődve néztem fel rá, ő pedig fürkésző tekintettel kutakodott az elmémben. Vagyis csak próbált, de blokkoltam a gondolataimat. Visszafordultam a tábla felé, és éppen visszamerültem volna megoldások után kutatva, mikor egy fehér papír darab kúszott a látókörömben. Fájdalmasan nagyot dobbant a szívem, és keserű mosolyra húztam ajkaimat. A pad fölé hajolva elolvastam rövid üzenetét.

„Mi a baj?”

Nosztalgikus érzés fogott el, ahogy az ismerős hanyag írásra néztem. Sírhatnékom támadt, ahogy eszembe jutottak azok a napok, amikor napi szinten minden órában leveleztünk egymással. Minden rendben volt, ahogy a kapcsolatunk is. Szinte minden tökéletes volt, de ahogy mindig, az élet közbe szólt, és tönkre tett mindent. Egy kezet éreztem a vállamon, az érintésébe beleborzongtam. Oldalról pillantottam fel az arcára, ami mosolygósan köszönt vissza. De a szemeibe nézve tudtam, hogy neki is eszébe jutottak a régi emlékek.

„Szünetben elmondom.”

Hasonlóan rövid válaszomra bólintott, majd karbatett kezekkel figyelt a tanárra. Vagy valahol máshol jártak a gondolatai, nem tudom. Én a padon elfeküdve bambultam előre. Amint kicsöngettek egy pillanat alatt ugrottam fel a helyemről, sietős léptekkel haladva kifelé, nyomomban Leoval. Egyetlen olyan nyugodt helyet ismertem, ami alkalmas a négyszemközti beszélgetésekre, ez pedig a tető.

- Mi a baj? - ismételte meg kérdését immár hangosan, mikor becsukódott mögöttünk a súlyos ajtó. Nagy levegőt véve, amolyan biztatásként, hogy térd remegés nélkül tudjak a szemeibe nézni fordultam vele szemben. A nap sárgán ragyogott bizsergető meleget hozva magával, az égen egy felhő sem volt. Kissé hunyorogva néztem rá, Leo idegesen helyezte súlyát egyik lábáról a másikra, és feszülten nézett szemeimbe. A szívem összeszorult, de egy fejrázással próbáltam kiűzni a vele kapcsolatos gondolataimat, hisz azok ráérnek később is.

- Emina még nincs itt. Valószínűleg késik. - kezdtem vázolni, majd megszakítva a szemkontaktust inkább a tájat kezdtem szemlélni. - Ikoya vörösre festette a haját, gondolom így akar keresztbe tenni Minának. - Leo egy fáradt sóhaj kíséretében a korláthoz sétált. Nem csodálom, valahogy várható volt egy nagyobb lépés Ikotól. Mellé sétálva bő egy méter távolságot tartva a korlát hideg csövére támaszkodtam. Ha Emina meghallaná újabb becenevét csak lemondóan nevetne. Most viszont nem hiszem, hogy annyira foglalkoztatná. Néha eltöprengek a testvér pár életén. Ennyi szomorúság mellett felnőve csodálom, hogy nem kerültek diliházba. Én biztos nem bírnám ki, hisz a mostani problémám is bőven elég. A fő „gondom” kiváltója mégis itt áll tőlem alig két lépésnyire. A sorsnak furcsa humora van, az biztos.

Ikoya

Első óráról kicsengetve nyugodtan lépkedve haladtam a folyosón. Emina stílusú ruhákban feszítve, és hasonló színű hajjal élveztem az engem körülvevő pillantásokat. Drága húgocskám nincs tudatában annak, hogy mennyire népszerű. Miért barátkozik ilyen gyorsan? Már csak a puszta jelenlétével is maga köré vonzza az embereket. Régen is ilyen volt, de ez már nem számít. Most én vagyok ő, tökéletes álcával, már csak fent kell tartanom, és kihasználnom a többiek vakságát. Tovább haladva, enyhe mosollyal az arcomon és integettem a köszönőknek, amikor észrevettem egy alacsony, szemüveges srácot. Vastag, hatalmas szemüvege elrejtette a fél arcát, barna haja zselével lelapítva fénylett a fején. A vállai félénken estek előre, sötét öltönyben és a hozzá tartozó élére vasalt nadrágban. Tipikus stréber, állapítottam meg magamban, és unottan fordítottam volna el a tekintetem. A kis srác amint észre vett, vörösbe borult képét a szekrényébe bújva rejtette el. Magamba nevetve léptem mellé, a nyitott szekrény ajtó takarásában állva. Ez érdekes. Megkocogtattam a vállát, mire összerezzent. Félve bújt elő és amint meglátott eltátotta a száját. Ledermedve, szájtátva, vörös fejjel meredt rám, így a vállát megveregetve kínosan rámosolyogva inkább tovább álltam. Hát, ennyit erről.

Becsengetés előtt már a teremben volt az egész osztály, és mindenki a tőle legmesszebb lévő emberrel beszélgetett, így óriási hangzavart okozva. A pocakos tanár úr a csengetés után pontosan egy másodperccel már a teremben volt, és hangosan lecsapva a naplót a tanári asztalra, utasította a helyükre a lézengő osztálytársaimat. A várt szigor elmaradt, mint mindig, és kiröhögve a földrajz tanárt huppantak le a helyükre. Hát nem mi vagyunk a legjobb osztály, ez tény. Ennek a tanárnak, alias Mr.Benettnek nem volt tekintélye, de ő hősiesen próbált minket fegyelmezni, felhasználva az összes idegszálát is. Velem nem volt problémája, mindig tanultam az óráira és oda figyeltem. Most is engem hívott ki felelni. Ez afféle megnyugvás volt számára, hogy vannak még olyan diákok akik tanulnak is. Vagyis nem engem, hanem Eminát, ami egyet jelent egy újabb „kedvességgel” részemről. A tábla előtt állva nyugodtan néztem a tanárra, és vártam, hogy felnézzen. Mr. Benett várakozóan rám nézett, majd megszólaltam.

- Nem tudom. - vontam vállat.

- Hogy-hogy nem tudod? - kérdezte furcsállva, hisz ahogy én is úgy Emina is szokott tanulni. Vagy nem, csak megjegyzi az egész anyagot, mint általában. Nála sosem lehet tudni. Mellesleg a múlt órai anyag Japán volt, és szinte futó tűzként terjedt el, hogy drága hugocskám imádja. Hogy miért volt ez olyan érdekes a többiek számára? Két oka is van. 1. Ena menő, bármi amit elárul magáról, pár másodpercen belül mindenki tudni fogja. 2. Toushiro szintén oda van ezért a szigetországért, számomra érthetetlen okokból. Mi olyan nagyszerű benne?

- Szarul adta le az anyagot Mr.Benett, így nem tudtam megtanulni. - feleltem unottan, habár belül elégedettséget éreztem de ezt próbáltam nem túlzottan kimutatni. Az osztályom persze azonnal reagált, mindenki nevetett és valaki még meg is tapsolt. Mr. Benett arcán szégyen pír terült el, karikás szemei hitetlenül kerekedtek ki.Még meg is hajoltam volna, de tudtam, hogy így is az igazgatónál fogok kikötni.

- Csend legyen! - kiabált Mr. Benett kidagadó érrel a nyakán, majd idegesen felém nézett. - Ezt nem gondoltam volna rólad, Emina Crossvel! Az igazgató majd felvilágosít arról, hogy kellene beszélned a szaktanárral.

A folyosóra kilépve a csukott ajtón is áthallatszott, ahogy Mr.Benett próbál fegyelmezni. Mondanom sem kell nem jött össze neki. Unottan lépkedtem az igazgatói felé, a cipőm ütemes kopogásán kívül még egy két hozzánk hasonlóan „jó osztály” őrjöngései, és röhögései színesítették az üres folyosókat. Kilencedik óta volt időm felmérni az iskola helyzetét. Az iskolánk rendkívül tehetős, de nem a sznobok közé tartozunk, szerencsére. A fal egyszerű sárga, néhol egy-egy hosszú bordó csíkkal, afféle díszítésként, és számos plakáttal teleaggatva. Esemény hirdetések, újonnan alapított bandákba tagfelvétel, tavalyról megmaradt érettségi pontszámok stb.

A rettegett ajtó előtt megállva nagy levegőt véve bekopogtam. Belépve az első, ami szembe tűnt egy vörös hajkorona volt, aki az íróasztal előtti székben ült. Hátradőlve, kezeit lazán a karfán pihentette, az arcát nem láttam, mégis ismerős volt valahonnan. Az igazgatónő lázasan gépelt valamit, arcán egy mosolyféle suhant át, mikor megpillantott. Kezei hirtelen megálltak, majd összeráncolt szemöldökkel mért végig. Szemüvegét feltolva elhajolt a monitor elől, majd mélyen a szemembe nézve felsóhajtott, és rosszallóan ciccegett Azonnal felismert, ezt a gondolatomat pedig egy reménytelen mosoly kísérte. De csak egy pillanatig tartott. Az előbbi egyén ráérősen felállt, majd kinyújtva végtagjait az asztalra támaszkodott. Magas és izmos alakja idegesítően beleégett a tudatomba. Az érzés, miszerint ismerem ezt az embert egyre erősebb lett.

- Akkor ahogy megbeszéltük igazgatónő. - kellemes mély hang, amitől a füleim bizseregni kezdtek. Mrs. Marshall bólintott majd egy futó pillantást vetett az előtte lévő dokumentumra. Kikerekedett szemekkel bámultam az idegen arcát mikor megfordult.

Emina

Lihegve támaszkodtam meg a folyosón, tőlem alig egy méterre a termünk ajtaja. Igyekeztem kifújni magam, még mielőtt belépnék. A testnevelés tanárom büszke lenne rám, hogy ebben a cipőben képes voltam a kastélytól idáig futni anélkül, hogy eltörtem volna a lábam. Felemelkedve, és hangosan véve a levegőt megráztam kicsit a hajam, és próbáltam az ujjaimmal megfésülni. A termünkből hangos röhögés tört ki, ami ha jól hallottam végig hullámzott az egész osztályon. Alig tettem egy lépést előre, mikor a csengő éles hangjától megugrottam ijedtembe. Az ajtó csapódást kísérő szellő arcon csapott, és hátráltam fél lépést. A várt arc helyett azonban Mr. Benett mogorva arca fogadott. Meglepődtem, hisz az első, aki kivétel nélkül elhúzzák a csíkot az Chizuru, és Leo.

- Remélem az Igazgató helyre rakta a gondolatait, Mrs.Crossvel. - megütközve néztem rá, de mire feltehettem volna neki a kérdésem, hogy mégis „Miről tetszik beszélni?” addigra már a folyosón sem lehetett látni. Tettem egy furcsálló lépést az ajtó felé, mire Chizu sziluettje karon ragadott és húzni kezdett valamerre. Bosszankodva igyekeztem nem elvágódni a szokatlan magasságú cipőtalpamtól, közben próbáltam rájönni, mi lehet olyan fontos, ami annyit sem várhat, hogy lepakoljam a tankönyvektől súlyos táskám. Az arcára nézve azonnal levágtam, hogy gáz van. A szeme úgy mozgott a tömegen, mintha keresne valakit. Ajkait szorosan összepréselte, és szorosabban fonta ujjait a csuklómra, mire gyorsítottam a tempómon. Tettemet hátra pillantva megmosolyogta, de csak egy pillanatig tartott. Hirtelen befordult egy félreeső folyosóra, aminek a végén a gondnok szertára állt. Vele szemben próbáltam helyreállítani légzésemet, mikor beszélni kezdett.

- Figyelj, Emina. - mondta ki gyorsan két levegő vétel között. A futástól kipirultan nézett mögém, folyamatosan pásztázva a környezetét. A szemén látszott, hogy nem akarja, hogy amit most mondani fog, azt más is hallja. Haja a futástól kicsit összekócolódott, de valami nem stimmelt rajta.

Éj fekete haja kivasalva, hullott hátára. Fekete, bőrhöz hasonlító anyagból készült fölső volt rajta, aminek az eleje a fűzőhöz hasonlított. Erre egy lila átlátszó, puha anyagból készült bolerót húzott, amit gombok híján elöl összekötött. Ami meglepett, hogy nadrág helyett egy fekete szoknyát húzott, galaxis cicanadrággal, és szintén fekete magassarkú csizmával. Lemondóan sóhajtottam, amikor megállapítottam azt, hogy soha nem leszek Chizunál magasabb. Mindig hasonlóan gondolkodunk.

- Nagy gáz van. - folytatta, mire felvontam a szemöldököm.

-Emina Crossvel? - kérdőn fordultam hátra nevem hallatán, Chizuru pedig halkan szitkozódott.

Az előttem álló lány, tippelésem szerint kilencedikes azonnal hadarni kezdte mondandóját, és dühösen meredt rám. Értetlenül nézek rá, miszerint mélységesen csalódott bennem, meg hogy mekkora egy szemét köcsög vagyok. De hát miért?! A dühöm egyre csak emelkedett, ahogy a saját szidalmazásomat hallgattam, viszont mielőtt ráordíthattam volna, hogy mégis mi a francról beszél, addigra már nem volt ott. Csípőre tett kézzel és felvont szemöldökkel fordultam hátra Chizuhoz, és számon kérő tekintettel néztem rá. Éppen szóra nyitotta a száját, de a mondandóját elnyomta a csengő éles hangja. Idegesen fújtam ki a levegőt, így próbáltam némi nyugalmat erőltetni az idegrendszeremre, mondanom sem kell, sikertelenül.

A fizika terem felé vezető úton hiába kérleltem a fekete hajút, hogy mondja el amit akart, egy „Mindjárt meg tudod” -al elintézte. Igaza volt. A kijelentése után nem telt el tíz másodperc sem, szembetaláltam magam vele. Ő a folyosó elején, végig nézve testvéremen éreztem ahogy jelentősen megugrik az adrenalin szintem. Fekete pólót, rajta egy szintén fekete mellényt, egy egyszerű világos barna nadrágot, és fekete torna cipőt viselt. Kezére ujjatlan kesztyűt húzott. Ahogy végig mértem szokatlanul egyszerű öltözékét, tekintetem feljebb vándorolt arcára. Undorítóan gúnyos vigyor terült el hófehér arcán, más árnyalatban pompázó lila szemei kihívóan villantak rám, ám most sötét vörös hajzuhataga finoman hullott vállára.

A haja legalább két árnyalattal sötétebb, mint az enyém. Eszembe jutott a földrajz tanár, és az a lány, aki szünetben lehordott, majd újra nővéremre néztem. Mégis mit művelsz? Mit akarsz ezzel? Összeráncolt szemöldökkel lépkedtem a leghátsó pad felé, és levágtam magam a fal melletti székre. Idegesen követtem a szememmel Ikoyát, aki elégedett mosollyal figyelte a reakciómat. Chizuru is ugyanilyen „nyugodtnak” látszott, mint én. Leo néha hátra pillantott, mintha ellenőrizni akarna minket, hogy még ott vagyunk-e. Nem csodálom, szinte láttam magunk körül a sötét aurát, még a paranoiás Erick tanár úr is kerülte a tekintetünket. Megváltásként hatott a csengő és már léptem volna át a küszöböt, mikor a hangos bemondó recsegős hangja megszólalt, megállítva ezzel a legtöbb diákot, köztük engem is.

- Kérem a kedves diákokat, hogy fáradjanak az aulába. Ismétlem, kérem fáradjanak az aulába.

A diáksereggel együtt megindultam az aula irányába. Na nem mintha tudtam volna más felé menni, a tömeg úgy húzott magával, akárcsak egy erősebb áramlat. A hatalmas helyiségbe érve az első amit kiszúrtam, az az igazgatónő mosolygós arca volt. Egy kisebb színpadon ácsorgott, majd kettőt tapsolt, magárra hívva a figyelmet. Mikor viszonylag elcsendesedett mindenki beleszólt az előtte felállított mikrofonba.

- Gondolom mindenki értesült már az új diákok érkezéséről. Mint ahogy iskolánkban lenni szokott, a felvételin készült videót levetítjük nektek. Emellett egy fontos személy is be szeretnék nektek mutatni, de majd később. - hátrébb lépett majd továbbra is mosolyogva nézte, hogy két fiú oda tol egy hatalmas fehér vászont, majd elkezdik lejátszani rajta a felvételt. A lámpákat közben lekapcsolták, így félhomály telepszik a teremre. Egy pillantást vetek a felvételre, ahol a három tanár kérdéseket tesz fel egy szőke fiúnak. Hihetetlenül ismerős valahonnan, de nem szentelek neki nagyobb figyelmet, hanem lábujj hegyre állva kutatok Leo és Chizu párosa után. A szemeimet nagyra kellett nyitnom, hogy ki tudjam venni a távolabb lévő arcokat. Tekintetem azonban megállapodott két zölden fénylő ponton, jobban mondva szemeken. Lemondóan sóhajtottam, ahogy felismertem a tulajdonosukat. A háttérben felcsendült az első szólam, azt pedig követte a többi. A fiú énekhangja kellemesen mély volt, és a dalhoz is tökéletesen illett. Nem ismertem ezt a számot, de éreztem ahogy magával ragad. Ha nem lennék elmerülve a zöld szempárba biztos vagyok benne, hogy önfeledt táncba kezdenék itt, a tömeg kellős közepén. Toushiro lazán támasztotta a falat hátával, hosszú kezeit karba téve tökéletesen a látóköre középpontjában voltam. A dühöm háttérbe szorult, a gondolataim elpárologtak, és csak gyönyörködtem íriszeiben. Arcán őszinte félmosoly pihent, szemeiben csintalan fény gyúlt, ahogy végigmért.

Pillantásától a testem reagálni kezdett. Éreztem, ahogy a bőröm felforrósodott, ahogy a szívem gyorsabb ütemre váltott. Nagyot nyelve inkább visszafordultam, és újra a vászont kezdtem figyelni, ahol éppen véget ért az előadás. Ilyen sokáig nem figyeltem? Aztán a videó átváltott, és most már én álltam a három személy előtt. Halvány mosoly kíséretében éltem át újra azokat a pillanatokat. Látva, hogy miket csináltam teljesen ledöbbentem. Büszkeség töltött el, hogy képes voltam ilyen mozdulatokra is. A közönség teljesen izgalomba jött, gondolom az előző sem volt semmi a hallottak alapján. Hirtelen egy meleg kezet éreztem a bal vállamon pihenni, mire összerezzentem. A kéz irányába nézve a videón szereplő fiúval találtam szembe magam. Bő egy fejjel magasabb volt, mint én. Szőke haja a lapockájáig ért, szürke szemei vidáman csillogtak. Ismerős arcát látva mosolyogva néztem bele szemeibe.

- Gratulálok. - szólalt meg először ő, hangját hallva megborzongtam. Volt egy ismerős éle, de sehogy sem tudtam beazonosítani. - Tényleg tehetséges vagy.

- Köszi. - mondtam, majd folytattam, hogy ne tűnjek bunkónak. - Te sem vagy semmi.

- Nem is figyeltél, igaz? - kérdezte áthatóan a szemeimbe nézve, de az övében ott bujkált a jókedv. Egy pillanatra ledöbbentem, majd szemlesütve bólintottam. - Gondoltam.

- Bocsi, csak elvonták a figyelmem. - olyan érzésem van, mintha már ezer éve barátok lennénk.

- Ugyan. - nevetve legyintett, majd kezét nyújtva bemutatkozott. - Tetris vagyok.

A nevet meghallva a szemöldököm felszaladt a homlokom legtetejére. Azonnal beugrott a névhez tartozó egyén, aki a felvételim előtt hajnalban hívogatott. Szemeim megvillantak, ő pedig nevetve hátrált ahogy észrevette a felismerést a szememben. Én is közelebb léptem hozzá, próbáltam póker arcot erőltetni magamra, de nehezen ment.

- Miattad nem aludtam ki magam, felfogtad? - Hátrált még két lépést és én ismét közelebb mentem hozzá. Már a fején volt a tenyerem, és készültem, hogy jól összeborzoljam a haját, mikor valaki a semmiből előttem termett. Azonnal felismertem az illetőt, ahogy az izmos hátának ütköztem. Mélyen beszívva férfias illatát, hátráltam egy lépést. Toushiro ellenséges pillantásokkal bombázta az értetlenkedő Tetrist. Még is miért van itt? Mellé léptem, ő pedig azonnal körém fonta izmos karját. A mozdulatot követően éreztem, hogy az arcomba tódul a vér. Zavartan néztem Tetrisre, aki értetlenkedve kapkodta köztünk a tekintetét. Próbáltam lehámozni magamról a karját, de erősebben szorított magához. Indulatosan néztem szemeibe, amik elégedetten köszöntek vissza. Előre nézve már csak Tetris hűlt helyét láttam. Nagyszerű. Erélyesebben löktem el magamtól Shirot, majd hátat fordítva neki visszamentem oda, ahol eredetileg álltam. Nem sokkal később a felvételi videóm véget ért, az igazgató nő pedig ismét a mikrofon előtt állt.

- Kedves diákok. - kezdte. - Tudom, váratlanul ér titeket a hír...

A lámpákat vissza kapcsolták, Toushiro pedig szorosan mellettem megállva nézett le rám. A fülemhez hajolt, és halkan suttogni kezdett.

- Miért menekülsz? - a fülemet csiklandozta a meleg lehelete, és a gerincem vonalán kellemes borzongás futott végig.

- De egy új igazgatót kaptok.

- Nem menekülök. - feleltem, de a hangom megremegett. Láttam, hogy szórakoztatja a reakcióm. Tökéletesen tisztában van annak, hogy miket vált ki belőlem.

- De igen. Tegnap bezzeg – nem hagytam, hogy befejezz a mondatát.

- Ahogy mondod. Tegnap, vagyis már megtörtént. Nem tehetünk ellene semmit, de megkérlek, hogy felejtsd el. Én is ezt fogom tenni. - feleltem a fogaim között sziszegve, és tekintetem rá emelte. Az arc kifejezése elbizonytalanított. A mosolya lehervadt, ajkait egyetlen vonallá préselte össze. Tekintetében a csalódottság keveredett a dühvel, és egy kis hitetlenkedés is társult hozzá.

- Meg magyaráznád? - kérdezte fojtott hangon, és éreztem, hogy legszívesebben ordítana.

- Egyszerű. Nekem barátom van, neked meg barátnőd. A tegnapi csók csak véletlen volt. - ne, ne mond ezt neki. - A szerződésen kívül semmi nem köt minket össze. - Emina, ez nem igaz. Te is tudod. Beszélgettem magammal. Igen, tudom, hogy ezzel mélységesen megbántottam.

- Az új igazgató neve pedig nem más, mint...

- Emellett soha nem szeretnék bele egy olyanba, mint amilyen te vagy. - köptem felé a szavakat. Igazából már akkor megbántam, mikor ki mondtam. A tekintete elsötétült, és üresen meredt maga elé. Halkan, szinte némán felnevetett. De ebben nem volt semmi vidámság. Csak a keserű érzelmek kaptak helyet ebben a rövid kacajban. A szívem összeszorult, ahogy távolodó alakját láttam. Fájdalom fészkelte be magát a mellkasomba, a szívem helyére. Fejem lehajtva vártam a beszéd végét, mikor egy névre fölkaptam a fejem. A mozdulattól a nyakam megroppant, de nem tudott érdekelni.

- Alexander Crossvel. Üdvözöljétek szeretettel.

Megütközve néztem át a könnyfátyolon bátyámra. Miért van ő itt? Lila szemeivel kutatott a tömegben, majd tekintete megállapodott rajtam. Tekintetünk összekacsolódott, a könnyeimet pedig már semmi sem állította meg. Aggódva nézte csendes zokogásom, a tüdőm pedig mintha belülről feszítene. Hiába kapkodtam a levegőt, nem volt elég. Amint megkezdte beszédét, megelégeltem az egészet, és a tömegen áttörve futottam a kijárat felé. Mielőtt még kijutottam volna, valaki megragadta a karom, és durván vissza rántott.

- Akadj le a pasimról, vili?! - sipította az idegen, én pedig maradék méltóságomat összekaparva fordultam felé. Hosszú, szőke göndör haja a derekáig ért. Hatalmas kék szemeiben lángolt a harag, és a szánalom ahogy végig nézett rajtam. Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem álló lányt, aki mintha csak megégettem volna kapta el rólam a kezét. - Mondom akadj le Toushiroról, különben csúnya vége lesz!

Lefagyva álltam előtte. Szóval Shironak, az ilyen lányok jönnek be? A tipikus üresfejű plázacicák? De ez az ismerős hang. Szinte azonnal megjelent előttem a kép, hogy még is honnan ismerhetem én ezt a lányt.

- Szóval így találkozunk újra, Sekai?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok :D Remélem tetszett. Kíváncsi vagyok, hogy ki mire számított a csók utáni fejezetben? Hasonlóra, vagy minden Happy-re?

By:Emina^w^